A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-29 / 48. szám
Ha Ilott ak- olvastu k-láttuk felelte István. — A jövő hét végén jönnek haza. — Mikor magukra maradtak, csendesen megkérdezte. — Problémáid vannak, Gabikám? Gábor bólintott. — Tudod mit? Kimegyünk a szőlőhegyre a pincénkhez, ott nyugodtan elbeszélgethetünk. Kinn, a hegyen, Gábor szomorkásán megjegyezte: — Csodalak ez. István, nem hajlok! — Megjárja ... Törkölyt vagy-bort kérsz? — Semmit, István. — Egy pohárkával sem ? — Egy gyűszűnyivel sem ... Kiültek a hajlok elé, az árnyas lugas alá. A dombtetőről messzire el lehetett látni. El az erdőig, el a folyón túlra, a cukorgyár magasba szökő kéményére. Gábor az erdő felé nézve emlékezett. Hol van már a gyermekkor, hol vannak már a gondtalan évek?... Akkor minden szép és meseszerü volt: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ... Nagy volt fi hőség, meg sem mozdult a levegő. István nógatására aztán Gábor beszélni kezdett. Mintha a gyóntató papja előtt ült volna, és sorolta, sorolta a lelke mélyéből fölszakadozó panaszait. Mikor befejezte, István nagyot káromkodott, pedig ritkán szokott. — Az anyja keservét, ki hitte volna róla!... Láttam én már a bemutatón, hogy valami nem stimmel.. . Hát jól bevásároltál. Gabikám. Így van ez, ha az ember előre tudná, hogy elesik, leülne. Apuék mit tanácsolnak? — Nekik még nem szóltam — felelte Gábor. — Most aztán mit csináljak. Pista, mit tanácsolsz? — Nehéz tanácsot adni, szinte lehetetlen — vakarta meg a feje búbját István. Szereted?. .. De őszintén! Gábor egy ideig tétovázva vonogatta a vállát: — Szeretem is, meg gyűlölöm is... — Szóval szereted... hm, ez már öreg baj — csóválta a fejét István. — így nehéz lesz változtatni a helyzeten. — A gyerekek, Pista, a gyerekek sorsa aggaszt. — Gyerekek, gyerekek .. . csak nem áldozhatod fel magad miattuk!... És ha beadod a kulcsot, ha megszűnsz, akkor mi lesz velük!? — kérdezte István. — Ne féltsd őket, nem fognak éhen halni, sem elkanászkodni, te viszont teljesen tönkremész, ha ez így megy tovább. Azt akarod, hogy egy tehetséges emberrel ismét szegényebbek legyünk?, egy, egy ócska és aljas teremtés miatti?... Már ne haragudj, hogy ilyen kifejezéseket használok, de amit elmondtál róla... — István ökölbeszorított kézzel suhintott a levegőbe. — Mitévő legyek, Pista? — Mitévő? ... Most már kerek-perec kimondom: én a te helyedben azonnal beadnám a válókeresetet, egy percig sem élnék vele tovább — felelte István gyűlölködő haraggal. — Ha mindent elnézel, ha újra meg újra megbocsájtasz neki, a végén fát fog vágni a hátadon, ha egyáltalán oda bírsz még görnyedni eléje ... Otyan voltál, mint a virág, tele derűvel, életkedvvel, tenniakarással, most meg ... Hogy képletesen fejezzem ki magam: most, amikor a virágba borult tehetséged meghozná a gyümölcsét, nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy egy, egy ... nem is tudok rá mit mondani ... miatt, fagyhalálra ítéld magad. Talpra kell állnod és újra kezdeni, jóformán még gyerek vagy! A Cseres fajta mindig szívós és erős volt. — Szóval azt tanácsolod, hogy váljak el? (Folytatjuk) KÖNYV Papírszeletek (Jannisz Ritszosz versei) A hetvenhat éves Jannisz Ritszosz a kortárs világlíra egyik legnagyobb alakja. Nem kapott még Nobel-díjat, de feltehetően évrölévre ott szerepel annak várományosai között. A magyar olvasó elé most került a negyedik verseskötete: 1964-ben Holdfényszonáta címmel a válogatott verseit, 1974-ben Mélosz pusztulása címmel öt elbeszélő költeményét, 1984-ben Kis szvit piros dúrbán címmel szerelmes verseinek csokrát, legutóbb pedig a Papirszeletek cím alatt egybefogott lírai jegyzeteit ismerhettük meg. Ez utóbbiakat nyugodtan nevezhetnénk a sűrítés, a tömörítés csodáinak is: képei, metaforái tágas térségekre nyílnak, néhány sorába szinte az egész világegyetem belefér. Lássunk erre egy. találomra kiragadott páldát: „Bent a házban egy fa nőtt. /Ablakon át kitört a lombja./ — Legmagasabb ágán félálomba /gyönyörű asszony fekszik —/ a mellén két pohár / a harmadik a hajába rejtve," A szokatlan képzettársítások, a sejtelmes hangulatok, a látomásosság és a filozofikum egymásba olvadása, az impresszionista (pointilista) színkezelés, a szürrealisztikusnak és a szociografikusnak, az elvontnak és a konkrétnak egyszerre történő megragadása egyaránt jellemzik ezt a fajta költészetet. Egyegy feljegyzését Ritszosz úgy indítja, akár egy riportot: tárgyakat sorol fel, köznapi dolgokat nevez meg, kínosan ügyelve a felsorolás és a megnevezés hitelességére, s aztán egyetlen mozdulattal megemeli, a megfoghatatlan szféráiba röppenti mindezt: • „Vasárnap, semmi, árnyék. / A hold alatt / a nő a katona a költő / s az öt denevér / a hajunkba ragadva." A hatás, amit ilyképpen elér, azt is mondhatnánk, félelmetes: a Ritszosz-szövegek ablakai a transzcendensre, az értelemmel fel nem foghatóra, a megismerés határain túlira nyílnak. Ugyanekkor minden esetben kitapintható ezekben a feljegyzésekben a költő szociális indulata, politikai-társadalmi célzatossága, s azonosíthatók bennük korának, illetve közvetlen környezetének politikai-társadalmi reáliái is. így lesz ez a költészet egyszerre időhöz kötött és időtlen, helyi jellegű és egyetemes. Papírszeleteinek olvasása közben önkéntelenül is arra gondolunk, hogy a modern (görög) költészet eme nagy megújítójának. akinek haladó politikai nézetei és osztályharcos fórradalmisága miatt élete során a börtön és a száműzetés is kijutott, minden mozdulata vers. És minden mozdulatával gazdagodhatunk, mert minden mozdulata önmagunkra ismemi segít bennünket. Tóth László SZÍNHÁZ Carmen A Szlovák Nemzeti Színház operatársulata ünnepnek szánta Georges Bizet halhatatlan müvének felújítását, elvégre a bemutatót a Bratislava! Zenefesztivál zárónapján tartotta. Alighanem fölösleges bővebben ismételni, hogy a Carment nemcsak a nagyszerű zene tartja állandó műsoron, hanem e zenedráma felemelő színpadi hatóereje is. Az opera külön erénye a reális kömyezetrajz, a gondosan árnyalt lélekábrázolás és a kendőzetlen szenvedélyek összeütközése. Egyszóval mindaz, ami 1875 márciusában a párizsi Opera Comique-ban tartott ősbemutatón megbuktatta, az avatja e művet ma az operairodalom egyik legértékesebb és legnépszerűbb darabjává. A Carmen rendezőjének arra kell koncentrálnia, hogy érintetlenül hagyva a kiváló zene szuggesztív erejét, feltárja és kibontakoztassa azokat az elemeket, melyek a drámában rejlenek. A bratisiavai felújítás rendezője: Branis/av Kriika megteremti ugyan a darab légkörét, sőt a zenéhez fűződő őszinte vonzalmának szintén jelét adja; a kis híján négy órányi előadás azonban nem eléggé pergő. Ez lesz egyik oka annak is, hogy a cselekmény meglehetősen széteső. Maradéktalanul csak a zenekar tetszett. Ondrej Lenárd biztos kézzel irányítja a zenekart, ami egyben azt is jelenti, hogy egyensúlyt tud teremteni a zenészek játéka és a színpad között. A színpadképet Ladislav Vychodil, a kosztümöket Helena Bezáková tervezte. A játéktér és a főszereplők kosztümjei általában tetszetősek; nem úgy a kórusé és a statisztáké, amely bizony kissé vásári. A színpadkép találó ötlete, hogy látni enged valamit az aréna ünneplő közönségéből, miközben az előtérben lezajlik az operát záró tragédia. A három címszereplő közül az újrajátszások során Marta Nitranová lesz a legkifejezőbb Carmen, František Livora pedig erőteljes tenorral hitelesíti Don Jósé figuráját. A bratisiavai operaszínház szinte végig hármas szereposztásban tanulta be az évadnyitó bemutatót. így csak érintőlegesen említem, hogy Escamillóként Galla János. Micaelaként Ágh Lívia. Mercedesként Anna Starostová, Moralesként pedig Szűcs Róbert illeszkedik be jobban a színpadi-zenei összképbe. Miklósi Péter FOLYÓIRAT Szénaboglya Kassák Lajos naplójegyzetei A napló a kényszerűség műfaja. Amikor az embernek — az írónak — nincs egyéb megnyilatkozási lehetősége, hogy gondolatait, élményeit, tapasztalatait közzétegye — a naplózáshoz menekül. Noha olykor úgy tűnik: a naplóirás pótcselekvés. Versek, elbeszélések, regények, tanulmányok helyett az ember valamiféle belső monológja, vitája a külvilággal és — nem utolsó sorban — önmagával szemben is. A mi történelmünkben és irodalmunkban akad néhány ilyen belső monológ, mert volt — s nem is kevésszer — olyan helyzet, amikor legjobbjaink számára az egyedüli megnyilvánulási lehetőséget a naplóirás, a kényszerűség műfaja jelentette. Az se mindig veszedelmek nélkül. A későbbiek során aztán az is rendre kiderült, hogy ezek a hevenyészett naplók, jegyzetek — mert kiváló elméktől származtak —, nagyon fontosak lettek a nemzeti önismeret s az irodalom szempontjából. Vagyis dokumentum voltukon kívül irodalmi-esztétikai értelemben is gazdagították népünk szellemi kincsesházát. Úgy hiszem, elég ha Széchenyi István vagy Jókai Mór nemrégen fellelt, s 1980-ban kiadott, 1848—1849-es naplójára utalok. A közelebbi időkből Szabó Lőrinc 1945-ös feljegyzéseit említeném. Mindezt pedig azért írtam ide amolyan elöljáró szövegként, mert a debreceni Alföld című irodalmi havilap a nyár közepén kezdte közreadni folytatásokban Kassák Lajos naplójegyzeteit. amelyeket a sokoldalú alkotó 1955 márciusa és 1956 februárja között irt. Kassák naplójegyzetei nem csupán keletkezésük ideje miatt érdekesek és izgalmasak — bár a kor és annak minden gondja-baja fellelhető benne —, hanem azért is, mert mindarról, ami megtörtént, vagy megtörténhet. Kassáknak sajátos különvéleménye van. S ezt a különvéleményt a maga leplezetlen igazságtudatával fogalmazza meg. A kassáki mérték kegyetlenül szigorú, nem kegyelmez senkinek és semminek. Még önmagának sem. Mert, ahogy egy helyütt írja: „A művész sajátos életformája nem a kényelemszeretet, hanem az öntékozlás." Szeretném remélni, hogy Kassák Lajos naplójegyzetei könyv formában is megjelennek majd — s nem csak az 1955—56-os évekből valók —, s tovább gazdagítják és tágítják egy nagyon mozgalmas konól való ismereteinket. Gál Sándor A Výtvarný život Jakoby Gyuláról Érdekes, elgondolkodtató tanulmány jelent meg a Výtvarný život 9. számában a közelmúltban elhunyt Jakoby Gyula festőművészről. A tanulmány szerzője. Zuzana Bartoáová szerint Jakoby Gyula személyében a háború utáni időszak egyik legkifejezőbb festőegyénisége távozott a szlovák képzőművészeti életből, akinek művészete szinte élete utolsó pillanatáig jelentős, új értékekkel gazdagodott, s akinek művészete szakmai berkekben is mindig elismerést váltott ki. Ennek ellenére a szerző szerint Jakoby személyiségének és művészetének értékelésével kapcsolatban a legfontosabbról mindezidáig igen kevés szó esett. A legfontosabbról, amit a szerző részletes elemzése után e recenzió kereteihez mérten tán úgy lehetne összegezni és kérdésként feltenni, hogy a személyes szakmai elismerések, a vitathatatlanul gazdag és értékekkel telített művészi alkotópálya ellenére vajon miért mellőzte (és mellőzi) mind a mai napig a szlovák művészettörténet Jakobyt a két háború közötti, és főleg a második világháború utáni szlovák képzőművészet fő vonulatának ismertetésekor. S nemcsak Jakobyt, hanem a kassai, (Košice) vagy Keletszlovákiai képzőművészeti csoportosulás több más neves képzőművészét is. Bartošová ennek egyik (általa sem elfogadott) okaként a szlovák művészettörténetnek azt a téves szemléletét említi, amely ezt a csoportosulást csak regionális jelentőségűként kezeli. S jelzi egyúttal a „regionális” szempontú megközelítés több összetevőjét is. Holott, mint írja. volt olyan időszak, amikor éppen ez a kelet-szlovákiai, kassai csoportosulás képviselte a szlovákiai képzőművészet leghaladóbb vonulatát. Ilyen értelemben foglal állást Jakoby munkássága, s a többnemzetiségű csoportosulás mellett a tanulmány szerzője, bizonyos fokig továbbra is nyitva hagyva az általa felvetett kérdéskört, mindannyiunkat továbbgondolkodásra késztetve. Németh Gyula 15
