A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-21 / 8. szám

MARY BRAUND

POKOLI VÉLETLEN

Sokféle véletlen akad. De Ginny életében a véletlen iszonyatos, végzetes tényezővé lett. Ha nem lettek volna honfitársai, ha akkor nem hallgat rádiót, ha azon a napon nem lép a boltjába az az alak ...

Ginnynek régiségkereskedése volt. Azért adta a fejét erre az üzletágra, mert származását tekintve angol nő volt, és szerette a régi bútorok kissé áporodott szagát. Szerette a különleges műtárgyak stílusát. Ilyen értékeket nehéz felkutatni az Egyesült Államok nyugati partvidékén. A régiségkereskedés csodálatos ürügy volt arra, hogy rendszeresen átruccanjon Angliába, hiszen Ginny a lelke mélyén angol maradt. Szerette az embereket és a tárgyakat. Szerette elnézegetni az üzletbe betérő, érdekes tárgyat kínáló ismeretleneket.

így állított be hozzá egy napon Harold Dawson. Bátortalan volt, szinte bepréselődött az ajtón. Kék szemében nyugtalan fények vibráltak. Különös, feltűnő szempár volt az övé. A többi vonása jellegtelenségről árulkodott, de a tekintete .. .1

Ügyetlen összevissza kötözött csomagot ölelt magához. Ginny rögtön kitalálta, hogy nem vevő érkezett, hanem olyan valaki, aki portékát kínál.

. — Szeretnék mutatni valamit — mondta a férfi.

Ginny megfeledkezett az ügyfelekkel folytatott tárgyaláshoz használt arckifejezéséről. Nem állta meg mosoly nélkül.

— Maga yorkshire-i! — mondta. Felvidult attól, hogy honfitársa lépte át a küszöböt. Éppen itt, ahol könnyebb egy gombostűt megtalálni a szénakazalben, mint egy angolra bukkanni.

— Miért? — kérdezte a férfi. — Honnan jött rá, asszonyom?

— Én is angol vagyok — magyarázta Ginny. — Észak-Angliában születtem, Sheffieldben. És maga Yorkshire melyik vidékéről való?

Valamikor hajszálpontosan meg tudta volna állapítani, melyik nyelvjárást beszéli a férfi. Az amerikai környezetben fokozatosan eltompult a hallása és az az érzéke, amellyel a nyelvi árnyalatokat meg tudta különböztetni egymástól.

— Leedsből — motyogta a férfi. Körülnézett a helyiségben. — Szép dolgokat tart. Honnan szerzi be őket?

— Hát innen is, onnan is — mosolygott Ginny. Megérintette a barna csomagot. — Mi szépet hozott nekem?

A csomagolópapírból nagy, mesterkélt cirádákkal agyondíszített, gótikus sárgaréz állóóra került elő. Ginny meglehetősen rémült arccal nézegette.

— De hát ez nem is angol gyártmány, ugye?

— Német. Nagyon precíz munka. Otthon hat-hétszáz dollárt is megkaphatnék érte.

Ginny még egy százast sem adott volna érte.

— Én jószerivel csak angol árut tartok — mondta tapintatosan. — Erre specializálom magam. Nincs valami angol holmija?

— De van. Nézze, ha ezért fizet három százast, hozok otthonról még valamit.

Ginny elmosolyodott.

— Maradjunk abban, hogy maga hozza el a többit, aztán majd meglátom, hogy kötünk-e üzletet vagy sem.

— De nekem most, azonnal szükségem van a pénzre! Az igazat megvallva a feleségemmel és a gyerekeimmel jöttem ebbe az országba. Minden drágább, mint ahogy képzeltem, és az az állás, amit szereztem, nem ér semmit...

— Mivel foglalkozik? — kérdezte Ginny, nem azért, mintha valóban érdekelné, csak hogy kérdezzen valamit.

— Egy tévétársaságnál dolgozom, akárcsak Angliában.

Olyan elgyötört, elcsigázott volt az arca, hogy Ginnynek megesett rajta a szíve.

— Hát jó — szólt végül nem éppen barátságos hangon. — Megveszem százért. Isten

tudja, eladom-e valaha. Csak azért, mert honfitársak vagyunk.

— Magának arany szíve van! Hozok még néhány eladó holmit.

Ginny leült, hogy kitöltse a csekket. — Milyen névre állítsam ki?

A férfi habozott.

— Nem lehet készpénzben?

Ginny nemet intett.

— Nincs is nálam annyi. Különben is elvből csekkel vásárolok. Tudja, a rend kedvéért.

— Hát jó. A nevem Dawson. Harold Dawson.

— A címe?

Újabb rövid szünet.

— Arról van szó, hogy éppen költözőfélben vagyunk. Annak a lakásnak, amelyikben eddig laktunk, nagyon magas a bére ...

— Mr. Dawson, én nem vehetek meg semmit, ha nem ismerem az eladó címét. — szólalt meg kis szünet után Ginny.

Nem volt kedve magyarázkodni, hogy hoztak már ide lopott holmit is. Számára életfontosságú, hogy tudja azoknak a cimét, akiktől vásárol.

— A munkahelyi címét is elfogadom — indítványozta.

— Azzal tudok szolgálni. — Végigtapogatta letagadhatatlanul angol szabású öltönyének zsebeit, majd előhalászott egy maszatos névkártyát. Harold Dawson, munkatárs. Stay Brite Television.

Ginny beírta a címet a számlakönyvbe és kiállította a csekket.

— Köszönet, ezer köszönet. Pár napig lesz mit ennie a családnak. — Nem úgy festett, mint aki bolondozik. — Hamarosan hozok magának néhány angol régiséget.

Már másnap betoppant. Most Ginny kedvére való darabokat hozott magával. Egy régi kis táblaképet, egy sárgaréz bányászlámpát, egy csodaszép ezüstözött kávéskannát, elefántcsont fogantyúval, egy sárgaréz függőmérteget és egy Viktória korabeli útikalamárist.

— Gyönyörűek — szólt, miután végigmustrálta őket. — Nem is értem, hogyan tud megválni tőlük.

— Sürgősen pénzre van szükségem — fújta a férfi a már ismert szöveget. — Ha tudtam volna, milyen nehéz itt új életet kezdeni, nem tudom, átjövünk-e egyáltalán.

Ginnyben némi rokonszenv ébredt. Olyan gyámoltalannak látszott a férfi.

— Mikor érkezett?

— Májusban. De nem találom a helyem.

— Majd megtalálja, ne féljen. Még csak novembert írunk ... — Elmosolyodott. — Ha majd talpra áll, vissza is vásárolhatja az órát. A férfi a pulton ketyegő órára meredt.

— Jó vásárt csinált. Nagyon értékes óra.

Három nappal később újabb véletlen esett

meg Ginnyvel. Bevetődött a boltba egy ismerős kaliforniai kereskedő, Jim Best. Éppen bevásárló körúton járt.

Szeme rögtön megakadt az órán.

— A szentségit, Ginny, hát ezt hol szerezted?

Ginny elbizonytalanodott. Nem tudta Best komolyan érdeklődik vagy gúnyolódik.

— Nem jellemző rám, igaz?

— Hát az biztos.

Kinyitotta az óra hátsó ajtaját, megvizsgálta a réz-domborművet, óvatosan fejre állította és megnézte az alját. Ujját végighúzta az angyalkákon. Ginny már tudta, hogy az előbbi kérdés nem gúnyból hangzott el.

— Nincs rajta árcédula?

— Még nem döntöttem az áráról. Előbb meg akartam mutatni egy seattle-i órásmesternek — tette hozzá hirtelen üzleti hazugsággal.

— Igen? Mikor utazol Seattle-be?

— Valószínűleg a hét végén, ha kijön a lépés.

— Hm. — Jim Best hátralépett, és az órát mustrálgatta. — San Franciscóban többet kapok érte, mint amennyit te Seattle-ban kérhetsz. Mit szólnál egy ezreshez?

Ginnynek földbe gyökerezett a lába. Ha Jim ezer dollárt kínál, akkor ez az óra ... Alig tudott megszólalni.

— Nézd Jim, mind a ketten tudjuk, hogy...

Jim színpadiasán felsóhajtott.

— Jaj, istenem Ginny, ha nem ismernélek ilyen jól... Mennyit kérsz érte?

— Befektettem egy kevés pénzt... Megnézem. — Elővette a számlakönyvet, ahová Harold Dawson nevét bejegyezte. — Hát Jimmy, kétezer-ötszáz, de csak neked ...

Jim Best elmosolyodott.

— Ginny! Ne légy már ilyen szívtelen! Kétezer!

— Kétezer-kétszázötven.

Best megadóan emelte fel a kezét.

— Na jó, legyen. Ha nem sikerült volna egyébként olyan jól ez a beszerző körutam ...

Ginny elképedt. Nyilvánvaló, hogy Jim Best nem fizet rá az üzletre. Ő maga is szépen keresett rajta. Egész este az új otthonáért harcoló Harold Dawsonra gondolt, akinek felesége, gyerekei vannak. Szegény szerencsétlen honfitársa ... Még másnap is furdalta a lelkiismeret. Végül, tudván tudva, hogy nem jó üzleti érzékére vall a dolog, mégis felvette a telefont, és feltárcsázta a tévéállomást.

— Beszélhetnék Harold Dawsonnal?

— Egy pillanat!

Megreccsent a készülék, majd újra megszólalt a központos kisasszony.

— Sajnálom, de Harold Dawson pillanatnyilag házon kívül van. Üzen valamit neki?

— Igen, mondja meg, hogy Ginny Ames régiségkereskedő kereste. Hívjon vissza. — És bediktálta a számát.

Jócskán megkönnyebbült. Megtoldja ötszáz dollárral az árat és még igy is szépen keres rajta.

Csöndes délután volt az üzletben. Ebéd után Ginny bevonult a hátsó helyiségbe, hogy befejezze egy antik bútordarab restaurálását. Szokásához híven bekapcsolta a rádiót, kedvenc állomását hallgatta, hogy ne érezze annyira egyedül magát.

Terpentinnel és lenolajjal tisztogatta a bútort, közben félfüllel a washingtoni híreket hallgatta. Ez az adó gyakran vette át az angol BBC műsorait, és Ginny annyi év után is szívesen hallgatta az otthoni híreket. Hirtelen felfigyelt. Egy gyilkosságsorozatról beszéltek, amely Angliában történt az elmúlt évek során. Az utolsó gyilkosságot tavasszal követték el, akkoriban, amikor Ginny legutóbb ott járt. Ocsmány gyilkosságok voltak. Valamiféle új Hasfelmetsző Jack tizenkét fiatal nőt ölt meg Észak-Angliában, Yorkshire-ben. Ginny éppen otthon tartózkodott, amikor az utolsó áldozatot megtalálták. Fiatal, hétköznapi teremtés, diáklány volt.

Feszülten figyelt. Megszólaltatták a megölt lány barátait, azokat, akik utoljára látták, a rendőröket, akik remélték, hogy sikerül kézrekeríteniük a tettest, még mielőtt kiszemeli következő áldozatát.

A gyilkos idővel vérszemet kapott. Üzenetet hagyott az áldozatok holttesténél, leveleket írogatott az újságoknak, akárcsak elődje, az igazi Hasfelmetsző Jack. Ez a modern bűnöző még magnószalagokat is küldözgetett a rendőrségnek, csúfot űzött belőlük. Most a rádióban bejátszottak néhány részletet ezekből a szalagokból. A gyilkos lágy, sziszegő hangja betöltötte a bolt hátsó helyiségét. Jellegzetes yorkshire-i tájszólással beszélt; Ginny rádöbbent, hogy ismeri a hangot. Olyan tévedhetetlenül felismerte, hogy émelyegni kezdett tőle. Harold Dawson hangja volt.

14