A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-19 / 29. szám
M t-'t=J^tít=JtSJC Q LÖVI CSE K BÉLA 3. Kocién Péter sebészorvos régen volt szorultabb helyzetben, mint azokban a percekben. Izzadt vörösödött, mint a főtt rák. — Nézd, Katinkám, számomra sokat jelentett és nagyon szép volt a két óve tartó kapcsolatunk — mondta, s hogy valami biztatót is mondjon, hozzáfűzte. — Meglátod, a következő évek még szebbek lesznek. Katalin szomorúan ingatta a fejét: — Nem, Péter, a mi kapcsolatunk csak akkor lehet szép, ha mindketten elválunk, összeházasodunk és ... és neveljük a gyerekünket, a mi közős gyerekünket. — Megoldjuk, mindent megoldunk, Katalin — próbálta megnyugtatni az asszonykát a sebész —, de nem szabad elkapkodni a dolgot, főleg meggondolatlan szamárságot nem szabad elkövetni. Katalin sokáig forgatta a poharat a kezében. — Volna más megoldás is... — Micsoda? — Ezernyi kórház van az országban, Péter. — Nekem itt a helyem. — Mi köt ide? — A lelkiismeretem ... — És velem kapcsolatban nem szólal meg a lelkiismereted? — kérdezte Katalin kesernyésen. — Szeretlek ... — Ugyan hagyd már a csudába, ne szajkózd örökké! — emelte fel a hangját Katalin. — Harmatgyenge a te szerelmed, doktor úr. Tudod milyen?... Egyéjszakás, amit másnapra kialszol magadból. A sebész sértődötten kapta fel a fejét: — Hát idefigyelj, kedvesem: ha egyéjszakás volna a szerelmem, szereztem volna neked háromszobás állami lakást!? — szegezte Katalinnak a kérdést. — Vedd tudomásul, hogy hosszabb távon számolok veled! ... Fogalmad sincs, mit jelentsz számomra! Igen, igen, hiába nézel rám olyan gunyorosan ... Egyedül csak nálad találok teljes kielégülést és megnyugvást, egyedül csak nálad, Katalin. — Ha annyira fontos vagyok neked, miért nem válsz el a feleségedtől?! — Az más lapra tartozik. — Hogy ne hasadjon meg a szivem — húzta el a száját Katalin. — Tudod mi vagy te!?... Egy nyávogó kandúr, akinek egérfogóba szorult a lába és panaszkodik ... Hát persze, az más lapra tartozik... — Kesernyésen gunyoros volt a hangja. Láthatóan ért már benne a szándék, hogy véget vet az egésznek, legalább is „megjátssza" magát. Kiitta a vodkát, utána a szódát, s kihívóan nézett a sebészre. — Nos, doktor úr? — Nyugodj meg, kedvesem, majd kialakulnak a dolgok. Katalin arca elkomorodott. szép. sötét • •• szeme, ha lehet, még jobban elsötétült: — Ki hát, biztosan kialakul — mondta keményen —, még pedig most, azonnal, ha véglegesen szakítunk egymással. — Mire jó ez, Katalin?... Ne bolondozz, legyen eszed! — ijedezett a sebész. — Szervusz, doktor úr! — Nyugalom, Katalin, nyugalom ... A szépasszony hirtelen elhatározással felállt — arra sem méltatta a doktor, hogy végigmérje —, és kisietett a presszóból, persze titkon abban reménykedett — s talán gyógyír lett volna a megsértett hiúságára —, hogy Péter utána rohan, bocsánatot kér, égre-földre esküdözve Ígér fűt, fát, csak hogy ne hagyja el... ámde csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy a sebész nem rohan utána, pedig közben a lépteit is lelassította. Csalódottságában és elkeseredésében a Duna felé vette az útját. Ha azokban a percekben sírógörcs szorongatta is a torkát, egy pillanatig sem vette komolyan azt a szándékát, hogy vízbe öli magát, sokkal jobban szerette az életet, mint sem hogy meg tudta volna tenni. Meg egyébként is, a vizbefúlástól szebb halált is el tudott képzelni, ha egyáltalán szépnek lehet nevezni az elmúlást. Szép és megváltás lehet azok számára, akik évekig nyomják reménytelenül a betegágyat, de egy húszévesnek! Útközben meggondolta magát és betért egy éjszakai bárba. Éjfélig megivott két kávét meg három vodkát. Talán tovább is maradt volna, ha nem szemtelenkedik hozzá egy lerészegedett, vén kujon, aki mesés összeget kínált fel neki, hogy töltse vele az éjszakát. Jól lehordta az öreget, mit képzel, kivel van dolga, meg hasonlókat mondott neki, aztán kisietett a bárból és elindult a híd felé. Hogy miért éppen oda vitte a lába, máig sem tudja. Vannak dolgok, melyeket sem akkor, sem később nem tud megmagyarázni magának az ember. Egyszerűen oda kellett mennie. KESERŰ és komor hangulatban indult el a fürdőszobából a férje ágya felé, hogy teljesítse házastársi kötelességét, bár annak már a puszta gondolatától is megborzongott. Padlóra eresztette a pongyoláját és befeküdt az ágyba. Utálta a férjét. Valósággal irtózott az állati mohóságától. Olajeres tenyerének a simogatásától lúdbőrzött a háta, melle, combja, tán még a lelke is. Hányinger környékezte a közelében, úgy érezte, hogy még a velejéből is olajbűz árad, s ami talán a legborzasztóbb volt számára, nyilaié és perzselő fájdalmat érzett minden szeretkezés közben. A hetek, hónapok óta összegyülemlett ellenszenve és keserűsége most tetézett benne — annak ellenére, hogy összekülönbözött a doktorral, de bízva abban, hogy előbbutóbb jobb belátásra bírja —, nem, nem, ezt nem lehet tovább bírni, mielőbb meg kell szabadulni a férjétől, határozta el félig áléit állapotában. Alig várta már, hogy befejeződjék ez az örökkévalóságnak tűnő „kínszenvedés". Árvái József azonban most nagy formában volt: újra meg újra akarta kezdeni. — Elég volt! — jajdult fel szenvedélyes tiltakozással. — Meg akarsz ölni!? Árváit úgy érte a szó, mint amikor a bikát orron vágják egy jókora bunkóssal. Ámulatában csak dadogni tudott: — Miket beszélsz?... Én ... téged megölni, mikor... mikor téged szeretlek legjobban a világon!? — Nem akarom, nem kívánom, hogy szeress! — Ne rontsd el a hangulatomat, Katinka, kértek... — Ez volt az utolsó, érted, az utolsói — jajongott tovább az asszonyka. Árvái félkönyökre támaszkodva Katalin fölé hajolt: — Mi lelt, megbolondultál?... Tudod egyáltalán, hogy miket beszélsz? — Tudom ... Soha jobban nem tudtam, mint éppen most... Elválok tőled ... el akarok válni — mondta Katalin csendesen. Most már nem hisztizett, nem sikoltozott, csendes monotonsággal pergette a szavakat, mintha imát mormolna. — Ez nem lehet... így... ilyen hirtelen ... — kereste a szavakat Árvái. — Szeretlek, Katinkám, nagyon szeretlek, és te mégis el akarsz válni? — El, minél előbb. — Rámuntál?... Már nem szeretsz? — Soha nem is szerettelek... — Katalin tisztában volt azzal, hogy kegyetlen dolgot művel, de most vélte legalkalmasabbnak a helyzetet arra, hogy egyszer s mindenkorra végezzen a férjével. Különben mond ő neki még kegyetlenebb dolgokat is, nem törődik a következményekkel. — Ha soha nem szerettél, hogy lehet az, hogy mégis én voltam életedben az első férfi...? Katalin bántó éllel a hangjában felnevetett : — Az első!?... Te, te, szerencsétlen fajankó! ... Tudod ki volt az első?... Egy kopaszodó vénember. Akkora orra volt, hogy a leveseskanalat alig tudta a szájához emelni tőle. Igen, ö volt az első ... tizennégy éves koromban, még be sem töltöttem egészen ... — Hát akkor miért lettél a feleségem, ha nem szerettél? — Hogy miért? — torpant meg egy pillanatra Katalin, de csak egy pillanatra. Ha már egyszer belekezdett, végigcsinálja még akkor is, ha ráfizet. — Azért lettem a feleséged, Jóska, mert apa kellett a születendő gyerekemnek. Árvái József úgy érezte magát, mint akit durva kezek torkon ragadnak és nem kap levegőt. Első pillanatban talán nem is tudatosította teljes egészében, hogy mit tudott meg. Abban sem volt egészen biztos, hogy jól hallotta-e, jól értelmezte-e, amit a felesége mondott. Abban a lelkiállapotában, s a maga egyszerű észjárásával nem tudta nyomon követni Katalin gondolatmenetét, pedig az egyértelmű és félreérthetetlen volt. — Mit akarsz ezzel mondani, Katalin ?... Az istenre kérlek, világosan mondd meg, hogy mi a helyzet!?... — kérdezte gyámolatlan gyerekként a bivalyerős férfi. Hát nem érted, még most sem érted!? — Értem én ... csak nem egészen pontosan ... — Hát hogy pontosan értsd: nem a tiéd a gyerek! Minden jel arra mutatott, hogy Árvái nekiesik a feleségének és agyba-föbe veri, vagy torkon ragadja és addig szorítja, amíg elkékülve ki nem löki a nyelvét, a következő pillanatban azonban kipattant az ágyból, mintha rúgó lökte volna ki, a gyerekkocsihoz ugrott, eltorzult arccal nézte a gyereket, majd kirohant a konyhába, mint aki eszét vesztette, de kis idő múlva visszajött, szélesre tárta az ablakot, olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna ugrani, de nem ugrott ki. A falhoz támaszkodott, fejét hozzászorította, majd a két pörölyszerű öklével döngette, végül furcsa, hörgő hangokat hallatva homlokával kezdte döngetni a falat mindaddig, amíg a vére nem fröcsögött a tapétára, s megszédülve nem rogyott le a padlóra. Katalin megrendültén nézte a férjét. Meg- . sajnálta. Akkor döbbent rá, hogy nem így kellett volna csinálni, talán körültekintőbben, tapintatosabban, hiszen Árvái nagyon becsületes ember a maga nemében, igyekvő, nem pazarló, s minden bizonnyal nagyon szereti. 14
