A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-02 / 31. szám
A bekötőút végén, benzinbüztől, motorzajtól távolabb, lombos erdők óvó, ölelő karéjában lapul a kis település. Gyurki (Ďurkovce) a neve. A mindössze száz portát számláló falucska utolsó háza a volt iskola épülete. A körzetesítést követően elárvultak a sok kis palócot útjára bocsátó alma mater termei, ám nem maradtak soká lakó nélkül, üresen a helyiségek. A Tesla nagykürtösi (Veľký Krtíš) gyáregysége ugyanis — élve a kínálkozó lehetőséggel — bérbe vette a földszintes lakást, s első kihelye— Nem műút, igaz — bök irányomba az állával —, de sokáig még ilyen sem volt. A fiatalok elköltöznek, nekünk, vénebbeknek meg ez is megjárja. Szedi a sátorfáját, aki teheti — sóhajt egy keserveset. — De minek is maradnának: iskola, óvoda, kultúrház nincs a faluban. Meg aztán a szövetkezeten kívül a környéken munkalehetőség sem igen akad. No, hacsak a gyárunkat nem említem. A „gyár": miniüzem, telefonközpontok alkatrészeit készíti, 60 helybéli, és a környező falvakból ingázó nő számára biztosít kereseti forrást, munkalehetőséget. Dones Mária, a fiatal művezető, leány még: 22 esztendős, négy éve végzett a Tesla konszern Liptovský Hrádok-i szakközépiskolájában. — Zömmel — magyarázza — szocialista piacra, túlnyomórészt szovjet megrendelésre termelünk. A három fázisú munka során telefonközpontok huzaltelepeit készítjük. 2 Ismerkedjem meg „minibirodalmával", javasolja Mária. Első utunk a formázómühelybe vezet. Nyolcán ülnek az asztaloknál. Előttük színes drótok garmadája hever, melyeket hüvelykujjnyi vastag kötegekbe csomóznak. Gyors tempóban, nagy szakértelemmel. — Hát — összegezem a pár perces szemle eredményét —, nem éppen idegnyugtató, szempihentető munka, az egyszer biztos! S elszabadul a pokol. Mintha panaszirodát nyitottam volna. Nincs telefonvonaluk, siránkoznak, ezért sok esetben napokig kell várniuk a gépkarbantartóra. Ha megbetegszenek, csak a Peszerényben rendelő üzemorvoshoz mehetnek felülvizsgálatra, s ez egy teljes munkanapjukba kerül. Az iskolaépület kútjának a vize ihatatlan, az ebédet hol későn, hol pedig túl korán, Peszerényböl kapják. Büfé is jó volna, a busz szintén bejárhatna a faluba, ne kellene az elágazástól naponta gyalog bebaktatniuk . . . — Miért nem hagynak hát itt csapot-papot? — kérdezem. — Más se hiányozna! — vágják rá többen egyszerre. — Hogy szájára vegyen minket a környék, amiért nincs bennünk kitartás? — Mi — gombolyítja tovább Mária Ráčanová a beszélgetés fonalát — igenis álljuk a sarat. Ezidáig — újságolja — a hozzám hasonlóan idős, meg gyengélkedő, beteges asszonyok számára nem akadt munka mifelénk. Az üzem jóvoltából viszont szépen keresünk az ezernyolcszáz, kétezer, kétezerötszáz korona minden hónapban összejön. Többen azonban néhány óra, vagy pár nap után hátat fordítottak a tarka drótok halmazának. — Három esztendeje, amióta szocialista brigádot alakítottunk — jelenti ki Alžbeta H/ebová —, nagyobb kedvvel ülünk reggelente a gépek mellé. Második éve ugyanis már okos masinák segítik a munkánkat. Az egész fiók egy brigádot alkot. 3 Odébb állunk egy szobával. Bekukkantunk az egymagában ügyködő ipolynyéki (Vinica) Korcsog Józsefnéhoz. Erzsébet asszony hat évvel ezelőtt adta a fejét „gyári munkára." — Tudja — ered meg a nyelve —, a férjem egyszer meglátogatott. Körülnézett alaposan, aztán szó nélkül kifordult az ajtón. Te anyjuk, mondta este, odahaza, én egyetlen percig sem bírnám a ti dolgotokat végezni. Mária Ráčanova: ..Alijuk a sarat'" zett fióküzemében, idestova nyolc éve, 1977. augusztus elsején megkezdődött a termelés. 1 Kiadós zápor lehetett az éjszaka, mert jócskán benne járunk már a reggelben, tűz a nap módfelett, mégis kerülgetni kényszerülök a főutca jókora tócsáit, vendégmarasztaló sarát. Kertjében szöszmötölö bácsi les rám a kalapja alól. Üdvözöljük egymást. Látom, kedvére való a társalgás. Ritkán tévedhet erre idegen. Ráadásul így, gyalogosan! Az élesnyelvű, ám szorgos asszonyok 4
