A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-03 / 1. szám
nepi Ékszerek u A szlovákiai magyar népviseletek bemutatása során nem fordítottunk különösebb figyelmet a viseletkiegészítökre, pedig azok is szerves részei a népi öltözetnek, bár szerepük kisebb, alárendeltebb. Viseletkiegészítők a különféle kivarrott kisebb-nagyobb zsebkendők, szalagok, bokréták, valamint az ékszerek. Most kezdődő sorozatunkban a viseletkiegészítöket mutatjuk be, ezen belül elsősorban a népi ékszereket. Mielőtt azonban XIX. és XX. századi előfordulásukról szólnánk, szükséges visszatekintenünk a történetükre, múltbéli előfordulásukra és használatukra is. Az ékszer az őskor óta ismert, tulajdonképpen megelőzte, majd kiegészítette a ruházatot. Az ékszerkészítés korai évezredeiben és később is a különféle természetes anyagok gazdag választékát vették igénybe. Később, amikor ékszereket mesterséges anyagokból is kezdtek előállítani, kicsit háttérbe szorultak a természetes alapanyagok és a hozzájuk kapcsolódó technológiák. A társadalom szegényebb rétegei körében azonban még a közelmúltban is közkedveltek voltak a természetes anyagokból készült ékszerek, vonatkozik ez főleg a pásztorokra és a gyermekekre. Kislányok játékként gyakran készítettek ékszert növényi szárakból, például rozsból, pitypangból, papsajtból, kereklevelü mályvából, kecskerágóból, de termésekből is, kukoricából, makkból, babból, a felnőttek — főleg a pásztorok — pedig csigákból, lószörből, csontból, szaruból. Különösen a csont, lószőr és szaru volt kedvelt alapanyag, ezekből finom művü dísztárgyakat — a XIX. és XX. században pl. óraláncokat is gyakran készítettek müvészkedő pásztorok. A lóször közé apró színes üveggyöngyöket is szoktak hurkolni. Viski Károly szerint talán a honfoglalás koráig nyúlik vissza e technika múltja. Az ipari eljárással készült ékszeranyagok közül a leggyakoribb az üveg, és a hozzá hasonló masszák, valamint a megmunkált ötvözött fém felhasználása. Az ötvözött fém jelentősége az ékszeranyagok közül messzemenően kimagaslik és nagyon jelentős a művelődéstörténeti szerepe is. A civilizált népek jellegzetes ékszerei fémből készülnek. A XIX. és XX. században hazánkban a pásztorok sárgarézből (réz, nikkel és horgony ötvözete) és a hozzá hasonló, de kisebb horgonytartalmú pakfonból is készítettek ékszereket. A falusi kontárok és a hivatásos iparosok is többnyire fémből — ónból, sárgarézből, pakfonból, bronzból, ezüstből és aranyból — készítettek ékszereket a parasztság részére. A XX. században a polgári viseletben az úgynevezett „hamis ékszer" lett divatos, ami természetesen már nem nemes fémekből készült, ezekbe drágakő utánzatok kerültek. A XIX. században a magyar parasztság ékszereinek nagy része is ilyen volt, de jellegzetes volt az ezüst ékszer is, gyöngyházzal, opállal, vagy opálutánzattal, türkizzel vagy türkizutánzattal. üveg- vagy porcelánkövekkel, valamint zománccal díszítve. A helyi paraszti ízlés ezekben még jobban megnyilvánult, mint az 1900 után tért hódító arany ékszerekben. A klasszikus értelemben vett ékszert kisiparosok, ötvösök készítették nemesfémből, aranyból vagy ezüstből. Az ötvös háromféle elemmel dolgozott: öntött plasztikus darabokkal, hengerelt lemezekkel és húzott drótokkal. A XIX. században a vidéki ötvös főleg, vagy kizárólag ékszert készített, és a finomabb. főleg a polgárság által rendelt munka mellett tömegárut, ún. parasztárut is előállított. Termékeit a műhelyében, illetve üzletében vagy vásárokon, búcsúkon árusította. Különösen az utóbbi ékszervásárlási alkalmak voltak kedveltek a falusiak körében. MÉRY MARGIT FOTÓ: ABSOLON