A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-07 / 6. szám

r VAJKAI MIKLÓS: &£tm*,t*1t0ti é# 0ÍttÍ00*00t É 00ti Bhom a szállodai szoba ablakához érve — életében először — megpillantotta a tengert. Midőn a hajnali ózonban a partközei­ben utaztak, elő-előtűnt egy-egy víz­­szegély. A hurrámozgalom hírhedt csa­tornázásának következményeit is látta. Harmincöt méternyi mély, nyiltszíni ak­nákat, kisze-kusza földhányás-vonula­­tokat, megszégyenitetten veszteglő erőgépeket, motorházakon tobzódó, kunkori növényzetet. Bozótok zöld lángjai csapódtak ki a kitöredezett ab­lakokon, dicsőség neked presztízs, és neked is üres monumentalitás. E távlat­­talan, időszerűtlen természet elleni hadjárat sohasem eredményezi azt, hogy tengereket, tartományokat köt­hessenek össze. S háromszáz esztendő, vagy ötszáz: elhalványul a föld ránca, gondolta Bhorn. S a vízszegély. Ezüst­­habosán. Csipkézett és tarajos höm­­pölygések, szél korbácsütéseinek nyo­mai. A földgázhajtású autóbusz sofőrje azt mondta, ez még nem a tenger. Nyárelő volt. A busz ablakai tárva, és Bhom a tengerre, erre az egyszeri és visszavonhatatlan csodára gondolt, itt lappanghatott valahol a közelében. A várakozás percei. S mint oly sok vesz­­teglés: ez is a terhére volt. Dühödten gondolt a jelenné puhuló jövőjére. Har­minchárom év. HARMINCHÁROM nyű­gös esztendő volt mögötte. A balul végződő kezdeményezései után nem tudott már játszani. És élni sem. A félmúlt csúszdáján a kuka éjszakai re­pülés. Az ütött-kopott gép. Majd a feltűnő délkelet-európai ország földhöz tapasztó nyomora. Kutyuló falvak, váro­sok szórványai. Ave néked valóság. Kö­zeledő kanyarulat. Kis fordulat. Majd a feltűnő FÁRAÓ SZÁLLÓ törékeny olcsó­sága. Nyolc-tíz emelete. Ős-együgyü berendezése. Mert van itt minden. Két ágy, két éjjeliszekrény, hangulatlámpák, könnyű asztalka, fonott székek, érezzék jól magukat, csupán arra kérjük önöket, hogy semmit se tulajdonítsanak el, a bútorok elrendezésén ne változtassa­nak, ne feledjék el, hogy önök mindösz­­sze tizennégy napig a vendégeink. És most a nyitókép következik. Hősünk arca szinte a 7-es szoba ablakához tapadt. Ingben. Nyakkendősen. Hal­ványkék alsónadrágjában. Mögötte a karosszék támláján szürkészöld öltö­nye. Ajtóközelböl egy túlstilizált képről borostásarcú nemzeti hős dühödten nézte Bhom Aurél tarkóját. E kép is történetünk leltárához tartozik, akár­csak a férfival szemközti acélszürke víztömeg, az ujjai közé ékelődő, soros cigaretta, s a vetkőző, huszonhárom esztendős Melia. Az ember öregszik és telítődik, s egy idő után már nem tér ki a tény elöl, a dolgok leginkább kívülünk zajlanak. Legalábbis a legtöbb folya­matba nem vagyunk beavatva. Bár­mennyire igényelnénk: NEM VAGYUNK BEAVATVA. Marad tehát a kézzel is elérhető. Tekintet gyűjtőpontjába lépő nő. Most éppen Mélia. Akivel majd naponta szeretkezik. És minden ölelke­zés után hosszasan elüldögél a fonott karosszékben, ágyékát, legfeljebb egy törülközővel takarja el. Dohányzik majd. Loncsos mozdulattal italért nyúl. Pezs­gő. Vagy rózsabor. Esetleg gin. valaki int menni megint kelleni s kelletni mert kell azt is szeretni vagy csak hatni ki tudja miért mit kell kapni ki szabja meg mindezt Tehát november óta Mélia volt a soros nő Bhom Aurél életében. Ala­csonyka, arányoska alkatával, tarolt ha­jával, Wayna Mélia. Mintha a gyermeki múlt gyöngytisztaságát, önzetlenségét, békéjét szent önigazolásként küldöz­gette volna az idökartonok mögül. Bhorn így látta. Pedig Mélia nem volt gyermek. Mélia felnőtt volt. S nemigen tudott volna a fenti tulajdonságokkal mit kezdeni. Felnőtt. A felnőttek bi­zonytalan teljességével, és csupán az öncsalásra kapható szelíd emberi tudat áhította az ideiglenes illúziót. Bhom Aurél harminchárom esztendeje nem bizonyult elegendőnek, hogy Mélia fel­nőttségének tényét állandósítsa. Mint ahogyan áhított gyermekiségének té­nyével sem tudott volna mit kezdeni. Maradt tehát a megosztottság léthely­zete. Miként Bhorn élete is az állandó­sult megosztottságé volt. Megfordulni, szemlélni, látni, érezni a lány — ez esetben Mélia — hajlékonyságát, zsen­­dülő mozdulatait, az első tengerparti órákat. Az éjszakai repülőút után magá­ra öltötte cirkalmasan díszített hálóin­gét, s a parányisága, a parányisága lelket tisztító gyönyört okozott, viszont teste érett és szívós női test volt, önnön természetes követelményeivel. Átkarol­ni, magához szorítani, arcába nézni, cirógatni, Bhom, ha Méliáért nyúlt, oly­kor az őrölt hús nyers ízét, faggyúját érezte szájának szegletében, s a szerel­meskedések karavánútjai-labirintusai után arra gondolt, hogy csak a szemé­lyünknek vagyunk úgy-ahogy elviselhe­­tők. De vajon mit kezdene egy abszurd léthelyzetben. Mondjuk: Mélia porchü­SIMON JOHANNES CARMIGGELT* $~t000*Í0Í<* Este kilenc óra volt. A kocsmába lejött egy férfi, és odaszólt a kocsmárosnak: — Kémék egy pálinkát tisztán. Sokat dol­goztam, 46 kakast adtam el és 171 tojást. Házról házra jártam. Tudja, hány helyre kel­lett nekem becsengetnem? A kocsmáros közben bekapcsolta a tévét. Amikor újra visszament a pult mögé, vállat vont, és ennyit válaszolt: — Én egyszer vettem magától egy ilyen ka­kast. Az még a Waterlooi csata idején születhe­tett. Három napig nem volt utána emésztésem. — Akkor még szerencsésen megúszta — felelte a férfi. — Legutóbb az egyik kuncsaf­tom hat hétig nyomta az ágyat. Mindazonál­tal az ő hibája volt. Én kérem, tisztességes üzletember vagyok. Ha valahova becsenge­tek. mindig az az első kérdésem: asszo­nyom, van önnek betegbiztosítása? Ha bó­lint, azt mondom: Akkor itt van egy szép eladó kakasom magának, egy olyan kakas, amely bír némi élettapasztalattal. Ma délu­tán jártam egy asszonynál, aki azt kérdezte tőlem: Mondja kereskedőkém, hogy lehet az. hogy annak a kakasnak, amit korábban ma­gától vettem, nem volt se szíve, se mája? Mire én azt feleltem: Úgy, hölgyem, hogy ezeket a szárnyasokat könnyen megtámadja a baromfivész. Éppen most dühöng egy ilyen járvány, de ne aggódjék, mert emberre nem veszélyes. Hát kérem, így kell üzletet csináni. Tisztességesen. Megmondom én egyenesen a szemükbe. Na, adjon még egy kupicát. A kocsmáros a faliórára mutatott és meg­kérdezte: — Nem várja otthon anyuci? A férfi boldogan csóválta a fejét. — Tudja az asszony, hogy az elvégzett munka után egy kicsit beszívok. Ezért nem haragszik. — Maga egy szerencsés fickó — jegyezte meg a kocsmáros. — A nő olyan mint a gomba. Csak utólag derül ki, mérges-e, vagy sem.- Átnézett a kakaskereskedö feje felett a televízióra, amelyben közelképben éppen velyébe bújva. És ellenkezőleg. Ha vala­mi faramuci folyamat után Mélia Bhom Aurél lenne... mit kezdene a lány... Kettejük kapcsolata meglehet részleges volt csupán. Mint amikor idegen város határát érintve a Magyar Albatrosz ne­vezetű nemzetközi gyorsvonattal elro­bogunk, s a város... a város sohasem tudja meg, hogy ott jártunk, mert ott voltunk és mégsem voltunk ott. Bhom és Mélia. Mélia és Bhorn. A napok, akár a kartonlapok egymásra dőlve. Séták, távozások, megérkezések, ivászatok, majd a soron következő, könyörületes szerelmi rítus, a jól megszerkesztett és kivitelezett dramaturgiájával, rendezé­sével. Mindez valami lényegesebb do­log helyett. Játszani és élni. Élni és játszani. Kis mozdulat. Tárni ablakot, vagy Méliát érinteni. Cigarettára gyújta­ni, vagy Mélia ruháját gombolni. Kérde­zősködni. Vagy felhúzódni a 7-es szoba fehér falai közé. Bhom kétezer kilomé­tert utazott, hogy lássa a tengert. De ez a tenger itt cserben hagyta. Érdektelen­né lett, mint minden egyéb kellék Bhorn Aurél létfolyosóján. Ide utazott, hogy két teljes héten át a lánnyal egy semle­ges közegben éljen. ÉLJEN VELE. Hogy megtakarított pénzüket a szélbe szór­ják. A tizennégy nap semmilyen felol­­dozást nem hozott. Kiteljesedést sem. A férfi tengere a 7-es szoba ablakától csupán karnyújtásnyira volt, s a korai ködök után a horizonton megjelenő álomszerű, kövér tartályhajókat láthat­ták. Vörös, sárga, kék színű begyes alkalmatosságokat. Lebegőnek tűnő monstrumokat. Tartottak valahová. VA­LAHOVÁ. Ők ketten az Idő gyékényén vesztegeltek. Meglehet — idővel e na­pok, akár az égő papírlapok elváltak egymástól, s Bhom egy-egy korábban elpöttyintett mondatot hallott újra: — Régóta keresem egyéniségemet, mindent megteszek azért, hogy meglel­jem ... Vagy: — Sohasem álmodtam, Bhom, csu­pán a sötétség káosza takar be éjsza­kánként, és rettegve várom a hajnali szabadulást... — szegény Mélia, csu­pán egyetlen alkalommal emlékezett álmára. Kettőzött szerelemben élt ép­pen, s várandós lett. Abortuszára ké­szülődött, nemi kalandjairól a vakáció egy nagyon mélabús énekesnő búgott egy francia sanzont. — Ez is hallgathatna inkább — vonta le a tanulságot, és kikapcsolta a tévét, majd kitöltötte az újabb adag pálinkát. A vendég folytatta: — Az első feleségem hallani sem akart az italról. Mindig porolt a pálinkaszagom miatt. Nem tudom, mit kel­lett volna innom: ricinust? Az is elég büdös. Szóval azért ment csődbe a házasságom. De a mostani feleségem megértő, mert koráb­ban vendéglátós volt. Én ráadásul bebizonyi­­tottam neki. milyen jól jön, hogy rendszere­sen piálok. Nemrégen történt például, hogy mentem haza totál mólésan. Hát nem csoda, hogy a szobában nekiestem a szeneskályhá­nak. De akkor még semmi különös nem történt. Azonnal lefeküdtünk aludni. Az asz­­szony is fáradt volt. Egy óra múlva arra ébredek, hogy majd meghalok szomjan. Újra kikászálódok az ágyból, hogy a konyhában 14

Next

/
Thumbnails
Contents