A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-11 / 15. szám
Dúdor István illusztrációja TÖRTÉNELMI KERESZTMETSZET (Zalabai Zsigmondi Hazahív a harangszó) „Hot ér véget a múlt ? Hol kezdődik a jelen ? — Zalabai Zsigmond új könyvét ez a kettős, költői és filozófiai kérdés indítja. A kötet témakörét pontosabban megjelölő alcím viszont nagyon is konkrét, hiszen így szól: Ipoly pásztó népélete 1918—1945. A Hazahív a harangszó külalakja, grafikai arculata pedig szavak nélkül is tudtul adja az olvasónak, hogy az alig másfél esztendeje megjelent Mindenekről számot adok című kötet ikerdarabjáról van szó. Ikerdarabot kell mondanunk, mert az előző mű folytatásának vagy második kötetének csak fenntartásokkal nevezhetnénk ezt a könyvet. Igaz, a két könyv látnivalóan egyazon írói elgondolás, alkotói munkaterv részeként született meg, s igaz, hogy témakörük pontosan illeszkedik, hiszen a Mindenekről számot adok tartalmát így foglalta össze az alcím: Ipolypásztó élete 1918-ig. Joggal mondhattuk akkor, hogy irodalmi igényű és történeti szociográfiát olvastunk, hogy történelmünk egy jellegzetes hosszmetszetét rajzolta meg a szerző, méghozzá — képletesen szólva — alulnézetből, vagyis a népnek, az egykori társadalom alsó rétegeinek perspektívájából szemlélve. Zalabai mostani könyvének azonban csak aránylag kis részére lehet érvényes az iménti műfaji besorolás. Történeti rajznak, szociográfiai ihletésű falutörténetnek csupán a nyitó és a záró fejezet mondható, amely mintegy keretbe foglalja az ily módon tiszta, ízlésesen szimmetrikus szerkezetűvé formált kötetet. Aligha anyaghiány az oka, hogy az időrendet, a kronológiát követő alkotói módszer itt háttérbe szorult. Bö negyedszázadnyi időszakról van ugyan szó mindössze, ám azt is jól tudjuk, hogy az iratok, a dokumentumok, a feljegyzések, egyszóval a történelmi források mennyisége azzal párhuzamosan növekedik, ahogy a jelenhez közeledünk. A két világháború közti korszaknak viszont, éppen mert időben közeli, a levéltári anyag mellett van még egy. legalább ugyanolyan gazdag forrása: az emberek emlékezete. Az idősebb nemzedék számára személyes élmény ez a kor. Zalabai Zsigmond elsősorban ebből a forrásból merít új könyvében, s ezáltal felbecsülhetetlen értékeket ment meg a feledéstől. Igaz ugyan, hogy a népi emlékezet szájhagyomány formájában rengeteg kincset őrzött meg századokon keresztül, ez a forrás azonban rohamosan fogy és apad, különösen napjainkban. A szerző teljesítményét ebből a szempontból külön is méltányolni kell. A nép emlékezete a dolog természetéből következően a történelemnek egészen más síkját idézi föl és reprodukálja, mint az írásbeli források. A Hazahív a harangszó másfajta történelemről szól s persze más módszerű feldolgozásban, mint az előző Zalabai-kötet. Ez a különbség lényege, függetlenül attól, hogy milyen műfaji címkével jelöljük az egyiket s milyennel a másikat. „Hol ér véget a múlt ? Hol kezdődik a jelen ? — Zalabai Zsigmond — az ö szavával élve — az időt faggatja kérdéseivel, és cseppet sem véletlen, hogy ezek a kérdések éppen az ipolypásztói népélet, a néphagyomány ismertetését vezetik be. Hiszen az időbeliség, időpontok és események egymáshoz rendelése nem lehetett elvi probléma, amig szülőfaluja történetének jelentősebb mozzanatait időrendben követte a szerző. De miféle ideje, miféle történelme van a népi életmódnak, a népszokásoknak, a folklórnak? Ha Zalabai kérdésein elgondolkodunk, azt a némileg szokványos választ adhatjuk rájuk, hogy a múlt és a jelen — vagy ha úgy tetszik: a történelem — nem egyirányú mozgást végez, és nem áll egymástól elhatárolt szakaszokból. A múlt egészen a jelen pillanatig tart, hiszen meghatározza azt, a jelen gyökerei messzire nyúlnak vissza a múltba. Ez igaz lehet általában, Zalabai problémája, a néphagyomány történelmi hovatartozása azonban ennél bonyolultabb. Elmondhatjuk (mai nézőpontból), hogy az egykori falusi életforma, a népi kultúra kétségkívül a múlt része, hiszen már csak emlékekben él — időpontokhoz kötni azonban aligha tudjuk meggyőzően. Nem vitás, hogy a népi kultúra minden egyes elemének megvan a maga története és történetisége. Az elemek együttese, egésze azonban egy olyan szorosan összefüggő és zárt rendszert alkot, amely bármely konkrét időpillanattól függetlenül létezik. Ez a rendszer részben fiktív, hiszen sohasem létezett pontosan úgy, ahogy rekonstruáljuk, és részben potenciális, hiszen sohasem volt egyidejűleg eleven minden lehetséges eleme. A feltűnt falusi, paraszti életforma átfogta a teljes emberi életet, ezért joggal nevezhetjük civilizációnak. Rendszerének időn kívüliségét nyelvészeti hasonlattal érzékeltetném. Minden kornak, s ezen belül minden közösségnek más-más a nyelvhasználata, akárcsak az életmódja. A grammatika, a nyelvtani szabályok összessége azonba századokon át lényegében változatlan marad — akárcsak a falusi életmód törvényei. A rokon tárgyú, hasonló célú munkák (amelyek többnyire a néprajzi irodalom körébe tartoznak) időbeni fogódzók híján különféle megoldásokhoz folyamodnak, egyéb struktúrákkal helyettesítve a hiányzó kronológiát. Van, aki az esztendő jeles napjaihoz kapcsolja a népélet, kiváltképp a szokások leírását, mások a földművelés, az állattenyésztés munkafolyamatára összpontosítva az évszakok körforgása szerint rendezik el anyagukat, van példa a tájegységek szerinti feldolgozásra, és olyan szerző is akad, aki az emberi élet fordulóit kiséri végig a néphagyományt ismertetve. Zalabai Zsigmond vegyíti, kombinálja az említett, a magyar néprajzban még mindig igen népszerű eljárásokat. Külön fejezetben szól a falusi életsors jelentős állomásairól a bölcsőtől a sírig vezető úton, külön a gazdálkodásról, ideértve az úgynevezett „asszonymunkákat" is, és természetesen külön tárgyalja a falu ünnepeit, a jeles napokat. Figyelme kiterjedt a jellegzetesebb népdalok, balladás énekek, illetve gyermekjátékok összegyűjtésére, szülőhelye nyelvjárási, szófűzési ízeinek s helyi jellegű szókincsének megörökítésére, sőt mi több, „Házi patika" címen lejegyezte a gyógynövények hasznáról még föllelhetö népi bölcsességeket, hiedelmeket is. Idegen világ ez már magának a szerzőnek is. Érezhető szeretettel, vonzalommal foglalkozik vele, ám őt már csak közvetve fűzik élmények a „faluvilághoz", ahogy több helyütt nevezi. Az olvasó azonban — a hivatkozásokkal, adatközlők nevével találkozva — minduntalan rádöbben arra, hogy itt vannak még közöttünk azok, akikben ez a számunkra már nem létező világ elsődleges valóságélményként, tehát a lehető legelevenebben él. Valami a szemtanúk jelenlétén túl is hozzáköti a jelenhez ezt a lezárt világot, noha szabályai, értékei számunkra már nem iránymutatók. A kultúra, ezen belül a népi kultúra szerepét, ismeretének fontosságát megint csak a nyelv, az anyanyelv jelentőségéhez hasonlítom. Az, hogy elődeink igen nagy részének olyan, és éppen olyan volt az élete, hogy olyan, és éppen olyan civilizációt teremtették meg és tartottak fönn, amilyet Zalabai Zsigmond szinte teljességében bemutat — mindez önmagunkkal való azonosságunk és másoktól való különbségünk tudatának ugyanolyan fontos eleme, mint az, hogy milyen nyelven beszélünk, olvasunk és írunk. Egyebek közt emiatt tartom jelentősnek Zalabai új könyvét. Nem ez az első próbálkozás a népélet rekonstruálására a magyar irodalomban: több példát is említhetnénk, néprajzi tanulmányoktól kezdve írói vállalkozásokon keresztül egészen az úgynevezett paraszti önéletírásokig, emlékezésekig. Nemzetiségi viszonyaink közt azonban ez a legelső — és szerencsére széles körben hozzáférhető — munka, amely lehetőleg teljes képet kíván nyújtani arról az életformáról, amely nem ipolypásztói, nem magyar, sőt nem is közép-európai különlegesség volt ugyan, de mindenképpen sajátos módosulása, egyedi megvalósulása és helyi változata az európai paraszti társadalmak típusainak. És ennyiben elsősorban a miénk. Térjünk vissza végül a könyvet indító kérdésekhez, mint ahogy Zalabai is újfent eltűnődik a történelmi idő mibenlétén, értéktartalmain és értékhiányain könyve Utóiratában. A megörökített népi kultúrából, a folklór időtlenné emelkedő világából a mindig lezáratlan jelenkor sodrába visszalépve ismét feltehető a kérdés: „Hot ér véget a múlt? Hol kezdődik a jelen?" A költői és filozófiai kihívásra azonban nem elvont fejtegetés a szerző válasza, hanem nagyon is konkrét alkotói tett, amelynek eredményét a kötet tartalmazza. A kötet egésze az, amely dehogyis mondaná ki, ám alkotói módszerével, szemléletével elejétől végig sugalmazza a lehetséges általánosítást: a múlt minden pillanatban lezárul, de sohasem zárul le véglegesen. És minden elmúlt pillanatban kezdetét vette a jelen, ám abszolút kezdőpont nem létezik a társadalmak történetében. Zalabai Zsigmond kiváló érzékkel, éppen nyersanyagának természetéből kiindulva, valami effajta elvhez igazodott, amikor előző müvének módszerét, a történelmi hosszmetszetet félretéve ezúttal egy kor és egy közösség társadalmi keresztmetszetét alkotta meg. Vállalkozása — ez meggyőződésem — az olvasói élményen és az imént vázolt szempontokon túl még számos tanulságra, gondolatmenetre, kérdésfelvetésre kínál alkalmat és ösztönzést. BÁLLÁ KÁLMÁN
