A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-13 / 50. szám
Évadnyitó bemutató a Magyar Területi Színház Thália Színpadán • Georg Büchner: Leonce és Léna • Vígjáték-e a komédia? szerepek — ÜRESJÁRATBAN Zavarban van a kritikus, amikor az ambiciózus és tehetséges, fiatal rendezőnek: Horváth Lajosnak a kassai (Košice) Tháliában látott évadnyitó rendezését kell méltatnia. A hazai magyar színjátszás ügye és a nem éppen szívderitő körülmények között leledző társulat iránti elkötelezettsége azt diktálja, hogy elemezze a mérsékelten elemezhet őt; és hogy megpróbálja okos szóval az előadást a nézők figyelmébe ajánlani... Igen ám, csakhogy a kritikus elsőrendű feladata, hogy objektív s őszinte legyen! Ezt a gondolatmenetet követve viszont jobb mielőbb túlesni a nehezén: nekem bizony nem tetszik a MATESZ Thália Színpadának szezonnyitó bemutatója: a Leonce és Léna. Pontosabban: a társulat belső stúdiómunkájaként született próbálkozásnak, avagy vájtfülű rétegközönségnek vitaalapul szolgáló „célelőadásként" talán elfogadnám, de egy tájoló társulat közönségtoborzó repertoárdarabjaként semmiképpen sem tudom megtenni ezt, hiszen ezen az előadáson szinte mindenki vergődik. Színész és néző egyaránt. Pedig tisztelem és szeretem Horváth Lajos munkáit, s ha okom van rá, dicsérem is őt ezeken a hasábokon. Most azonban úgy érzem, hogy az egyébként ötletes színlapon magyarul vígjátéknak, szlovákul viszont egy műfajnyi árnyalattal mást jelentő komédiának titulált, a valóságban azonban az abszurdba hajló szatíra műfajába tartozó darab sajátos humorának színpadi megelevenítése — sajnos — nem a legerősebb oldala. Talán éppen azért nem. mert magát a szerzőt: A múlt század első felében élt Georg Büchnert háttérbe szorítva részint a rendező, részint az általa irányított társulat színészei akartak „humorosak" lenni. E szándék azonban még valahol a félút előtt megreked, aminek eredményeképpen üres, tartalmatlan, külsöséges színészi eszközökkel és helyenként nyers alpáriassággal megjátszott képek sora született. Hiányzik a részletesen kidolgozott cselekmény, s tulajdonképpen a figurák sem valóságosak. Nem tudni: ki fontos közülük, ki nem, ki lenne akár kihagyható. Az elhangzó szöveg jópár helyen szintén csak holmiféle dekorációnak tűnik, hiszen a történés nem egyenletes ritmusú, hanem épp ellenkezőleg, két pont között néha hosszasan leáll. Gondolom, nem kell bővebben fejtegetnem, hogy egy előadáson át nézni az ilyesmit meglehetősen elviselhetetlen. E produkció ily módon csupán valami negatív lenyomata annak, amit — értékeket és jó drámát, újszerű dramaturgiai törekvéseket és rendezői invenciót felmutatva — a klasszikus darabok máig érvényes gondolattartalmainak kifejezéseként szoktunk emlegetni. Őszintén szólva egy kosztümös romantikával felvértezett, jutalomjáték-szerepekkel s még mondandóval is teletűzdelt klasszikus vígjátékot nehéz úgy eljátszani, hogy az — legalábbis a nézőtérről figyelve — ne szóljon semmiről! A Thália Színpadon, sajnos, ez most mégis sikerült. A mélybeható valóságábrázolásra törekvő Büchner politikai erkölcsöt és átélt emberi sorsokat tükröző vígjátékéból ugyanis iskolás szövegfelmondósdi lett. Rögtön hozzá kell tennem: az „iskolás" jelző itt még csak nem is a korrekt fantáziátlanságra, hanem a minden különösebb műhelymunka vagy egyéb előképzés nélkül, rögtön a mélyvízbe dobott kezdő színészek gyatra kifejezőkészségére utal. Ezt hangsú-Kövesdi Szabó Mari és Danyi Irén az egyik jelenetben lyozni szeretném, mert lényeges rendezői s pedagógiai hibának érzem, ha egy színészbojtár a tudását és felkészültségét meghaladó szerepet kap. Szerintem nem ez a társulatépítés járható útja, hanem sokkal inkább a színészképzést segítő belső stúdiómunka szorgalmazása, illetve az itt elért eredményekre alapozó repertoár összeállítása. Persze, minden rosszban van azért némi jó is. Ez a félresikerült bemutató például egy, a MATESZ-ban alaposan tanulmányozandó színijelenségre figyelmeztet. Arra, hogy igazán jó előadásokat, színészileg érett játékot csak hosszabb távú szisztematikus munka gyümölcseként lehet elérni. (Ékes példája ennek a Thália Színpad kezdeti felfutásának időszaka, amelynek rendezői, repertoáralakítási és színészvezetési „praktikáihoz" érdemes lenne visszatérni!) Nem kevésbé fontos tudatosítani, hogy az átlagszínház mércéjét is csak akkor ütheti meg egy társulat, ha tagjai mesterségbeli tudással, lelkiismeretes szakmai felkészültséggel és olyan egyéni eszköztárral rendelkeznek, amelyek a figurák pontosan értelmezett viszonyrendszerének kidolgozását, a szöveg technikai birtokbavételét és a játéktér értelmes felhasználását teszik lehetővé. Mert legalább ennyi kell ahhoz, hogy létrejöjjön egy nézhető, felfogható átlagelőadás. Bármennyire is rosszul esik papírra vetnem, de a Kassán látott Leonce és Léna nem felel meg e józan átlagigénynek. A Thália Színpad teljes színészgárdáját, sőt még a műszaki segédszemélyzet zömét is színpadra kényszerítő előadásból, a társadalmi szatíra színpadilag olvasható nyilai és a feloldozáshoz szükséges katarzis helyett, pusztán néhány színpadilag elfogadható kép emléke maradt meg bennem. És néhány ügyesen kidolgozott helyzetgyakorlat, vagy vegyes minőségű szóvicc. Ez azonban kevés ahhoz, hogy a főbb szereplők legalább a rutinjuk segítségével tudjanak felvázolni egy-egy karaktert, típust, netán figurát. Ebből az előadásból a színház lényege: a világosan nyomon követhető tartalom, a színészi figuraépítés ive, az itt és most érvényes emberi viszonyok s azok állandó mozgása hiányzik .... Nem szeretnék bölcselkedő prókátornak tűnni, de aggódom, hogy kinek és mit játszik majd színházunk kelet-szlovákiai társulata a tél derekára tervezett következő bemutatóig?! Ez a diiomma újabb bizonyítéka annak, hogy együttesenként nem szabad megelégedni az évadonkénti négy bemutatóval, hiszen a színházművészet törvényei ősidők óta arra figyelmeztetnek, hogy nem minden premier sikerül tucatnyi' szériákkal kecsegtető előadásként. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Bodnár Gábor Danyi Irén (Léna), Lengyel Ferenc és Mokos Attila (Leonce) Bábi Tibor hangja Volt egyszer egy vívódó, tusakodó és perlekedő, komor férfi, aki már évek óta nincs közöttünk. Pedig itt járt-kelt városunkban, olykor heteken át naponta is órákra elvegyült a társaságban tömzsi, elnehezülő termetével, fáradó és egyre lomhább járásával, homlokába hulló fekete tincseivel, olajbarna bőrével, nagy, sötét szemével, szája sarkában fityegő, elmaradhatatlan cigarettájával, és nem apadó indulataival, mind bonyolultabb és végzetesebb nyavalyái közül és alul is az irodalmi élet valódi vagy vélt (általa vélt) betegségeit szidalmazva. Amit mondtam, nem szótévesztés: Bábi Tibor — mert őróla van szó — ostorozta, nem pedig gyógyította a bajokat; kúrálásukhoz nem volt tehetsége, ő az ellentéteket kiélező emberek fajtájába tartozott. Volt — és nincs többé, mert bajai földbe tiporták. De valóban nincs-e? — kérdezzük. Hiszen él a műve, őrizzük fényképeit s lám, a magnószalag és a pályatárs rádiószerkesztő, Dénes György jóvoltából a hangja is él. Küzdünk nyomtalan pusztulásunk ellen, próbálunk nyomokat hagyni magunk után, anyagi és szellemi kincseket gyűjtünk maradékainknak, s ilyen nyom a szalag is. mely őrzi Bábi hangját kinek-kinek mást idézve föl, amíg hallgatja általa felolvasott verseit Azoknak, akik nem ismerték, egy kicsit patócos, egy kicsit papos, de tiszta, póztalan és hatásos versmondást jelent s biztosan fölfigyelnek majd a külön érzelmi ellágyulással ejtett „anyám, asszonyom" szavakra Sic itur ad astra (így jutunk a csillagokig) című költeményében, amelyből részleteket olvasott a gép mikrofonjába. Azoknak viszont akik ismerték, még megrázó élményt is jelent ez a hang, mivel a képzettársítások szövevényében a teljes Bábi víziója, társul hozzá: alakja, személyisége, a találkozások, a viták, a meghitt üldögélések és keserű, nyers összecsapások emléke, az a hallatlanul összetett valaki (valami), amit nagy általánosságban a „Bábi-jelenség" fogalommal tudunk a legpontosabban megjelölni. Hónapokkal ezelőtt amikor először hallottam vissza a hangját e szalagról, mintegy a síron túlról, ezt a bonyolult Bábi-je/enséget idézte lelki szemem elé telt baritonja, s ezzel a képességével rázott meg ez a különös, modem reliktum, ez a nyomként itt maradt emberi hang. Két-három éve, egy baráti látogatásról hazafelé kutyagolván elhagyott pusztulásra szánt háza előtt vitt el az utam, s mivel történetesen fényképezőgép is volt nálam, lefotóztam az erősen foghíjassá vált félig cseréptelen, bevert ablakú zabosi parasztházat a Duna jobb partján, a töltés árnyékában, harmadik hidunk helyén. Vannak hát versei, vannak fotói, őrizzük a hangját. Nem volna-e itt az ideje, hogy gyűjteni kezdjük halott és élő dokumentumait, s tárlókban, albumokban, képeskönyvekben, delejes szalagokon és annál tartósabb hanglemezeken átmentsük személyiségidéző hatalmukat a jövendőnek...? KONCSOL LÁSZLÓ 10
