A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-21 / 12. szám

KINCSŐNK A NYELV misszumot kötnie — elsősorban önmagával. Mert a mi vadászreguláink szerint aligha lett volna módja arra, hogy mintegy másfél tucat szajgát, farkasokat, jávorszarvasokat, pézs­macickányt, korzakot, s egyéb ritka vadat ejtsen el. A Volga menti vadászatok persze nem csupán a vadászatok megörökítésére szorít­kozik. Miként a korábbi Gyimesi-könyvek is, a vadászat élményein túl gazdag földrajzi, történelmi, biológiai és egyéb ismereteket is közöl, nem beszélve a vadásztársak, vendég­látók karakteres megjelenítéséről. Mindezek együttese adja, hogy a Gyímesi-életmü újabb darabja mind vadászati, mind irodalmi vonatkozásban egyaránt gazdagodást jelent, gondolom nem kis örömére az érdeklődő olvasóknak. A magam részéről írói szem­pontból — tehát esztétikai értékét tekintve — az eddigi legkiérleltebb könyvének érzem a Volga menti vadászatokat. Nyelvi és szerke­zeti vonatkozásban egységes, alapos és — szakmai vonatkozásait is szemügyre véve — pontos, amit azért tartok fontosnak, mert a legutóbbi könyvében, a Nem a trófeáért-ban, mintha a fáradtság jelei mutatkoztak volna. Aggodalmainkat a Volga menti vadászatok feszes szerkezete, ízes nyelve, szellemessé­ge és derűje maradéktalanul eloszlatja. Úgy hiszem, hogy ez az újabb Gyimesi-kö­­tet a természetet szerető, annak rejtelmeit kutató érdeklődő számára élményt adó ol­vasmány lesz, hiszen olyan, eddig számunkra szinte ismeretlen, a maga valóságában egzo­tikusnak számító tájra vezet el, amellyel megismerkedni nincs módunk bármelyik na­pon. GÁL SÁNDOR „A vezető tisztségviselők érzékenyen meg­hallgatják az emberek nézeteit, a problémá­kat nem kerülik meg, nem kendőzik el, ha­nem kezdeményező megoldásukra töreked­nek." — olvashattuk napilapunk egyik cikké­ben. Az „érzékeny meghallgatás" első olvasás­ra egyedi furcsaságnak tűnhetne, ám ennél többről van szó. Az újságok különböző témá­jú cikkeiben szép számmal találhatók hason­lók. Általában azok „érzékenykednek", akik emberek, közösségek magánjellegű ügyeit intézik. Például: „A forradalmi szakszervezeti mozgalom tevékenysége politikai munka. Megköveteli, hogy érzékenyen, differenciál­tan viszonyuljunk az emberekhez." Honnan ered ez a nagy érzékenység vagy inkább ez a furcsa szóhasználat? Ha alapo­san utánajárunk, ismét csak az idegen nyelvi hatás forrásvídékéhez jutunk. Egy idegen szónak gyakran több jelentése van, amit egyetlen magyar szóval visszaadni lehetet­len. Ilyen a szlovák citlivý, melyet az idézett mondatban az érzékeny szóval próbál vissza­adni a fordító. Ismeretes azonban, hogy az említett szlovák szónak bizonyos környezet­ben tapintatos, megértő jelentése is lehet. Ha ezek valamelyikével helyettesítjük a vitatott szót a mondat korántsem tűnik furcsának vagy képtelennek: „A vezető tisztségviselők tapintatosan meghallgatják az emberek né­zeteit, a problémákat nem kerülik meg, nem kendőzik el, hanem megoldásukat kezdemé­nyezik. " AZ „ÉRZÉKENY VISZONYULÁS" ÉS A „HANGSÚLYOS SZÓLÁS" Ugyanezzel a szóval adható megfelelő je­lentés a második mondatnak is: „A forradal­mi szakszervezeti mozgalom tevékenysége politikai munka. Megköveteli, hogy tapintato­san, differenciáltan kezeljük az embereket." Mint az elmondottakból kitűnik, érzéke­nyen hallgatunk, beszélni pedig — mint a következők bizonyítják — hangsúlyosan szoktunk: „A tanácskozáson mélyrehatóan elemezték a csehszlovák oktatási rendszer jelenlegi helyzetét, eredményeit és gondjait, s hangsúlyosan szóltak azokról a fontos és időszerű tennivalókról, amelyek a pedagógu­sokra ... várnak ..." A „hangsúly" nyelvtani szakszónak tekint­hető, s ez tulajdonképpen megszabja a hasz­nálati körét. Más értelemben nem nagyon lehet használni, mint abban, amit a szak­nyelvben jelent. Vagyis a hangsúly az a nyomatéktöbblet, amellyel a mondat hang­súlyos szavainak első szótagját a beszédben kiemeljük a többi közül." A beszédben, s átvitt jelentésben írásban sem lehet az egész mondanivalót hangsúlyozni. Az említett ta­nácskozáson is csuprán kiemeltek, külön hangsúlyoztak valamit, s a dolgok ilyetén állását talán így fogalmazhatnánk meg: „A tanácskozáson mélyrehatóan elemezték a csehszlovák oktatási rendszer jelenlegi hely­zetét, eredményeit és gondjait, hangsúlyoz­ták azokat a fontos és időszerű tennivalókat, amelyek a pedagógusokra ... várnak .. Úgy látszik, bizonyos dolgokról már nem elegendő „hangsúlyosan szólni", szólnak te­hát hangsúlyosabban. Íme: „A fiatalok neve­léséről minden korban sokat beszéltek, vitat­koztak, de napjainkban talán még gyakrab­ban és hangsúlyosabban szólunk e kérdés­ről." A két mondat nem egy cikkből való. még csak nem is egy évben látott nyomdafesté­ket, tehát a hangsúlyosan szól esetében tar­tós használatra szánt „tudatos alkotásról" van szó. Nem véletlenül, ugyanis az „X, Y hangsúlyozta"-féle kapcsolatok már annyira agyonhasználtak, hogy teljesen súlytalannak érezzük őket. Ezért próbálnak újságíróink valami újat, kevésbé elhasznáttat alkalmazni helyette. A már említett okok miatt a hang­súlyosan, hangsúlyosabban szólunk nem te­kinthető szerencsés újításnak. Kevésbé ere­deti, de pontosabb lesz a mondat így: „A fiatalok neveléséről minden korban sokat beszéltek, vitatkoztak, de napjainkban talán még gyakrabban és nagyobb nyomatékkai szólunk e kérdésről." MORVAY GÁBOR Nagy Zoltán illusztrációja arcát, tudniillik azzal is önmaga arcvonásait rajzolja meg, ha tőle teljesen idegen dolgok­ról értekezik. Azért ennek ellenére is van valami igazság a kérdésedben... Én a ma­gam számára a következőképpen fogalmaz­tam meg egyes köteteim problémakörét: amíg az első könyvem azt vizsgálta, a világ hogyan jelentkezik bennem, hol a helye a világnak bennem, addig a második, az ttha­­kából tthakába című azt igyekezett körüljár­ni, hogy az én helyem hol van a világban. A harmadik, az Átkelés című kötetem az „én és a történelem", az „én és a filozófiák" problémakörét igyekezett vizsgálni. A negye­dik könyv, az Istentelen színjáték című, úgy érzem, hogy „az én és a társadalom" vi­szonylatát boncolgatta az előbb már említett ironikus, „felülnézetböl" való megközelítés­ben. A legújabb, az Ötödik emelet című verseskötetem pedig „én és a létem", az „én és a testem" kérdéskörét igyekszik körüljár­ni. A kozmosz a mikrokozmoszban; hogyan jelenik meg a világ énbennem ... — Vannak-e konkrét terveid? Min dolgozol jelenleg ? Szeretnék hallani, megtudni valamit alkotói módszeredről is. arról, mi kényszeríti ki belőled a verset? Tetten tudod-e érni ezt az impulzust? — Nem tudom, mi késztet a versírásra, s azt sem hiszem, hogy bárki megtudná ezt mon­dani. Sokan — irodalomtörténészek, filozó­fusok — megpróbálják kimutatni egy-egy vers indítékát, hátterét, ám mindez, úgy érzem, okoskodás, még akkor is, hogyha ezt a költő próbálja fölfedni. Én olyan alkat vagyok, hogy a létet versként, irodalomként élem meg. Minden, ami történik velem, amit látok, hallok, tapasztalok, a jelen, a múlt és a jövő olykor-olykor versként óbjektivizálódik, óm minden esetben irodalomként, tehát iro­dalomként dolgozom fel magamban a velem történteket, irodalomként csapódik le ben­nem minden. Természetesen több műfajban, s ezzel hozható összefüggésbe az is. hogy a tervem rengeteg. Nem szeretném mind fel­sorolni, inkább a már megkezdett munkákról szólnék. Egy új versesköteten és egy mesere­gényen dolgozom. Tovább irom Komárom színháztörténeti monográfiáját. Hogy mikor készülök el vele, nem tudom. Beszélgetett: DUSÍK ÉVA LEGÉNYBÍRÓ- VÁLASZTÁS Falunk Zsére (Žirány) szokásokban gazdag hagyományokkal rendelkezik, és rendelke­zett a múltban. Egy ilyen hagyományos szo­kás volt egészen a felszabadulásig a „le­­génybiró-választás". Háromnapos farsangi mulatság után ham­vazószerdán, délelőtt 9—10 óra tájban gyü­lekeztek a falu legényei a kocsmában és megkezdődött a legénybíró-választás. Az asztalokat csoportonként körülülték a legé­nyek, legtöbbször aszerint, hogy ki melyik részén lakott a falunak (alsó faluvég, felső faluvég vagy a falu közepe). Ezután a pályá­zók valamelyike minden asztalra pálinkát rendelt egy literes üvegben. Ha a pálinka elfogyott, újból megrendelte. A rendelőt rendszerint éltették és ő volt a legénybíró addig, amíg az üveg ki nem ürült és újabb pálinka nem került az asztalra. Ez addig ismétlődött, amíg volt kinek rendelni. Ha már nem volt. akkor az volt a legénybíró, aki az utolsó üveget rendelte. Persze, ki kellett neki fizetni az elfogyasztott pálinkát, ami nem volt kevés, mert a potyát szerető lakosok is megjelentek a kocsmában és ők is részesül­tek az italozásban. Olykor 15—20 liter pálin­kát is fizetett a megválasztott legénybíró. Ezek után még két esküdtet és egy tör­vénybírót választottak, ami szintén a fenti módon történt, de kisebb mennyiségű ital „kíséretében", mert hát a funkciójuk is ki­sebb volt. Ilyenkor este alig került józan ember haza a kocsmából. Mi is volt a megválasztott legénybíró és a többi „tisztségviselő" teendője? Vitathatat­lanul joguk volt az év összes mulatságait megrendezni, melyek közül a májusi tánc­mulatság volt a legjellegzetesebb. Május első vasárnapján a falu minden lánya májfát (májusfát) kapott. Vasárnap délben a legény­bíró villőt hordozott körül a faluban. Mellette a két esküdt haladt kivont kardokkal, annak jeléül, hogy készek a legénybírót megvédeni minden körülmények között. Természetesen mind népviseletbe voltak öltözve; a villő gazdagon fel volt díszítve a legszebb ken­dőkkel (tirangli, fátyol, selyem stb.) Ezt a menetet cigányzenekar és a legények kísér­ték, no meg a gyerekek. Minden lányosház előtt a zenekar megállt, és valamelyik legény — rendszerint a kedvese — táncba vitte a lányt és meghívta öt a délutáni táncmulat­ságra. A lány a tánc után megfizette a törvénybírónak a májfa árát. Rendszerint a lányok ilyenkor egymással versenyeztek, hogy ki fizet többet, ami egyúttal az anyagi lehetőség jele is volt. Ez persze a legénybíró­nak jól jött, mert így legalább részben meg­térültek a legénybíró-választásból eredő költségek. A legénybírónak és társainak az is a fela­data volt, hogy ügyeljenek a rendre és simít­sák el a legények közt olykor felmerülő problémákat. Az egykori legénybirók közül ketten ma is élnek, tőlük hallottam a legénybíró-választás részleteit. BENCZ KÁROLY * 11

Next

/
Thumbnails
Contents