A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-11-07 / 45. szám

diófa alatt fehérre festett pad áll, a pad előtt asztal. A diófa megkopott leveleit olykor megmozdítja a szeptemberi fuvallat: árnyak siklanak az asztal lapján. Erről a pádról a szem szépen gondozott kertet lát. A lépcsőfeljárótól jobbra és balra a zöld pázsit foglalatában muskátlik lángolnak, pár lépéssel odébb rózsák vöröse izzik. A lefelé húzódó kertben néhány sor szőlő, felfuttatva az oszlopok között kifeszitett drótvezetékre. A barna venyigéken telt fürtök isszák a napsugarakat. Ha a diófa alatt ülve az ember feljebb emeli a tekintetét, akkor elláthat a kerten túl húzódó csereháti dombokig, amelyeket ezernyi színével már megérintett az ősz.

Rend, nyugalom és bölcsesség árad az érő őszben — az összegezés, az összefoglalás lehetősége, szándéka és hite. Jártam én itt már néhányszor, amikor még ez a mostani kert csak készülődött megszületni; itt-ott elszórt facsemeték, földhányások jelezték a

jövendőbe vetett bizodalmát. Aztán jártam itt olyankor is, amikor minden perc ki volt számítva, amikor a munka, a mindennapos teendők feszültsége vibrált a levegőben, s csak egy-két odavetett szó, név, számadat jutott a kérdezőnek. Mostanra mindez lezárult. Innen, a diófa alól azonban e szeptemberi derűben minden újra meg- és felidézhető. Ebben csakhamar megállapodtunk Vajányi Lászlóval, a ház és a kert gazdájával, gondozójával. Mivel az emlékezéshez néha ketten is sokan vannak, Vajányi néni magunkra hagyott bennünket. Persze előbb csak nézelődünk, a virágokon megülö lepkék szárnyainak mozdulását vigyázzuk, színeik sokféleségén tűnődve. Most valahogy ráérünk. Nekem legalábbis úgy tűnik, ez á mai délután odáig tart, ameddig mi akarjuk; ha úgy tetszik, most az időt is meg tudjuk állítani. Sőt, ha akarjuk, vissza is forgathatjuk kedvünk szerint ama jelképes kereket. S hát miért is ne forgatnánk vissza ?

— Miért is ne? — visszhangozza az elébb kimondott kérdést Vajányi László, oly sokunk Laci bácsija. — Mert — teszi hozzá —

valóban van mire emlékezni, van mit újragondolni. — Azzal kezdeném, hogy hatéves koromban apa nélkül maradtunk itthon Buzitán (Buzica) anyámmal és kishúgommal. Ugyanis apám 1928-ban kiment dolgozni az Amerikai Egyesült Államokba. Ha gyermekkoromra gondolok, akkor tulajdonképpen itt, ezzel a ténnyel kezdődik minden. Meg azzal, ami ezt követte. Mert egy évre rá mi is elindultunk apám után.

Előbb Prágába utaztak, majd onnan Hamburgba, ahol hajóra szálltak.

— A hajó, az utazás a magamfajta gyerek számára mesés kalandnak számított. A hajón anyám megbetegedett, s a huszonegy napos utat végigfeküdte. így én teljesen szabadon tölthetten az időmet. Más magyar kivándorlók is utaztak velünk, akik jó szívvel voltak irántam, s így én a gyerek, királyként utaztam. Mégcsak tengeri beteg se lettem.

Laci bácsi édesapja kintiévé rokonaikkal együtt lakást bérelt odavárta a családját. De ezekben az években a gazdasági válság már elborította Amerikát is, s a frissen kivándoroltak helyzete egyre nehezebbé vált.

A Kanyapta patak Buzita alatt

— Ott kezdtem iskolába járni — emlékszik Laci bácsi — elég jól megtanultam angolul is, s ha apám talált volna munkát magának valószínű, hogy most nem beszélgetnénk itt a diófa alatt.

De munka nem volt, s így tanácsosabbnak látszott ismét nekivágni az óceánnak — hazai irányba.

— Kilencéves voltam, amikor hazaindultunk, s itthon se várt semmi jó. Apámnak kiújult az első világháborúban szerzett vesebaja, s néhány évvel később meghalt. így tizenhat éves koromban a család minden gondja rám maradt.

— Ez Így eléggé általánosan hangzik; a valóságban ez a „gond" mi volt?

— Rám maradt az egész gazdaság, három hektárnyi föld, meg az állatok. De én úgy éreztem, s gondolkoztam, hogy három hektáron nem lehet jól gazdálkodni, ezért bérbe

vettem mellé még nyolcat, főleg a rokonok-