A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-07 / 6. szám
r VAJKAI MIKLÓS: &£tm*,t*1t0ti é# 0ÍttÍ00*00t É 00ti Bhom a szállodai szoba ablakához érve — életében először — megpillantotta a tengert. Midőn a hajnali ózonban a partközeiben utaztak, elő-előtűnt egy-egy vízszegély. A hurrámozgalom hírhedt csatornázásának következményeit is látta. Harmincöt méternyi mély, nyiltszíni aknákat, kisze-kusza földhányás-vonulatokat, megszégyenitetten veszteglő erőgépeket, motorházakon tobzódó, kunkori növényzetet. Bozótok zöld lángjai csapódtak ki a kitöredezett ablakokon, dicsőség neked presztízs, és neked is üres monumentalitás. E távlattalan, időszerűtlen természet elleni hadjárat sohasem eredményezi azt, hogy tengereket, tartományokat köthessenek össze. S háromszáz esztendő, vagy ötszáz: elhalványul a föld ránca, gondolta Bhorn. S a vízszegély. Ezüsthabosán. Csipkézett és tarajos hömpölygések, szél korbácsütéseinek nyomai. A földgázhajtású autóbusz sofőrje azt mondta, ez még nem a tenger. Nyárelő volt. A busz ablakai tárva, és Bhom a tengerre, erre az egyszeri és visszavonhatatlan csodára gondolt, itt lappanghatott valahol a közelében. A várakozás percei. S mint oly sok veszteglés: ez is a terhére volt. Dühödten gondolt a jelenné puhuló jövőjére. Harminchárom év. HARMINCHÁROM nyűgös esztendő volt mögötte. A balul végződő kezdeményezései után nem tudott már játszani. És élni sem. A félmúlt csúszdáján a kuka éjszakai repülés. Az ütött-kopott gép. Majd a feltűnő délkelet-európai ország földhöz tapasztó nyomora. Kutyuló falvak, városok szórványai. Ave néked valóság. Közeledő kanyarulat. Kis fordulat. Majd a feltűnő FÁRAÓ SZÁLLÓ törékeny olcsósága. Nyolc-tíz emelete. Ős-együgyü berendezése. Mert van itt minden. Két ágy, két éjjeliszekrény, hangulatlámpák, könnyű asztalka, fonott székek, érezzék jól magukat, csupán arra kérjük önöket, hogy semmit se tulajdonítsanak el, a bútorok elrendezésén ne változtassanak, ne feledjék el, hogy önök mindöszsze tizennégy napig a vendégeink. És most a nyitókép következik. Hősünk arca szinte a 7-es szoba ablakához tapadt. Ingben. Nyakkendősen. Halványkék alsónadrágjában. Mögötte a karosszék támláján szürkészöld öltönye. Ajtóközelböl egy túlstilizált képről borostásarcú nemzeti hős dühödten nézte Bhom Aurél tarkóját. E kép is történetünk leltárához tartozik, akárcsak a férfival szemközti acélszürke víztömeg, az ujjai közé ékelődő, soros cigaretta, s a vetkőző, huszonhárom esztendős Melia. Az ember öregszik és telítődik, s egy idő után már nem tér ki a tény elöl, a dolgok leginkább kívülünk zajlanak. Legalábbis a legtöbb folyamatba nem vagyunk beavatva. Bármennyire igényelnénk: NEM VAGYUNK BEAVATVA. Marad tehát a kézzel is elérhető. Tekintet gyűjtőpontjába lépő nő. Most éppen Mélia. Akivel majd naponta szeretkezik. És minden ölelkezés után hosszasan elüldögél a fonott karosszékben, ágyékát, legfeljebb egy törülközővel takarja el. Dohányzik majd. Loncsos mozdulattal italért nyúl. Pezsgő. Vagy rózsabor. Esetleg gin. valaki int menni megint kelleni s kelletni mert kell azt is szeretni vagy csak hatni ki tudja miért mit kell kapni ki szabja meg mindezt Tehát november óta Mélia volt a soros nő Bhom Aurél életében. Alacsonyka, arányoska alkatával, tarolt hajával, Wayna Mélia. Mintha a gyermeki múlt gyöngytisztaságát, önzetlenségét, békéjét szent önigazolásként küldözgette volna az idökartonok mögül. Bhorn így látta. Pedig Mélia nem volt gyermek. Mélia felnőtt volt. S nemigen tudott volna a fenti tulajdonságokkal mit kezdeni. Felnőtt. A felnőttek bizonytalan teljességével, és csupán az öncsalásra kapható szelíd emberi tudat áhította az ideiglenes illúziót. Bhom Aurél harminchárom esztendeje nem bizonyult elegendőnek, hogy Mélia felnőttségének tényét állandósítsa. Mint ahogyan áhított gyermekiségének tényével sem tudott volna mit kezdeni. Maradt tehát a megosztottság léthelyzete. Miként Bhorn élete is az állandósult megosztottságé volt. Megfordulni, szemlélni, látni, érezni a lány — ez esetben Mélia — hajlékonyságát, zsendülő mozdulatait, az első tengerparti órákat. Az éjszakai repülőút után magára öltötte cirkalmasan díszített hálóingét, s a parányisága, a parányisága lelket tisztító gyönyört okozott, viszont teste érett és szívós női test volt, önnön természetes követelményeivel. Átkarolni, magához szorítani, arcába nézni, cirógatni, Bhom, ha Méliáért nyúlt, olykor az őrölt hús nyers ízét, faggyúját érezte szájának szegletében, s a szerelmeskedések karavánútjai-labirintusai után arra gondolt, hogy csak a személyünknek vagyunk úgy-ahogy elviselhetők. De vajon mit kezdene egy abszurd léthelyzetben. Mondjuk: Mélia porchüSIMON JOHANNES CARMIGGELT* $~t000*Í0Í<* Este kilenc óra volt. A kocsmába lejött egy férfi, és odaszólt a kocsmárosnak: — Kémék egy pálinkát tisztán. Sokat dolgoztam, 46 kakast adtam el és 171 tojást. Házról házra jártam. Tudja, hány helyre kellett nekem becsengetnem? A kocsmáros közben bekapcsolta a tévét. Amikor újra visszament a pult mögé, vállat vont, és ennyit válaszolt: — Én egyszer vettem magától egy ilyen kakast. Az még a Waterlooi csata idején születhetett. Három napig nem volt utána emésztésem. — Akkor még szerencsésen megúszta — felelte a férfi. — Legutóbb az egyik kuncsaftom hat hétig nyomta az ágyat. Mindazonáltal az ő hibája volt. Én kérem, tisztességes üzletember vagyok. Ha valahova becsengetek. mindig az az első kérdésem: asszonyom, van önnek betegbiztosítása? Ha bólint, azt mondom: Akkor itt van egy szép eladó kakasom magának, egy olyan kakas, amely bír némi élettapasztalattal. Ma délután jártam egy asszonynál, aki azt kérdezte tőlem: Mondja kereskedőkém, hogy lehet az. hogy annak a kakasnak, amit korábban magától vettem, nem volt se szíve, se mája? Mire én azt feleltem: Úgy, hölgyem, hogy ezeket a szárnyasokat könnyen megtámadja a baromfivész. Éppen most dühöng egy ilyen járvány, de ne aggódjék, mert emberre nem veszélyes. Hát kérem, így kell üzletet csináni. Tisztességesen. Megmondom én egyenesen a szemükbe. Na, adjon még egy kupicát. A kocsmáros a faliórára mutatott és megkérdezte: — Nem várja otthon anyuci? A férfi boldogan csóválta a fejét. — Tudja az asszony, hogy az elvégzett munka után egy kicsit beszívok. Ezért nem haragszik. — Maga egy szerencsés fickó — jegyezte meg a kocsmáros. — A nő olyan mint a gomba. Csak utólag derül ki, mérges-e, vagy sem.- Átnézett a kakaskereskedö feje felett a televízióra, amelyben közelképben éppen velyébe bújva. És ellenkezőleg. Ha valami faramuci folyamat után Mélia Bhom Aurél lenne... mit kezdene a lány... Kettejük kapcsolata meglehet részleges volt csupán. Mint amikor idegen város határát érintve a Magyar Albatrosz nevezetű nemzetközi gyorsvonattal elrobogunk, s a város... a város sohasem tudja meg, hogy ott jártunk, mert ott voltunk és mégsem voltunk ott. Bhom és Mélia. Mélia és Bhorn. A napok, akár a kartonlapok egymásra dőlve. Séták, távozások, megérkezések, ivászatok, majd a soron következő, könyörületes szerelmi rítus, a jól megszerkesztett és kivitelezett dramaturgiájával, rendezésével. Mindez valami lényegesebb dolog helyett. Játszani és élni. Élni és játszani. Kis mozdulat. Tárni ablakot, vagy Méliát érinteni. Cigarettára gyújtani, vagy Mélia ruháját gombolni. Kérdezősködni. Vagy felhúzódni a 7-es szoba fehér falai közé. Bhom kétezer kilométert utazott, hogy lássa a tengert. De ez a tenger itt cserben hagyta. Érdektelenné lett, mint minden egyéb kellék Bhorn Aurél létfolyosóján. Ide utazott, hogy két teljes héten át a lánnyal egy semleges közegben éljen. ÉLJEN VELE. Hogy megtakarított pénzüket a szélbe szórják. A tizennégy nap semmilyen feloldozást nem hozott. Kiteljesedést sem. A férfi tengere a 7-es szoba ablakától csupán karnyújtásnyira volt, s a korai ködök után a horizonton megjelenő álomszerű, kövér tartályhajókat láthatták. Vörös, sárga, kék színű begyes alkalmatosságokat. Lebegőnek tűnő monstrumokat. Tartottak valahová. VALAHOVÁ. Ők ketten az Idő gyékényén vesztegeltek. Meglehet — idővel e napok, akár az égő papírlapok elváltak egymástól, s Bhom egy-egy korábban elpöttyintett mondatot hallott újra: — Régóta keresem egyéniségemet, mindent megteszek azért, hogy megleljem ... Vagy: — Sohasem álmodtam, Bhom, csupán a sötétség káosza takar be éjszakánként, és rettegve várom a hajnali szabadulást... — szegény Mélia, csupán egyetlen alkalommal emlékezett álmára. Kettőzött szerelemben élt éppen, s várandós lett. Abortuszára készülődött, nemi kalandjairól a vakáció egy nagyon mélabús énekesnő búgott egy francia sanzont. — Ez is hallgathatna inkább — vonta le a tanulságot, és kikapcsolta a tévét, majd kitöltötte az újabb adag pálinkát. A vendég folytatta: — Az első feleségem hallani sem akart az italról. Mindig porolt a pálinkaszagom miatt. Nem tudom, mit kellett volna innom: ricinust? Az is elég büdös. Szóval azért ment csődbe a házasságom. De a mostani feleségem megértő, mert korábban vendéglátós volt. Én ráadásul bebizonyitottam neki. milyen jól jön, hogy rendszeresen piálok. Nemrégen történt például, hogy mentem haza totál mólésan. Hát nem csoda, hogy a szobában nekiestem a szeneskályhának. De akkor még semmi különös nem történt. Azonnal lefeküdtünk aludni. Az aszszony is fáradt volt. Egy óra múlva arra ébredek, hogy majd meghalok szomjan. Újra kikászálódok az ágyból, hogy a konyhában 14
