A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-28 / 9. szám
Számukra e két, nagynak egyáltalán nem mondható helyiség a világot jelenti. Nemcsak azért, mert pillanatnyilag úgy érzik, hogy itt állandó tanyára leltek, hanem a szó szoros értelmében is ez a néhány négyzetméternyi terület szemükben a világ közepe. Innen tartják, illetve keresik a kapcsolatot a szélrózsa minden irányában több száz, de sok esetben több ezer kilométerre levő barátokkal, ismeretlen társakkal. Félreértés ne essék, nem csodabogár lények ök, csupán a Honvédelmi Szövetség rádióamatőrei, akik immár harminc éve foglalkoznak Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) a kívülálló számára olykor nem egészen érthető tevékenységükkel. Vasárnap délelőtt van, amikor megzavarom a kis társaságot. Általános iskolások, középiskolások, szakmunkástanulók szorgoskodnak a klubban. Később még jönnek néhányan. Fiatalok, idősebbek, akik a heti munka után ebben a klubban igyekeznek — divatos szóval élve — aktívan kipihenni magukat. Valamennyien Balia László utasításait várják, hogy megkezdhessék rendes foglalkozásukat, de kénytelen-kelletlen várniuk kell, mert — nem tehetek mást — a klubvezetőt időről időre elvonom megszokott teendőitől. Bár megígértem, hogy jelenlétemmel nem fogom zavarni a klubfoglalkozás menetét, de ha érteni akarok mindent, ami körülöttem történik, kénytelen vagyok néha a kérdéseimmel akadályozni a munkájukat. Balta László egy középiskolás korú fiatalhoz vezet. — Zoltán az ügyesebbek közé tartozik és nagyon lelkes tagja a klubnak. Beszélgessenek egy kicsit! — Már hét éve járok ebbe a klubba — mondja Rózsa Zoltán, félretéve a számítógépet, amelyen éppen egy korábban tanult programozást akart átismételni. A bátyám hozott össze a srácokkal. Éppen nyár volt, s én szerettem sportolni. A klubosok a „rókafogást" gyakorolták, beálltam közéjük, és megtetszett. — Furcsán hangzik ez a „rókafogás" egy rádióamatőr szájából. Mi ez? — Hivatalosan rádiós tájékoztatási versenynek hívják a „rókafogást", ami abból áll, hogy valaki elrejt egy nyolcvan méter hatósugarú rádióadót, amely állandóan jeleket ad le. Ezeket a jeleket kell nekünk felfognunk, s abba az irányba haladnunk, amelyikből a legerősebb jeleket észleljük. így lépésről lépésre haladva meg lehet találni a „rókát", azaz az adókészüléket. — Az eltelt hét év alatt mennyit sikerült már megtanulnod abból, amit egy rádióamatőrnek tudnia illik? — Úgy érzem, hogy elég sokat. Részt vettem több tanfolyamon, sőt már versenyeken is szerepeltem. — Milyen eredménnyel? — Az egyik járási versenynek én lettem a győztese, így eljutottam a kerületi versenyre is de ott már nagyobb volt a konkurrencia. Csak a kilencedik helyet sikerült megszereznem. — Zoltán, engem érdekelne, hogy te hogyan minősítenéd azt, amit ebben a klubban csináltok. Mi ez, hobbi, játék vagy munka? — Én egyelőre nagyon hasznos szórakozásnak nevezném, ami nagyon sok munkát és tanulást igényel. De elképzelhető ez hivatásos szinten is, főleg amióta ebben a tevékenységben is kezd teret hódítani a számítógép. Lehet, hogy közülünk néhánynak annyira megtetszik a programozás, hogy élethivatásul választja. Közben visszaérkezett Balia László, a klub vezetője. Legutóbb, amikor találkoztunk, nem szólt arról, hogy már komputerrel is rendelkeznek. — Nem szólhattam, akkor még mi sem tudtuk, hogy ilyen nagy lehetőségeink lesznek. Azt is mondhatnám, hogy karácsonyi meglepetés volt a számítógép, ugyanis a múlt év decemberében kaptuk meg. — Hallom, hogy Zolival éppen a tanulás fontosságáról beszéltetek — mondja. — Nos, ezután még inkább előtérbe kerül a szorgalom, mert a számítógép olyan távlatokat nyitott meg előttünk, amilyenekre eddig gondolni sem mertünk. — Ezek a távlatok vonzzák a fiatalokat ? — Nagyon nagy az érdeklődés a számítógép iránt, aminek természetesen örülünk, mert tudjuk, hogy ezt 12
