A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-06 / 49. szám
CSÓTÓ LÁSZLÓ: TORONYVÁROS (tus) SIKERÜL-E MEGFOGNI AZ ELILLANÓ PERCET (Beszélgetés Kövesdi Károllyal) A közelmúltban látott napvilágot Kövesdi Károly második kötete, az Éjféli elégia. amely viszonylag hosszú időszak után, — öt óv elteltével — követte az első verseskönyvet a Romvárosi beszélgetés-1. A fiatal költő óvek óta publikálgat már, gyakorta olvashatjuk verseit a csehszlovákiai magyar lapok hasábjain. Az irodalomban való megjelenése nem látványos, nem kavar fel állóvizeket, nem kötődik szorosan semmilyen hangadó költői csoportosuláshoz. Úgy tűnik, Kövesditől semmi sem áll távolabb, mint az effajta — gyakran külsőségektől sem mentes — bemutatkozás. Az irodalom szövevényes útjainak magános vándora ő. Talán csak a kora köti őt egy nemzedékhez, a vele egy időben indulókhoz, költészetének tartalmi és formai jegyei semmiképpen. Első kötete megjelenésekor a következőket olvashattuk kövesdi lírájáról: .Az ember azt várná egy kezdő, a pályán épp csak elindult fiatal költőtől, hogy bemutatkozzék, elpanaszolja testi-lelki fájdalmait, nyilvános önboncolást végezzen. Kövesdi azonban nem él ezekkel az olcsó, bár olykor hatásos fogásokkal. Versei meglepően tartózkodóak, már-már melankolikusak. Nincs diadalittas ujjongás, mámoros jókedv, fiatalos nekiveselkedós. Annál több viszont a szemérmesen leplezett erotika, az őserdei fülledtség, hogy aztán mindezt váratlanul az éjszaka hűvös képeivel ellensúlyozza. Feltűnően sokat foglalkozik a halál, az elmúlás gondolatával." A második kötet kétségtelenül előrelépést jelent azonban — úgy érzem — a költőt ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint az előző kötetben. Az Éjféli elégia fülszövegében olvashatjuk: „ .. .megőrződött Kövesdi lírájának folytonossága, s azt éppen köteteinek legjellemzőbb tartalmi jegye biztosítja: az erkölcsi kérdések felvetése, az etikai igényesség vállalása és a szenvedélyes állásfoglalás." Az alábbi rövid beszélgetésben távol áll tőlem, hogy minősítsem a kötetet. Célom inkább az. hogy az olvasókhoz közelebb kerüljön az alkotó. — Először is az érdekelne, vajon milyen „stációkon " át jutottál el a második kötetig ?! Úgy érzed, megtaláltad azt a hangot, azt a kifejezési formát, amely a legmegfelelőbb a számodra, vagy még mindig az útkeresés stádiumában vagy? — Ha jól sejtem, a kérdés mögött ott van a számonkérés is, miért csak öt év után jelent meg a második kötetem? Éne elég egyszerű válaszolni: annyi időre volt szükségem. Nem tartozom az igazán termékeny irodalmárok közé. Pilinszkyvel vallom: nem az a lényeg, hogy a madár repülés közben hányat csap a szárnyával, hanem Íveljen. Persze nálunk gyakran előhozakodnak a kívánsággal, írjunk többet, a mennyiség majd magával hozza a minőséget is. Ez is egy véglet. Egyszerűen alkat kérdése, ki mennyit ir. A lényeges azonban mindig a minőség. Stációkról nem igen tudnék beszélni, inkább életformáról, kinek mennyi időt engedélyez az írásra a maga választotta életmód. Nem igen töprengek azon, hogy megtaláltam-e a „hangot", ami csak rám jellemző. Remélem ez a hang adott, hiszen adott hozzá az anyanyelv, adottak a versformák. A költőnek kötelessége mindig pontosan és hatásosan kifejeznie magát, hatni az olvasóra, érzelmet kiváltani; ha úgy tetszik, megváltani a világot. Ehhez minden eszköze adott. Ha így értelmezed az útkeresést, akkor örökös útkeresés az én munkám is. — Az imént idéztem az Éjféli elégia fülszövegéből, amely költészeted legjellemzőbb tartalmi jegyének „az erkölcsi kérdések felvetését az etikai igényesség vállalását" tartja. A kötet elolvasásakor én is ezt éreztem ki szinte minden versedből. Sajátságos erkölcsi „szentenciáidat" viszont egy olyan versbéli közegben helyezted el, amely — mind formailag, mind tartalmilag — tával tartja költészetedet a pátosz legcsekélyebb jelétől is. Ami izgat s állandóan vissza-visszatér verseidben: a mai kor emberét körülvevő közöny, a csönd, a hit az emberség hiánya. Vajon miért éppen ezek a gondok tartják „ébren" a lelkiismeretedet? — Erkölcs, etika? Én nem igen ismerek erkölcsös, „etikus", csak jó vagy rossz költészetet. A jó költészet eleve feltételezi az etikát. A verset, és nem csak azt, hanem minden művészi megnyilvánulást szerintem éppen az a szándék hozza létre, hogy a művésznek valami „baja van" a társadalom, a nemzet, a világ etikájával, magával az emberrel. Baja van a közönnyel, a csönddel, amikor kiabálni kellene, a hittel, amikor az emberek kiábrándultán tántorognak végig az életen, az emberséggel, amivel mindig is baj volt. A költészet tehát ily módon örökös lázadás a meglevő ellen; ha úgy vesszük, minden korban és körülmény közt forradalmi tett. Hangsúlyozom: a jó költészet. A magamutogatás, az öncélú lázongás, a felelőtlen játszadozás talán jó valamire, de nem igazán fontos. Kicsit fennkölten azt is mondhatnám: a költő az emberiség lelkíismerete. Azt hiszem mindig is ezek a problémák tartották „ébren" a költőket, ha becsületesek voltak. — Verseid nagy részét kötött formában írod, ám a „tartalom", a kifejezési mód modem, helyenként szürrealista, s ez teszi érdekessé, nem mindennapivá verseidet Egyik-másik olyan hatást gyakorol az emberre, mintha nem is verset olvasna, hanem festményt nézne. A kötetben sok az allegória (néhány több versben is vissza-visszatér, pl. a „hegedű" vagy a „csönd"), amely néha egészen konkrét de ki nem mondott dologra utal; a legtöbbször azonban csupán megsejtet valamit ami talán ki sem mondható, ami csak a „párban is magányos" költő szivében lakozik. A forma szigorúsága és a „tartalom" a kifejezési mód szertelensége, a távoli képzettársítások adják meg verseidnek azt a különös hangulatát, amely csupán rád jellemző. Mennyire tudatos nálad a tartalom és a forma „mikéntjének" a megválasztása, összehangolása ? — Tartalom és forma egységéről nem igen gondolkodom. Bízom az egyfajta spontaneitásban. Nálam a tartalom és a forma általában együtt jelentkezik. Szinte „kiszakad" belőlem a vers, csak gyorsan le kell írnom. Hogy hogyan lesz egy hangulatból, képből, elsuhanó impresszióból vers, az örök titok marad számomra is. „Oly szép vagy perc, maradj velem!" — mondta Goethe Faustja. Azt hiszem, valahol itt van a dolgok lényege: sikerül-e megfogni az elillanó percet. — Sok hazai magyar költő indult el Gömörlfől. A legtöbbjüknek a szőkébb haza nemcsak az induláshoz kellő impulzust adta meg, hanem költészetünk állandó, s mindig meg-megújuló témájául is szolgált. Hogy van ez nálad? — Ez egy kicsit kényes kérdés; nekem szegezték már, miért nem írok a szükebb pátriámról, a szülőfalumról verset. A dolog nem ilyen egyszerű. A prózaíróknak sokkal könnyebb dolga van ilyen téren: egy adott közegben, egy adott térben dolgozik, s természetes, hogy azt az égtájat, mondjuk a falut, vagy a kis városi miliőt ismeri a legjobban, ahol felnőtt. Azt hiszem, a költő is örökösen magával cipeli a szülőföld terhét. Ott kapta az anyanyelvet, a tájat, a szülői ölelést, amik emberré érlelték. Természetesen, hogy ott lüktet a verseiben a szülőföld. Ha egy hársfára gondolok, akkor biztos, hogy egy mellétéi hársfa jut az eszembe, annak a képe jelenik meg előttem. Ha prózairó lennék, valószínűleg a szülőfalum emberének a sorsával foglalkoznék sokat. Ám azt hiszem, hogy a vers ennél sokkal egyetemesebb. Nálam hangulati indíttatása van a versnek, úgy is mondhatnám, hogy „közérzeti költészetet" művelek. Nem tudnék egy adott képet vagy témát kényszerből megverselni. Lehet, hogy ez hiba, de anélkül, hogy kategorizálnék vagy lekezelnék műfajokat, azt hiszem a versnek többet kell adnia egy-egy táj puszta leírásánál. Ha jó a vers, úgyis benne van minden: a szülőföld illata is. — Két versesköteted jelent meg eddig. Nyilván terveidben szerepel, hogy minél hamarabb megjelentess egy újabb könyvet Jelenleg min dolgozol, milyen kérdések foglalkoztatnak? — Erre egyszerű válaszolni: mindig ugyanazok. Nem igen szoktam könyvekben gondolkodni, nem is tervezek köteteket, sosem terveztem előre. Nem is szeretem azt a gyakortatot, hogy a költők köteteket írnak, komponálnak, építgetnek. Szerintem előbb van a tégla, amiből házat lehet építeni. Eléggé mostohán bánok a verseimmel: csak addig érdekelnek, amíg megírom őket. Aztán éljék a saját életüket, ha van létjogosultságuk, s ha van, aki olvassa őket. Beszélgetett : L DUSIK ÉVA 10
