A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-12 / 28. szám

LOVICSEK BÉLA 2. ÁRVÁI JÓZSEFNEK rettenetes visítás ostro­molta a dobhártyáját. Hirtelenjében azt sem tudta, hol van, mi történik körülötte. Jófor­mán még az álmok világában járt. Éppen azt álmodta, hogy repülőgépen utazik, s hogy a vihar ide-oda dobálja a gépet. Halálfélelmé­ben ordítani akar, de hiába erőlködik, nem jön ki hang a torkán... a visítás azonban egyre jobban ostromolta a fülét. Felült s körülnézett. A felesége ágya érintetlen volt, a kisfiú pedig egyre elkeseredettebben, egyre dühödtebben fuvolázott. Micsoda torka van, üvölt, mint a sakáll Biztosan éhes, talán össze is csinálta ma­gát. Tisztába kell rakni, meg kell etetni. Mindez persze az anyukájának lenne a köte­lessége, mivel azonban hűlt helye, rá vár a feladat, hogy elvégezze. Igen ám, végezze, de hogyan? A legbonyolultabb gépi beren­dezések összeszerelésében aranykezű speci­alistának számit, de az efélékhez nem ért. Inkább megfőz tíz ebédet, nem is akármilyet, mint hogy egyszer tisztába rakja a gyereket. Kiugrott az ágyból, a kisfiú fölé hajolt, gügyögve csitítgatta, majd kibontotta. A lát­ványtól némi utálat fogta el, amiről igazán nem tehetett, olyannak született. Bár eléggé ügyetlenül foglalatoskodott a gyerekkel, végül mégis tisztába rakta és meg is etette. A kisfiú megbékélve újra elaludt. Árvái néhány percig gyönyörködve nézte a fiát. Némi büszkeséget is érzett: milyen szép, formás, fejlett gyerek, s az ő vére. Vajon mivé lesz, milyen sors vár rá? Újra a felesége ágyára pillantott. Hasonló helyzetben a legtöbb férjet harag öntené el, ő azonban harag helyett szorongást érzett: csak nem történt valami baja a feleségé­nek?. .. Tegnap estefelé azzal ment el ha­zulról, hogy a beteg barátnőjét látogatja meg. megjegyezvén, hogy igyekszik haza, addig vigyázzon, játsszon a gyerekkel. Árvái Jóska középtermetű, kapuoszlop­­szerű vastag, tömör férfi volt, mint a szikla, és nagyerejű. Annak ellenére az arckifejezé­sében mégis volt valami kisfiús, valami jósá­got sugárzó derű. A lakásuk ablakai kelet felé néztek. Ott, messze keleten már pirulni kezdett az ég alja. és Katalin még mindig nem tért haza, dünnyögte Árvái kávéfőzés közben. A kony­ha megtelt a cigarettafüst édeskés-keser­nyés szagával, később pedig a kávé finom illatával. Megkávézott és idegesen várakozott. A percek lassú múlásával nőttön nőtt az ide­gessége, ami hol haragba, hol meg szoron­gásba csapott át inkább féltésbe, mert ugye, sosem lehet tudni, annyi mindenfélét hall az ember, és a baj mindig csak egy pillanat müve. s z i E L E , M,0. Katalin némi szorongással lépett be a lakásba, mert ha a vadbika férje virrasztással várja, haragjában könnyen nekieshet, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Rögtön megérezte a kávéillatot, amiből arra következtetett, hogy a férje fenn van. — Megjöttél? — fogadta a férje szelíd bárányként. Harag helyett inkább öröm csil­lant a szemében. Katalint meglepte a rendkívüli szelíd hang, mire a félelme egyből szertefoszlott, akár a korai köd. Megjátszott vidámsággal felelt: — Amint látod ... — Legalább felhívtál volna, arra való a telefon, de se nem hívsz, se nem jössz, nem csoda, ha az ember mindenféle marhaságra gondol. — Látod, látod, azt valóban megtehettem volna — mondta az asszony megkönnyeb­bülten. — Olyan hülye vagyok, látod, hogy nem jutott eszembe ... Árvái az orra alatt dünnyögött: — Hétvégére hazajön az ember... te meg csavarogsz ... a gyerekkel sem törődsz ... — Hangjában nem volt semmi támadó íz, csak éppen elmondta, amit gondolt, vagy talán csak azért mondta, amit mondott, hogy ne hagyja szó nélkül a felesége meggondo­latlan és felelőtlen késését. —- Nem törődöm a gyerekkel? — pattant fel Katalin most már nyeregben érezve ma­gát. — Bajoskodok vele eleget hétről hétre, hidd el, Jóska, már az idegeimre megy... — Fáradtan leült. — Idehaza is találnál munkát, ha nagyon akarnál... — Ott kezdtem dolgozni, ott érzem jól magam. Szeretnek és megbecsülnek a mun­kám után — mondta Árvái egyszerű tény­ként, cseppet sem dicsekvén. — Legfeljebb odaköltözünk, ha akarod, hiszen említettem már néhányszor, dehát te a szüleid közeléből nem akarsz elmenni... Ami pedig a gyere­ket illeti, elhiszem, Katalin, hogy elég vele a bajod, dehát azért vagyunk, hogy törődjünk vele, hiszen mi akartuk, hogy legyen. Jól sikerült gyerek, nem is hiszed, milyen büszke vagyok ró! — Hát büszke is lehetsz — mondta Kata­lin furcsa, sejtelmes mosollyal. — Maradt kávé? — Hogyne maradt volna! — pattant fef Árvái, s készségesen kiszolgálta a feleségét. — Cukrot ?... Persze, persze, anélkül iszod, vigyázol a vonalaidra. Hát csak vigyázz is, szép vagy, kívánatos... — Olyan mozdula­tot tett, mintha ölébe akarná kapni az asz­­szonyt, aki unott, mégis határozott mozdu­lattal eltolta magától. — Hagyj, fáradt vagyok ... Árvái nagyot nyelt. — Én viszont kipihentem magam, és most... elvégre a feleségem vagy, Katalin, böjtölök eleget hétről hétre ...! Katalin gúnyosan elmosolyodott: — Pedig Brünnben állítólag csak a hülyék böjt ölnek! Árvái meg üt ód ve nézett a feleségére: — Azt akarod ezzel mondani, hogy azok a hülye férjek, akik szeretik a feleségüket és nem csalják meg!? Katalin látható élvezettel szürcsölte a ká­vét, miközben a csésze fölött huncutul csil­logott a szeme. — Szerinted nem? — Hogy beszélhetsz így, Katalint?... Te tényleg nem bánnád, ha én ...!? Katalin taktikát változtatott, pedig egészen más szándékkal és tervekkel jött haza. — Jól van, no, ne hőbörögj te. te olajszagú mackó! — mondta, majd keserű sóhajtással, megadóan folytatta. — Menj az ágyba, én is megyek mindjárt, csak előbb lezuhanyozokl Árvái örömmel pattant fel a helyéről, ölébe kapta Katalint, mint valami játékbabát, és besétált vele a fürdőszobába. — Parancsoljon, asszonyom I — állította bele a fürdőkádba s meghajolt. — Igyekez­zék, türelmetlenül várom! — Azzal magára hagyta az asszonyt, vadkanként csörtetett be a szobába, az ágyra vetette magát, és kama­­szos izgulással várta a feleségét. Már is úgy érezte, hogy parázslik alatta a lepedő. Vég­telenül szerette és kívánta a feleségét. Ezalatt Katalin megszállottként zúgatta magára a vizet. Keserűség fojtogatta. Legszí­vesebben ordított volna kínjában. Újra meg újra átélte az esti találkozó minden apró részletét. Sorsdöntőnek tartotta, sokat várt tőle, s lám, most minden a fonákjára fordult, dugába dőlt minden álma, vágya és terve, amit olyan szépen eltervezett. TEGNAP este tíz órakor találkoztak a Tuli­pán eszpresszóban. Kocián Péter sebész or­vos most is pontos és kedves volt, mint mindig, ezúttal azonban Katalinnak mégis azt súgta valami, hogy kellemetlen dolog történhetett Péterrel. Kimértebb volt a moz­dulata, hidegebb a tekintete. — Vodkát, konyakot...? — Mindegy ... — nézett Katalin a sebész szemébe —, elvégre most nem az ital a fontos. — Persze hogy nem — bólintott Péter —, mégis igyunk előbb egy kortyocskát. Nos, vodkát? — Lehet... A sebészorvos jól öltözködött, szikár em­ber volt, szögletes, csontos az arca, magas, hátradűlő homloka peremén már ritkult a haja. A legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni, hogy rendkívüli férfiszépség. Magá­hoz intette a pincérlányt és megrendelte az italt. Bontatlan csomag Marlborót vett elő, finom, hosszú ujjaival felbontotta és Katalin elé tartotta. Rágyújtottak. Közben a pincér­lány felszolgálta az italt, s elbillegett. — Hát akkor... szia! — Szia! Majdnem minden hely foglalt volt, mégis ahol ők ültek ketten, az az asztal, az a négyzetméternyi hely a világot jelentette számukra, olyan világot, amelyben csak ők ketten léteznek és senki más. Most mégis úgy érezték, hogy annak a világnak a gyö­nyörű színei kezdenek halványulni, a melege kezd kihűlni. A sebészorvos két tenyere közé fogta Ka­talin jobbját. — Szép és kívánatos vagy, kedves, mint mindig... — Néhányszor mondtad már, arról viszont nem vagy hajlandó nyilatkozni, amiben meg­egyeztünk a minap. Nem azért találkoztunk? — kérdezte Katalin ellenségesen forgatva a szemét. Mintha sárga lángok csaptak volna ki belőle. Péter egy ideig hallgatagon nézte maga előtt az asztalterítőt, mintha egy titkokat rejtő könyv fedelét bámulná, habár amit most kell neki mondani, az nem titok, hanem nagyon is kézzelfogható valóság. Lám, mi­lyen alaposan felkészült a beszélgetésre, most mégis milyen tanácstalanul gyarló. Bár egész szívével szereti ezt a kamaszlánynak is beillő fiatalasszonyt, ezt a butuska libát, mégis le kell mondani róla, nem is annyira a felesége, mint a két gyereke miatt, igen, igen, a két gyönyörű gyereke miatt. — Margó hallani sem akar a válásról — nyögte ki végül. — Hogyhogy nem hajlandó!? — Úgy, kedvesem, hogy nem hajlandó! — És te belenyugszol az akaratába, Péter? A sebészorvos zavart mozdulattal kapta elő a zsebkendőjét, hogy megtörölje izzad­ságtól gyöngyöző homlokát. — Sokkal bonyolultabb és összetettebb kérdés ez. mintsem gondolod, Katalin. 14

Next

/
Thumbnails
Contents