A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-18 / 42. szám
mélypontról, ami kimondhatatlanul jól esett Zsuzsának, s azóta is hálával gondol a szüleire. Megkezdődött a kálváriajárás: ismeretség, protekció hajhászása. A pénz s egyebek nem számítottak. Végül elrendeződtek a dolgok. Mire az egyetemen megkezdődtek az előadások, Zsuzsa úgy-ahogy rendbejött. Ha neki voltak álmatlan éjszakái, Gábornak úgyszintén. Lelkiismeretfurdalást érzett, bűntudat mardosta. Többször felhívta Zsuzsát, s megkérdezte, miben lehet a segítségére, de a lány válasz nélkül mindig letette a kagylót, s Gábor szenvedett a tehetetlenségében. KATALIN egész délután a Duna parti sétányon tologatta a gyerekkocsit abban reménykedve, hogy egyszer csak megjelenik és ráköszön Gábor. Soha olyan türelmetlenséget, olyan vágyat nem érzett, hogy újra lássa. Fejtetőre állt benne minden addigi elképzelése a házasságról, szerelemről meg egyebekről. Az a másfajta érzés, amit hajnal óta hordozott magában, merőben más, teljesen 'új színekbe öltöztette a lelkivilágát. Minden, de minden egészen más értelmet és jelentőséget kapott: a társalgás, a csók, az ölelés, a szeretkezés, a gyerek ... Másképpen hallotta susogni a lombokat, másképpen látta ragyogni a napot, csupa csillogás volt körülötte minden ... a percek és az órák múlásával azonban mindén a fonákjára fordult, mert Gábor nem jött, pedig megígérte, hogy jön. Alkonyattájt hazament. Tisztába rakta a gyereket, megetette s eljátszogatott vele, míg nem aludt el. Éhes volt, mégsem kívánta az ételt, pedig reggel óta semmit sem evett. Jött-ment a lakásban, nem találta helyét. Ez még soha nem fordult elő vele. Sirhatnékja támadt, majd meg nevethetnékje, egyszerre érzett fájdalmat és örömet. Mi ez, mi a csoda történt vele? Erős kávét főzött. Kettőt is megivott egymás után. A cigaretta állandóan az ujja között füstölgött. Később bekapcsolta a tévét. Nézte ugyan a képernyőt, de egyáltalán nem tudatosította, amit látott. Gondolatai állandóan Gábor körül forogtak. Igán, ő az a férfi a sok-sok millióból, akit el tudna fogadni fenntartások nélkül erényeivel és fogyatékosságaival együtt, akivel le tudná élni az életét, s akiért le tudna mondani a csavargásairól, szélsőséges viselkedéséről és szenvedélyeiről. Nem, Gáborról nem fog lemondani, magához láncolja örökre, soha nem fog megszabadulni tőle! Megszólalt a csengő. Gábor! Csakis Gábor lehet, ujjongott fel. Olyan szelesen ugrott fel, hogy még a fotelt is felborította, s rohant ajtót nyitni. Legnagyobb meglepetésére és megdöbbenésére, Kocián Péter, a sebészorvos állt az ajtó előtt. — Nem is örülsz nekem, Katalin? — Dehogynem, akár vak ember a gödörnek! — Beengedsz? — komolyodott el a sebész. — Nem szívesen — felelte Katalin, de azért utat engedett korholva önmagát, mi a csudának kellett beengedni. Péter leült a szokott helyére. Táskájából egy üveg grúz konyakot és egy csomag Marlborót vett elő. — Ugye hozol poharakat, ha szépen kérlek? — Mire ez a nagy felhajtás, Péter? — Rögtön kiengesztelödsz, ha elmondom a jó hírt — felelte Kocián furcsa ünnepélyességgel az arcán. — Ne mondd! — De bizony mondom! — Telitöltött két LOVICSEK BÉLA ÉLŰ.. Cseres Gábort szíven ütötte a szó. — Természetes, hogy minden egészséges lány anya szeretne lenni — mondta együttérzőn —, és leszel is, de most el kell vetetned a gyereket. — Megszülöm. — Ne makacskodj! — Vállalod az apaságot, ha megszülöm? — Mi mást tehetnék — felelte Gábor elszürkült arccal —, föltéve persze, ha valóban én vagyok az apja. — Legalább ne sértegess, ha már így kitoltál velem — jajdult fel Zsuzsa. — Száz közül talán csak egy ilyen buta tyúk akad. akit huszonkét éves létére így pofára lehet ejteni, de mi hasznom abból, hogy jó tanulságul szolgált?... Már azt sem tudom, mit beszélek, teljesen kivetkezem emberi mivoltomból — kesergett. — Ne félj, nem kell vállalnod az apaságot, ha megszülöm! Azt is letagadom, hogy ismertelek valaha. Cseres Gábor!... — Megtörölgette a szemét, arcát, felállt és szó nélkül elindult kifele a parkból. — Segíthetek valamiben? — szólt utána Gábor. Mivel Zsuzsa válaszra sem méltatta, utánaszaladt, s magyarázkodni, kérlelni próbálta. — Ha mégis rászánod magad ... ismeretség, pénz kell hozzá ... Szívesen segítek, mindent elkövetek, hogy... Zsuzsa megállt, s büszkén felemelt fejjel válaszolt: — Nincs szükségem részvétre, támogatásra, segítségre, boldogulok egyedül is ... Különben sem tudnék elfogadni semmit egy olyan, olyan ... Légy szíves kopj le rólaml — mondta, s faképnél hagyva Gábort elsietett, pedig — bár önmagának sem vallotta be —, jól esett Gábor segítő szándéka. Rettentő, hasogató fájdalmat érzett. Legszívesebben végigsirta volna az utcát, hiszen még most, a történtek után is szerette Gábort. Rájött, hogy a szerelmet nem lehet elhessenteni egyetlen mozdulattal, mint a szemtelenkedő darazsat a szőlőről, így hát szenvedett és abban reménykedett, hogy az idő múlása majd csak elhalványítja az érzelmeit. Egy hétig mérlegelte, hogy mitévő legyen. Végül döntött: elveteti a gyereket. Szólt a szüleinek, bár az sem volt egyszerű. Soha olyan félelmet és szorongást nem érzett, mint akkor. Meglepő módon a szülei nagyon korrektül viselkedtek: nem háborodtak fel, nem szidták, ellenkezőleg, tapintatosan, érezhető jóakarattal próbálták kiemelni a poharat s magasra tartotta. — Egészségére, hölgyem! — Beszélj már, mi történt!? — Szabad az út, Katalin! — Milyen út? — Margó beleegyezett a válásba. — Késő... Kocián meghökkent, majdnem lenyelte az ádámcsutkáját: — Hogy-hogy késő!? Katalin előbb megitta a konyakot. Egyetlen gyors mozdulattal ürítette ki a poharat. — Úgy, Péter, hogy elkéstél. — Ne viccelj, Katalin! — Nem viccelek, Péter: aktualitását veszítette az egész, s a jó híreddel mehetsz vissza a Margódhoz. — Megbolondultál!? — Ellenkezőleg: most jött meg az eszem! — Dehát mi történt? — kérdezte Péter eltorzult arccal. — Megtörtént a nagy csoda! — Nem vagy te lázas? ... Milyen csodáról beszélsz? — Szerelmes lettem ... Szerelmes vagyok, Péter!... Se látok, se hallok, szárnyalok és aláhullok, egyik pillanatban a hideg ráz, a másikban el akarok égni... Egyszerűen csoda történt velem, hát nem érted?! Kocián Péter megsemmisülten ereszkedett vissza a fotelba, mint aki képtelen elhinni a hallottakat. — Dehát a terveink, Katalin... az álma: ink ... és egyáltalán: engem nem szerettél ?... — motyogta hosszú hallgatás után a sebész, miközben úgy nézett fel Katalinra, mint aki még mindig abban reménykedik, hogy ugratás az egész, hogy egyszer csak elneveti magát az asszonyka, a nyakába ugrik, össze-vissza csókolja, s örömujjongással kiabálja: éljen a szerelem, éljen a ...! — Hogy megnyugtassalak: ma hajnalig valóban azt hittem, hogy téged szeretlek, Péter, aztán ... különben mindegy, semmi értelme a magyarázkodásnak ... Tedd az üvegét a táskádba és menj el. — Ne küldj el, szükségem van rád, Katalin. — Menj el, Péter! A legváratlanabb pillanatban szólalt meg a csengő, legalábbis Katalin számára, mert most már biztos volt benne, hogy Gábor nyomta meg a csengő gombját. — No, tessék! — támadt dühösen a se. bészre. — Most aztán, ó te, te idióta! — bukott ki a száján a sértő szó. Kocián lenyelte a sértést, pedig a feje búbjáig belevörösödött. Úgy érezte magát, mint az a kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. — Kit vársz, Katalin, őt? , A csengő egyre sürgetőbben szólt. — Semmi közöd hozzá! — Legalább előtte ne alázz meg, Katalin, szépen kérlek, ne alázz meg! — Dühös vagyok! — fújt nagyot Katalin, azzal sietett ajtót nyitni. Rögtön észrevette, hogy Gábor jócskán italos, viszont Gábor is észrevette Katalin zavarát. — Rosszkor jöttem? — kérdezte. — Dehogy jöttél rosszkor, vártalak ... — Katalin jó hangosan beszélt, hogy Kocián is hallja. — Vendégem van, de már éppen készül elmenni. Gyere, bemutatlak! A két férfi egymást méregetve állt a szoba közepén: fejbiccentés, kényszeredett mosoly — bemutatkoztak. Katalin kiutasító pillantással fordult a sebészhez : —/Hát... köszönöm a látogatást, Péter, s majd szólok, ha netán valami baja esne a kicsinek ... Szervusz! Péter zavartan kitárolt a szobából, s elment. — Gyakran meglátogat? — kérdezte Gábor alig titkolt gyanakvással. • — Hol a csudában szívtál be ennyire?! — felelt Katalin támadó kérdéssel. 14
