A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-18 / 16. szám

Félelmetes és lenyűgöző látvány a különböző törzsek felvonulása az országos mezőgazdasági kiállításon Darwinból Port Moresbybe, Új-Guinea fővá­rosába, Boeing 707-tel az út közel két óráig tart. Kezemben prospektusokat szorongatok — ezeket az utazási irodák kilószámra kínál­ják. Közben közel tízezer kilométer magas­ságból figyelem a tengert és várom, mikor jelenik meg alattunk a szárazföld, a sziget, amelyről olyan sokat olvastam. Az egyik színpompás kiadvány rövid tájékoztatást is ad a fiatal államról. Az ország tíz éve független. A kimutatások szerint az ország össztermelésének és ipará­nak nagyobb része angol—amerikai vállala­tok ausztráliai fiókvállalatainak a kezében van. Ausztráliában mostanában gyorsan ké­pezik ki a néhai gyarmat új értelmiségét. Azoknak, akik mindezért felelősek, egyönte­tűen az a véleményük, hogy akaratban és tehetségben nincs hiány. Úgy tűnik, megér­tették a kor szellemét és képesek a lényegé­ben kőkorszaki állapotokból a XX. század atomkorába lépni. Az ország egyik jelentős bevételi forrása a fa, amely szinte kimeríthetetlen gazdagsága a térségnek. Port Moresby repülőterén a gép landolását számos bennszülött nézi. Csak a legszükségesebb textília van rajtuk, de ez nem csoda, mert a város a déli szélesség 10. fokán helyezkedik el igy a meleg szinte kibírhatatlan. A szálloda, ahol csoportunkat elhelyezték jól berendezett, légkondicionált, minden igényt kielégítő épület. Rövid ott-tartózkodásunkra az utazási iroda gazdag programot készített elő. Már az első kirándulások után az volt az érzésem, hogy nem a hű valósággal ismerkedünk, hanem inkább valamiféle üvegházi állapotokkal. A környezet, a színek és a formák még ilyen „megrendezett" körülmények között is egye­dülállóak. Az egyik településen a bennszü­löttek csónakkészítéssel foglalkoznak. Inga­tag jármüveket egyetlen fatörzsből vágják ki és sajátos elemekkel díszítik. Kunyhóikat a mocsaras területeken magas, két-hárommé­­teres cölöpökre építették. Mindegyik kis há­zikóhoz külön utcácska vezet. Az volt a benyomásom, hogy az egész faszerkezet korhadt és csak arra vár, hogy rálépjünk, aztán recsegve-ropogva beszakadjon. A bennszülöttek azonban biztonságosan lép­kednek a padlókon, így mi is rámerészke­dünk. S lám, minden különösebb baj nélkül tekinthetjük meg szerényen berendezett ott­honaikat. Az utat visszafelé — talán a felhaj­tott különleges füszerpálinka hatása alatt — már olyan biztonságérzettel tettük meg, mintha a Vencel téren haladnánk. Külön attrakciónak számít a „szellemek há­za", ami amolyan „bennszülött művelődési ház". A pápuák a bejáratnál üldögélnek és egyszerű áruikat kínálgatják a turistáknak. A „ravi", vagyis a művelődési ház előtt furcsa agyagálarcokat készítenek, a gyöngybokréta ünnepségekre, amely az országos mezőgaz­dasági kiállítással van egybekötve. Ezeket az álarcokat a férfiak a különleges rituális tán­cokhoz veszik fel. A tánc után máglyát rak­nak és a felhasznált álarcokat egytől-egyig a tűzbe dobják. A raviban a polcokon félelme­tes „áru" sorakozik. Emberi koponyák, ame­lyeket a bennszülött nők állítólag sohasem pillanthatnak meg. Most, a XX. század alko­nyán, amikor a törzsek közötti harcok meg­szűntek, a koponyák értéke jelentősen meg­növekedett. Az egyik mellettem álló angol turista mindenáron venni szeretne egy kopo-20 Ma még ünnepelnek az egyes törzsek de holnap már gyárban vagy farmon dolgoznak, hogy jövőre újból eljöhessenek erre a népünnepélyre

Next

/
Thumbnails
Contents