A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-29 / 48. szám
— Mi volt az ősember első bútordarabja? Ma erre a szónokinak tűnő kérdésre elég nehéz válaszolni. Legalábbis én nem tudom, hogy barlangjában milyen tárgyat készített magának, esetleg vitt be a környező természet kínálatából — bútor gyanánt. Csak találgatni tudok, hogy egy nagyobb méretű sima kő ülőkéül szolgálhatott, vagy néhány faágból összeeszkábált magénak valamiféle polcot, vagy fekhelyet készített ágakból, lombokból, avarból. Mindenesetre a szék, az agy, az asztal az első bútordarabok között kellett hogy szerepeljen. Mert kezdetleges bútor, berendezési tárgy nélkül egy idő után ősünk sem tudott meglenni. Szüksége volt barlangját díszítő tárgyakra, használati tárgyakra. Lejött a fáról és napról napra kezdett igényesebb lenni. Görnyedtségéből kiegyenesedve már nemcsak úgy álltában akarta elfogyasztani az ebédjét, hanem ülve, asztalnál, tálból. Persze, amíg eltelt a szék, asztal és tál közötti időszak, bizony eltelt néhány ezer év is. És emberünk nemcsak igényesebb lett, hanem kényelmesebbé is vált. Idővel már nemcsak ülni akart, hanem kényelmesen ülni. Nemcsak egyszerűen tárolás céljára alkalmas polcot akart, hanem olyan szekrényt és polcot, ami ízléses, díszíti a lakását. Praktikus és esztétikus is. Hiába, emberünk korosodott és a korral arra az eltökélt belátásra jutott, hogy néhány gally azért már mégsem felel meg a célnak. Sőt! Igaz, a kődarabokon is lehet ücsörögni, mégis — ha lehet — kényelmes, akár elnyújtózkodasra lehetőséget biztosító ülőalkalmatosságra vágyott. Ezekért az igényeiért egyértelműen nem ítélhetjük el emberünket, bár érheti öt a sok flancért némi kritika. Mert hogyan is gondolja emberünk ezt az egész bútorügyet?... Illuzionista módjára fogja föl az egészet! Duzzog. elégedetlenkedik állandóan. Egész utópisztikus gondolatokban ringatja magát Azt szeretné, hogy a széknek támlája legyen, ülhessen rajta úgy. hogy az ne törje fel a „hátsó részét" és hozzá még azt is, hogy szép legyen. De — képzeljük el — ilyen igényeket támaszt más bútordarabokkal szemben is: szép, kényelmes, esztétikus, praktikus legyen. És nem restelli ehhez még azt is hozzátenni: no, meg olcsó. De bocsássuk meg mindezt halandó emberünknek, hiszen egykoron, miután lejött a fáról és kiegyenesedett, ilyenek voltak a bútordarabjai. Barlangjában a maga módján minden szép, kényelmes, esztétikus, praktikus volt, Ne, meg olcsó, hiszen kiment az erdőbe és beszerzett mindent, ami kellett. Bocsássuk meg emberünknek, hogy ebből a szép ősi hagyományból nem akar engedni. Hogy ragaszkodó, hagyományőrző természetű Szegény, nem tudja mit cselekszik. Nem tudja, hogy illuzionista és utópista Ez a néhány ezer év még mindig kevés volt a számára, hogy megtanulja: a dolgok ma már másképp állnak. Hogy már nem az a szép, kényelmes, esztétikus, praktikus és olcsó, amit ő annak gondol, hanem az a szép, kényelmes, esztétikus, praktikus, amit itt és ma épp gyártanak, árulnak. Hogy ez nem olcsó, arra már rájött, de barlangját mégsem hagyhatja üresen tátongva — fizet. Hogy az igényeit nem ő diktálja, hanem a kínálat? De milyen is a kínálat...? Emberünk fogja magát és bemegy a bútorüzletbe. Lát ott különféle formában, alakban és színben összetákolt fadarabokat. Végigsétál az üzleten egyszer, kétszer, háromszor és nem tud választani. No, persze nem azért nem tud választani, mert nem tudja eldönteni, hogy a sok szép, kényelmes, esztétikus és praktikus — meg olcsó! — bútor közül melyiket is válassza. Hanem azért, mert úgy istenigazából egyik sem tetszik neki. Pedig van kínálat. A bútorüzletek tömve áruval. De emberünk, ugye, kiegyenesedett, vannak bizonyos igényei szegénynek, amelyekért
