A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-27 / 52. szám

Kincsünk a nyelv

ÍGY HALLOTTÁK A RÉGIEK

Valamikor régen, még azokban az időkben, amikor fordított fejű boszorkányok, mocsári lidércek, fejetlen papok és kulcsoskisasszonyok kísértették a jámbor vándort, és lámpásos permonyíkok kóboroltak a bányaszakadékok környékén, olyan emberek is éltek a hegyes-völgyes Gömörben, akik értettek az állatok és a tárgyak nyelvén.

Ezektől a bölcs elődöktől származnak az alábbi, emberi nyelvre lefordított hangok, és az ezekkel kapcsolatos történetek, amelyekről csak az öreg emberek mesélnek néha, ha akad valaki, aki meghallgatja őket.

A hosszú téli pihenő után elsőként a csicsidor szólal meg. így nevezik néhány faluban a fekete sapkájú széncinegét. Ez a gombszemű fürge madárka rendkívül kíváncsi, olykor csúfondáros természetű. A koratavaszi kertben nézelődő-szemlélődö gazdát ilyen szavakkal fogadja:

„Ki-ki győ? Ki-ki győ? Ki-ki győ?"

Majd saját kérdésére a választ is azonnal megadja:

„Dilinó. Dilinó. Dilinór (1)

Az alacsony termetű embert pedig így csúfolja :

„Pirinyó. Pirinyó. Pirinyó." (2)

Ugyancsak koratavasszal hallatja hangját a

sárga mellényű citromsármány is. Ilyenkor gyakran üldögél az erdőszéii fák tetején, és állítólag a sarjadó fűben tovasurranó gyíkokat lesi. Megfigyeléseit pedig ekképpen közli környezetével:

„Gyík jő. Gyík jő." (2)

Rozsnyón és a völgy néhány községében valamikor ínyencfalatnak számított a kecskebéka izmos combja. Ezért tavaszonként nagy vadászatokat rendeztek a boldogtalan ugróbajnokra. Főleg a süldő legénykék, de nem egyszer a felnőttek is szeges végű botokkal, gereblyékkel, olykor vesszőkosarakkal fogdosták a békák nemzetségét. Ezek egy ideig megadóan tűrték az oktalan pusztítást. Amikor azonban Szent-György táján a mocsarak környékén már nagyon megnövekedett a comboktól leválasztott békatetem, és a combokról lehúzott „gatya" száma, tiltakozni kezdtek. Eleinte csak halk mormolással. Később azonban messzehangzó szóval igyekeztek világgá kiabálni kétségbevont hasznosságukat:

„Gregonak varrók nadrágot, nadrágot nadrágot." (1)

Gyerekkoromban én is lelkes, bár sikeresnek egyáltalán nem mondható békavadász voltam. Felvégi inas-barátaimmal rendszeresen látogattuk a rozsnyói fürdő alatt most is meglévő tó partjait. Rengeteg volt itt a béka, és néhány élelmesebb barátomnak jó kereseti alkalmat biztosított a vadászatuk. Nagyböjtben a kanonok urak tíz fillért is megadtak egy pár békacombért, ami bizony jelentős összeg volt, főleg ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az ügyesebb vadász néhány óra alatt hatvan-nyolcvan békát is kifogott, és hogy a bányában egy munkás napi bére három pengő körül mozgott. Ezt nyilván a békák is jól tudták, mert így hangoskodtak:

„Urrrak a papok! Urrrak a papok!"

A fenti mondás erősen kihangsúlyozott „r" betűjén gyakran elgondolkoztam. Hogyan került ez az itteni tájszólásba? Hiszen a bennszülött rozsnyóiakra és néhány környező falu lakosaira jellemző volt, hogy a kettős

mássalhangzók felét lenyelték. Ők nem „enni, inni, menni", hanem „eni, ini, menj" akartak Ezzel kapcsolatban csak néhány mondást szeretnék megemlíteni. Az elégedett vendég így jellemezte az egyik lakodalmat : „Anyit etem, itam, hogy máj szétpukatam." A felháborodott mama pedig, aki sokallta gyermeke kosztdíját, így fakadt ki az iskolai étkezde vezetője előtt: „Enyit nem fizetek, az én jányom nem et ot csak it-ot!" És remélem, a derék demőiek sem fognak megneheztelni, de néhány szóval róluk is megemlékezem. Karókkal vadásztak a békákra. A pocsolya szélén ténykedve az egyik atyafi így biztatta társát:

„Üsed, üsed, kető van egymáson!" Lévén a vadászat a békanász idején.

Május végén rókáéknál alaposan megnőnek a gondok. Cseperednek a kölykök, és az anyatejen kívül már húsra is szükségük van. Ezért a szülök a pockokon és az egereken kívül nagyobb állatokat is elkapnak. Foglyot, fácánt, egy-egy elővigyázatlan nyulat is. Az utóbbi ilyenkor ezt visítja:

„Mááást! Mááást! Mááást!" (3)

A rókák azonban a baromfiólak környékét is gyakran meglátogatják. Itt a tyúlgait éberen őrző sarkantyús kakas így fogadja a hívatlan vendégeket:

„Ki-ki kotorász?! Ki-ki kotorász?!" (3)

Ki-ki kotorász fejedelem udvarhölgyei olykor észrevétlenül félrevonulnak és elpottyantanak egy-egy tojást. A sikeres tevékenységet aztán hangos kiabálással tudatják a környékkel :

„Én ezen csodálkozom, csodálkozom, csodálkozom ..(2)

Alkonyatkor indul tápláléka után a csíkos fejű borz. Nagy területeket bejár ez az aránylag termetes remete, amíg úgy-ahogy megtölti gyomrát. Térül ide, fordul oda, hosszú

FOTÓ: JÁN DUBEŇ

orrával szorgalmasan kutat az avar között. Felfordít egy-egy korhadt fatuskót, hogy beszerezze a gilisztákból, kukacokból és csigákból álló táplálékát. Szorgos munkája közben így biztatja a fogravaló korhadéklakó népséget:

„Gyűjj... Gyűjj... Gyűj..."

Hosszan tartó esőzés után kiöntött a Sajó, és sárga hullámaival elborította a völgyet. Víz alá került a legelő, a kaszáló és a répaföld is, amelyik éppen kapálásra várt. Az áradat azonban hamar visszahúzódott, gyorsan szikkadt a talaj. Ezért Márton gazda a határ megtekintése után úgy határozott, hogy másnap elkezdik a répa kapálását. A család tudomásul vette az elhatározást. Csak Borosa nene, a tanya mindenese csóválgatta elégedetlenül a fejét.

— Ne mennyünk mink abba a fődbe kapálni, te Márton. Nem a mijenk az má. Az áradás óta — mondta rejtelmesen.

— Mi a fene — lepődött meg a gazda. — Hát ugyan kijé vóna?

— Biz az a békájé. Hisz minden áldott éccaka ugyancsak kijabájja, hogy:

„Örököm. Örököm. Örököm." (3) Szörnyű bűntényről értesíti a mezők és az erdöszélek lakóit a vadgalamb. A tettest persze nem ismeri, búgó hangján csak egy szerencsétlen leányzó tragédiájáról regél:

„Megszúrták Julist. Megszúrták Julist."

(2)

A rozsnyói piacon sok környékbeli kofa gyűlt össze a hetivásárra. Nagy volt a kínálat, akinek volt elegendő pénze, kedvére válogathatott a sok portéka között. A rozsnyóiaknak azonban azokban az időkben kevés pénzük volt, így aztán még déltájban is nagy halmokban hevert az áru az asztalokon és a földre terített ponyvákon. Az akkori szokások szerint déli tizenkét órakor a város összes harangja megkondult.

— Aha — hunyorított Marcso ángyo a többi kofára —, kezdődik a pletykálkodás!

Kora reggel óta már éppen elég bizalmas hírt közöltek egymással az asszonyok, ezért meglepődve néztek a huncutan mosolygó ángyora.

— Csak fülejjetek! Az a vékony hangú csengetyű a kórházi kápolna tornyába minden áldott délbe azt kijabájja:

„Gyereke lesz az apácának! Gyereke lesz az apácának!"

Ennek meg itt felettünk — bökött ujjával a piactér közepén magasodó toronyra — borzasztóan kiváncsi harangja van, mer állandóan csak kérdezősködik:

„Kitől? Kitől? KitőlT Az a vénség meg ott a nagytemplom tornyába mindent tud. és a nyelvét se tarcsa féken, mer világgá kongassa a titkot:

„A kanonoktól. A kanonoktól." (3) Valamikor a termés betakarítása után a libák hadai lepték el a tarlókat, ahol szorgalmasan szedegették a kípergett szemet. A tarló felé totyogva nagy volt közöttük az egyetértés, és váltig biztatták egymást:

„Ketten szedünk egy zsákba ..." Odakint azonban megfeledkeztek a komaságról és az egymásnak tett ígéretükről. Míg kapzsin kapkodták a szemeket, így méltatlankodtak :

„Ki-ki magának! Ki-ki magának!" (3)

— Nemsokára kevesebben leszünk a tanyán

— jelentette ki Borcsa nene csak úgy mellékesen az esti tojúfosztás közben.

— Ezt meg honnan veszi? — csodálkoztak rá a többiek.

— Tudom. Éccaka kihallgattam a kutyák beszégyit... A Bársony bujdosik el.

— A Bársony nagy csavargó, a má szentigaz — bólogatott az öreg bacsó —, de még mindig visszagyött. Nem marad az el tőlem. Hűséges kutya.

— Pedig elbujdosik a, most má biztos — erősködött a nene.

— Rosszat cselekedett. Egész éccaka így panaszkodott a csűr megett:

„Nagy adóságom van a faluba, havhaúú. hav-haúú!"

Pedig hát Dina a párja, erősen biztatta szerencsétlen élettársát, hogy:

„Maj megagyuk, maj, maj, máj!"

De Bársony csak továbbra is ordibálta a maga baját. Végül oszt a tornácról leszólt hozzá a vén Lordi:

.Jobb, ha elmégy, jobb, jobb, jobb ..

(3)

Amint az az adatközlők lakhelyéből is kitűnik, a lejegyzett hangok mindössze három helységből származnak. És azt is meg kell említeni, hogy nem rendszeres gyűjtés eredményeként „jöttek össze". Ezek után az emberben akaratlanul is felmerül a kérdés, milyen adathalmazt lehetne összehordani községeinkből rendszeresebb gyűjtőmunkával? Mindenesetre érdemes lenne megpróbálni. Talán még nem késő...

FÁBIÁN JÓZSEF

ADATKÖZLŐK:

(1) Kocsis Ferencné Puskás Mária 62 éves Dernő-Drnava (1974).

(2) Tóth Józsefné Zubricki Mária 79 éves Rozsnyó-Rožňava (1972)

(3) Pulen Lászlóné Pa/cso Julianna 66 éves Pelsôc-Plešivec (1982)

(4) Jánosi Zoltán S3 éves Dernő-Drnava (1984)

11