A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-28 / 13. szám
TUDOMANY-TECHNIKA KONFLIKTUSHELYZETEK AZ ISKOLÁBAN Eltelt vagy háromezer év azóta, hogy az emberek kitalálták az iskolát, talán azzal a hiú reménnyel, hogy ez az intézmény majd teljes mértékben mentesíti a családot a gyermekneveléssel járó gondoktól. Sajnos ma is sokan úgy vélik, hogy az iskola minden oktatási és nevelési folyamatot maradéktalanul köteles és képes teljesíteni. Hiú ábránd. Nem volt ez már így a kezdet kezdetén sem, sőt hiába várnánk el a mai iskolától is. Főképpen azt, ami a nevelést illeti. A gyermeknevelés szempontjából megvan és a jövőben is megmarad a család, az iskola és a társadalom sajátos szerepe külön-külön, s ugyanakkor arra kell törekednünk, hogy e három tényező hatása összhangban legyen egymással. Kétségtelen, hogy az iskolának társadalmi küldetése van, hiszen a társadalom által meghatározott pedagógiai célok megvalósítása a feladata. Hogy melyek ezek a célok, hosszadalmas lenne felsorolni, talán szükségtelen is, mert jórészt közismertek. Viszont napirendi kérdés manapság, hogy az iskola be tudja-e tölteni szerepét, eleget tud-e tenni a korszerű oktatás és nevelés követelményeinek. Ha figyelembe vesszük az iskola körül kavargó vitákat, mindnyájunkban felmerülnek bizonyos aggályok. Még azokban az emberekben is, akik hivatásuknak választották a pedagógiai pályát. Egyre inkább úgy tűnik, mintha igaza lenne annak a század eleji kiemelkedő lélekbúvárnak, aki a nevelést tartotta a leglehetetlenebb foglalkozásnak. Ha ennyire sarkítva elutasítjuk is e gondolatot, azt hiszem abban egyetértünk, hogy alaposabban meg kellene fontolnunk, kit engedhetünk e pályára. Merthogy nem mindenki való pedagógusnak, vitathatatlan. Viszont azt se felejtsük el, hogy az iskola kudarcaiért nem mindig a pedagógusok marasztalhatok el. Hiába egyformák a követelmények, minden iskola más-más körülmények között dolgozik, s így az eredményei is természetesen különbözőek. Kevés az az iskola, melyről elmondhatnánk, hogy működésének feltételei ideálisak. Vegyük csupán az épületek befogadóképességét. A közelmúltban hatalmas iskolaépületeket építettünk olyan falvakban, melyekben ma már alig van gyerek, s a kisvárosok, ahova a környékbeli falvak lakossága költözött, tanteremhiánnyal küszködnek. Az iskolai ártalmak között pedig rangos helyet foglal el a zsúfoltság. Iskolai ártalom? Ilyesmi is létezik? Bizony, hiába is tagadnánk, van, sőt egyre inkább megmutatja magát. Hadd másoljak ide egy idézetet a szülőknek írt egyik tanácsadó kézikönyvből: „A hat-hétéves gyereknek még napi négy óra szabad levegőre volna szüksége: intenzív mozgásra — rohangálásra, ugrándozásra — szabad levegőn, és mintegy tizenkét órai alvásra." — állítja Vekerdy Tamás a könyvecske szerzője. Észrevehettük, ő is feltételes módban fogalmaz, mert azt mondja: volna. Tehát nincs. Hogyan is lenne, ha az iskolaépületeket eleve úgy építik fel, hogy nincs udvaruk. A zsibongónak nevezett széles folyosó, akárhogy is vesszük, zárt helyiség. A napközi otthonnak nincs külön épülete, de még csak külön helyiségei sem, tehát a gyermek kénytelen naponta 8—9 órát ugyanabban az osztályteremben- eltölteni, szinte bezárva, állandó felügyelet alatt. Csoda-e hát, ha kitörni vágyik? A természetes szükségletében, mozgásigényében korlátozzák. Sok szó esik manapság a gyermekek túlterheléséről. Maguk a tantervi követelmények is nagy terheket rónak a tanulókra. Hiszen nem mindegyiknek egyformák a szellemi adottságai. Aztán itt van az iskolaérettség kérdése is. Vannak gyermekek, akik rengeteg ismeretanyaggal ülnek be az alapiskola első osztályába, mások szellemi képességei viszont alig érnek fel az ötéves gyermekével. Pedagógus legyen a talpán, aki egy harmincon felüli létszámú osztály minden tanulóját érdeklődésének megfelelően tud foglalkoztatni. Akarata ellenére is azoknak a gyermekeknek árt, akik többet hoztak magukkal otthonról, vagy az óvodából. Letöri kíváncsiságukat, kordába szoritja érdeklődésüket, s olyasmit végeztet velük, amit már régen tudnak, s ezáltal unalmassá teszi számukra a foglalkozást. Persze a tapasztalt és rátermett tanító azért képes differenciáltan bánni a gyermekekkel. De hol van erre a garancia, hogy mindegyik meg is teszi? E nem kívánatos alaphelyzetből adódó iskolai ártalom a legaszténia. Magyarra fordítva : helyesírási és olvasászavar. A tanulóknak mintegy 20 %-a lép az alapiskola felső tagozatába ezzel a „nyavalyával". Pedig könnyen lehetne rajta segíteni, korrekciós osztályok létrehozásával. Igen ám, csakhogy ez pénzbe kerül, nem is kevésbe. Talán jobb, ha ezt nem firtatjuk. Sok emberen és sok mindenen múlik. Maradjon nyitott kérdés, ami sürgős megoldásra vár. Könnyebben lehetne kiutat találni a túlterhelésből, az egyik legsúlyosabb iskolai ártalomból. Mondjuk ki nyíltan, gyermekeinktől sokszor erejükön felül követelünk. Csúnya kifejezéssel élve teljesítménycentrikusak vagyunk, ami magában még nem lenne baj, hiszen a társadalom a felnőttektől is teljesítményt vár, s eszerint értékelnek bennünket munkahelyünkön. A hiba ott keresendő, ha megelégszünk a látszatteljesítménnyel. Nyíltabban fogalmazva, ha az érdemjegy kerül az érdeklődés középpontjába, nem pedig a tudás. Sajnos, elég gyakori eset, hogy a szülő reklamál a tanítónál, hogy miért nem kapott jobb osztályzatot a gyermeke, persze legtöbbször akkor, amikor már késő mert a bizonyítványt kicserélni nem lehet. Az lenne a kívánatos, ha az osztálytanító, felsőtagozaton és középiskolában az osztályfőnök, rendszeres kapcsolatot tartana fenn minden szülővel. Ha a szülők és pedagógusok összehangolnák nevelési fogásaikat, elvárásaikat. Ha megtalálnák az őszinte, nyílt hangot, mely sohasem türelmetlen és sértő, akkor talán kevesebb lenne a túlterhelt és neurotikus gyermek. Ahogy már említettem, kevés a tantervi követelmény. Ezenkívül vegyük számításba a szakköri tevékenységet, a művészeti népiskolát, s végül az idegen nyelvek tanulásának különféle formáit. Gondolok elsősorban a magánórákra, melyeken sokszor még csak nem is szakemberek foglalkoznak a gyermekkel. Pedig nem mindegy ám, hogy milyen módon közelítjük meg az emberi agyat. A természet — márpedig az ember idegrendszere is része a természetnek — nem tűr erőszakot. Ha „két balkézzel" nyúlunk hozzá, elöbb-utóbb megbosszulja magát. A túlterhelés már aránylag fiatal korban vagy regressziót, vagy agressziót eredményez. Az előbbi úgy nyilvánul meg, hogy a gyermek az anyjához menekül, vagy a szervezete betegségtüneteket produkál. Ilyenkor aztán hordják mindenféle szakorvoshoz, s a vége, hogy szükségtelen gyógyszerfogyasztásra kényszerítik. Felháborító, hogy mennyi kisgyermekkel szedetnek nyugtatót, ahelyett, hogy lehetővé tennék számukra a több mozgást, a játékot, a kikapcsolódást. Itt van aztán a harmadik személy, akinek szoros kapcsolatot kellene fenntartania a pedagógussal és a szülővel — az iskolaorvos. Sajnos, ma még ott tartunk, hogy mindenki megy a maga útján. Mind a három külön-külön azt hiszi, hogy jól végzi a dolgát, csak éppen összhang nincs közöttük. Az agresszió pedig hovatovább kétségbeejtő társadalmi jelenséggé válik. Nem állítom, hogy nincs szerepe ebben a rossz példának (film, televízió), de ez csak másodlagos ok. Az elsődleges feltétel valahol mélyen a pszichikumban bújik meg. Ha megnyilvánul, ez azt jelenti, hogy a kór befészkelte magát a személyiségbe és orvoslást kíván, nem minden esetben orvos által. A harmadik kategóriáról, a szorongó gyerekek tömegéről pedig nem is tudunk, vagy inkább nem akarunk tudomást venni. Hiszen annak idején mi is féltünk, mi sem szerettünk felelni az osztály előtt, sőt iskolába járni sem szerettünk, de kellett, és kell ma is, hát békéljen meg mindenki e gondolattal. A szorongást pedig nagyon könnyen fel lehetne oldani — emberséggel. No, meg tegyem hozzá, hogy hozzáértéssel, azaz kellő szakmai tudással, amihez viszont az szükséges, hogy a pedagógiai főiskolákon komolyabban vegyék a pszichológiai alapképzést. A gyermekpszichológia és pedagógiai-pszichológia ne egy-egy tantárgy legyen a sok közül, hanem váljon hatékony eszközzé a pedagógusjelöltek kezében. Ha úgy tetszik: személyiségformáló tudománnyá. A fiatal pedagógusoknak eleve azzal a tudattal kellene pályára lépniük, hogy akaratuk ellenére is identifikációs mintául szolgálnak növendékeik számára. Néha még a szülő, pótlólagos szerepét is vállalniuk kell. Vitatható az az állítás is, hogy a pedagógusnak manapság egyáltalán van-e tekintélye. Amelyiknek nincs, részben maga tehet róla, vagy a közösség, amelyikhez tartozik. Sokan tévednek a tekintély meghatározásában is. Az autoriter tanító a legrosszabb típus, a gyűlölt pedagógusok közé tartozott a múltban is és tartozik ma is. Az ilyen ember egocentrikus, énközpontú. Minden cselekedetében magából indul ki, nem veszi figyelembe, hogy minden ember lelkivilága más. Ha a környezete nem úgy cselekszik, ahogy ö akarja, elégedetlen, mindenáron rendet kíván tenni, persze a maga módján, s a rend helyett konfliktusokat teremt. Tévedés ne essék, a vita még nem jelent konfliktust. A nézetkülönbség sem. A művelt, jól képzett kollektívában különösképpen nem. A kor, melyben élünk, kérlelhetetlenül megköveteli tölünk a rendszeres szakmai továbbképzést. Hatványozottan érvényes ez azokra az emberekre, akik a fiatal nemzedék nevelését-oktatását vállalják. Meg azokra is, akik a pedagógusok továbbképzését szervezik, irányítják. Végre eljutottunk oda, hogy iskoláinkban alig található szakképesítés nélküli tanerő. Szinte mindegyiknek van diplomája, s remélhetőleg így lesz ez a jövőben is. Már csak az a kérdés, hogy milyen annak a diplomának az „aranyfedezete". Higgyük, hogy egyre javul. Dr. CSICSAY ALAJOS Baross Mihály felvétele 16
