A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-01 / 44. szám
A kalinyingrádi borostyánmuzeumban (a képen) több mint kétezer kiállítási tárgy látható. A halászok valamikor borostyánnal füstölték meg a hálókat, mert mágikus erőt tulajdonítottak ennek az anyagnak. A menyasszonyra borostyánékszereket aggattak, hogy megóvják a szemmelveréstől. Aztán a borostyánt egyre gyakrabban használták ékszerként. Külsőleg ez a traktor semmiben sem különbözik a sorozatban gyártott T-16 M típusú kerti traktor modelljétől. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, rögtön szembetűnik néhány módosítás: két akkumulátordoboz és egy kis villanymotor. A parkban, a tehénistállóban vagy a melegházban ez adja a hajtóerőt. Ha pedig a traktor kiér a szabadba, egy egyszerű kapcsolóval beindítható a dízelmotor. A dízelmotor üzemelése közben az akkumulátorok automatikusan újra feltöltődnek. Ezt a kis medvelányt Másának hívják és az afanasziadi kolhozparasztcsalád portáján éldegél az abháziai Mtiszubani faluban. Egy vihar közben ledőlő fatörzs annak idején megölte az anyját, a kis mackó azonban csodával határos módon életben maradt. BÁ tíl TIBOR (tm-ms) A FORRÁS ÉNEKE (részlet) VI Apad, árad a tenger, a fény elsugárzik, s valahol újra fellobog. A mindenség annyit fogy, amennyit nőtt, és annyit nő, amennyit fogy. El nem kallódhat egyetlen porszem, vízcsepp, sodródó hang energiája. E lüktető mozgás a nyugalom, a lét állandósága. Körforgásra, időben, térben ismétlődő mozgásokra épült: a víz forró gőzzé sistereg, vagy jéggé dermed — aztán megolvad, újra lecsapódik. Tavasztól tavaszig épp egy év — a világ mégse vénült: szebb és fiatalabb. Szebb lett a szerelem, bö/csebb az ősz fej, s igaz: szomorúbb a halál is. A porszem, s itt e kis virág aranyló hímpora, a hangya, pille, fű eltikkadt lomb, a vissza-visszatérő Nap, minden elmúlik, minden oly céltalan. E céltalanság mégis rend, oka van, s egyszer majd ok lesz maga is; a tavasz és az ősz, fogamzás — elmúlás, minden körforgás magasabb rendű rend felé tör, a mindenséggel egyiránt halad. Minden pillanatban kipattan méhéből valami sose látott új dolog, új csira, mag, virág, csillag vagy üstökös, egy csodálatos gyermek, új anyag, terv, álom vagy gondolat — talán a Földön, talán egy másik csillagon; ujjong, sikolt a mindenség, vajúdik szüntelen, hogy újra s újjászülje önmagát — még a halál is vele tart, segít neki, s vele vajúdik a nyugalom. ÉJSZAKA A mozdulatlan, szunnyadó tárgyakat tapintja fáradt, virrasztó szemed, és nem lát rajtuk mást, csak a nyugtató, elpihentető mozdulatlanságot, mely sima, néma, mint a barnára lakkozott bútorok, mögötte mégis ott munkálkodik, küzd a sose szűnő tiszta szorgalom, számon tart, figyel, hogy megtartsa őrző, szelíd otthonod. A szekrény, a zárt, merev ajtó s négy fal szögleteibe, az öblös székbe, a függönyök omló, lágy fodraiba, az izzószálba, a fénybe varázsolt értelem, gondos emberi kezek hű simogatása érinti arcod, lelked: biztató testvéri üzenet a társtalannak, s ha nem tudtad, most sejted, érzed már, hogy sokan szeretnek. Népes a világ, s az ember magánya sose volt teljes. És nincs is magány — a néma bútorok, négy fal között se bár nem vigasztal szó, üres ígéret s futó szerelem. Csak a dolgos kéz, csak a munka szeret; olyan egyszerű és csoda mégis, hogy értő és szelíd érintésünkre átlelkesül a hideg érc, a kő, fém, pihenő szerszám. Kis asztalodon nyíló virágkehely a karcsú váza, ibolyák színét idézi merev, kék szomorúsága; múlik, elmúlik lassan a hosszú nap, mondja az óra, és rád mered a sötét ablaküveg: Térj nyugovóra! Heverődön a paplan és a párna mély álmot ígér: Lesz holnap is nap! Ültödben elszunnyadsz a párnás széken, de felriaszt a csillár hideg fénye. Ülsz, belefülelsz az éjszakába, az áttetsző, furcsán remegő csendbe, egy hajó kürtje bődült búcsúzóul a Dunán, s szobád szűk térközébe hirtelen betódul a sötét égbolt, a zajos, zűrös világ s a távoli, távoli tenger — nyüzsgő, eleven partjaival, zsúfolt kikötőkkel. Utak, utak, ti végtelenbe törők! Mindezt megjártad, magaddal hoztad e ház és otthonod fedele alá; most már otthon vagy abban a világban, e négy fal között is. Mégis lepihensz, mert hosszú volt az út, hosszú volt a nap! Az éjszakának adod át magadat Behunyod nehéz szempillád, s alszik, elaludt megfáradt, súlyos tenyered. 21
