A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-03 / 1. szám
ugrás az olasz határ. Meglepő, hogy Tarvisio, a határátkelőhely ilyenkor, hétvégén, a turistaidény kellős közepén teljesen kihalt. A TV-böl inkább az ellenkezőjét látjuk olykor, amikor a kamionok vagy pedig a személygépkocsik árasztják el Itáliának ezt a kapuját kilométernyi hosszú sorokban. Hideg éjszakai szél fúj a huzatos hágón, fel kell venni a pulóvert. — Hol vannak az osztrák turisták? — kérdem az olasz vámőrt. — Talán a Balatonnál — feleli kurtán és álmosan. Nincs is kedve tovább szaporítani a szót. Álmából zavartuk fel. Ha netán kamionos lennék ironikusan megkérdezné: — Ugyan, fényérzékeny anyagot viszünk, hogy ilyen sötétben furikálunk? Persze átforgatná az egész rakományt a pilóta kabinnal együtt, tudtára adva az átutazónak, hogy ilyenkor aludni szokás, nem pedig kószálni. Amint ránknéz, elfojt egy ásítást, majd jó utat kíván. Kijutva az Alpok kanyargós mély völgyeiből, amelyek ilyenkor éjszaka még sötétebbek, kitárul előttünk a csillagos ég, és a nyílegyenes sztráda. Nekivág a Piave majd a Pó síkságnak ... A csomópontoknál megvilágított útjelzőtábla Trieszt és Velence felé mutat. Jobbkéz felé Milánóba vezet az út. Mi egyenesen Bolognának tartunk. Elhagyva Velence elővárosának fényeit megállunk az út mellett egy pihenőben, ahol narancssárga fényeivel becsalogat egy nonstop gyorsbüfé. Kintről érzem a presszókávé illatát, odabenn pedig meleg ételek, pizzák és hamburgerek kínálják magukat. Nem lehet ellenállni az ilyesminek. Miután az ember evett-ivott, kinn a benzintöltő kútnál a kocsiját is megitatják. Előttünk villognak az autópálya újabb szakasza bejáratának fényei. A gépkocsivezető kifizeti a pénztárablaknál az eddigi út díját (ki sem száll a kocsijából). Ha tovább akar menni, kap egy kártyát, amelyre rányomtatta a gép a bejárat számát, dátumot és a pontos időt, majd a következő csomópontnál, ahol elhagyja a pályát másodpercek alatt megmondják, hogy mennyit fizet. Nem is keveset. Általában a gyorsvonat másodosztályú jegy árát. Persze a hegyvidéki utakon, amelyeknek építési költsége magasabb, ott jóval többet, amíg a síkvidékiek olcsóbbak. Aki sokallja, az mehet a régi kacskaringós egynyomsávú úton dombnak fel, hegyről le a régi olasz városok útvesztőin át, lépésben hajtva, miközben az ember gyorsan rájön arra, hogy mégegyszer annyi benzint fogyasztott és sokkal hosszabb idő alatt ért célba, mint az egyenes sztrádán. Az itáliai autópályák a régi római útépítők hagyományait követve a legmerészebb építészeti bravúrokra is képesek. Így például az északról délre vezető Strada del Sol — a Napsugár Útja — Bolognán túl, csodaszép erdei, hegyes-völgyes vidéken úgy kel át az Appeninek 900 méter magas hágóján, hogy alig lehet érzékelni az emelkedést. Ez építészetileg a legmerészebb és legdrágább autópályák egyike. Vele csak a Ligur-tengerparton a régi római hadiút a Via Aurélia mellett a meredek hegyoldalban épült sztráda vetélkedhet, teletűzdelve alagutakkal és hajmeresztő völgyhidakkal a tenger és a mediterrán táj elragadó panorámájával. DUSEK IMRE A szerző felvételei GYERMEKEKNEK ELENA ČEPČEKOVÁ 0£> Éjjel magas hó hullott! Iskolámba hogy jutok ? Ide veled lapátom, a havat majd elhányom. A kapunknál elkezdem, aztán tovább lelkesen... Végre itt az iskola, időben megérkeztem! Fügedi Elek fordítása GÁL SÁNDOR Szép a lovakon a kantár. Mégis szebb, ha nincsen kantár. ANNE GEELHAAR (./ Í4A.A/1 iAJ-i/O Szájukban fényes a zabla. Mégis szebb, ha nincsen zabla. Ei sem szakad az az istráng. De az jobb, ha nincs is istráng. Erősen feszül a gyeplő, De százszor jobb, ha nincs gyeplő. Hintó előtt szép a vágta. Hintó nélkül szebb a vágta. Sörényükben szalag lobog, Legszebb, ha csak sörény lobog! Volt egyszer egy fekete farkincájú ecset. A fehér papírra narancssárga halakat, szürke egeret és zöld oroszlánt festett. Az oroszlánnak nem tetszett ez a dolog. — Szeretnél a képből kiugrani? — kérdezte az ecset a zöld oroszlánt. — Tessék. Két hosszú és magas vonalka fölfelé, hét vonalka rajtuk keresztül és kész a létra. — Félsz az esőcseppektől? — kezdte újra az ecset. — Ne félj. Nézd csak, egy fogantyú a fejed fölött egy félkör a tetejére és már ernyőd is van. De az oroszlán nem ment ki a meséből. — Ez biztosan nagyon hosszú mese lesz — örült az aranyhalacská. — És lehet, már nincs is üres papírja az ecsetnek — ráncolta össze homlokát az egérke. Ebben a pillanatban olyan hatalmasat ordított az oroszlán, hogy a létra és az esernyő egy-kettőre kiesett a képből. Csak a szomorú oroszlán üvöltése maradt a papíron. — Bocsássatok meg — mondta az oroszlán és tovább bőgött, miközben igazi oroszlánkönnyek hullottak a szeméből. — Az ecset összekeverte a színeket — haragudott az egérke és a hal. — Már késő. Szép sárga szín keletkezett. Csak a papír lett üres, a hnese meg befejezetlen. — Hová bújtatok? Gyertek vissza! — könyörgött a szerencsétlen ecset. Tehetetlenségében egy zsiráfot festett. S a sivatagon az oroszlán sétálgatott, akinek a szőre szép sárga volt. A hátán az aranyhalacska és a szürke egérke ült. Fordította: Zsemberi Etelka Rajzolj velünk! Ha jól megfigyelsz minden kockát, akkor gyerekjáték a cifra kakas tükörképét megrajzolni és kifesteni! 21
