A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-18 / 42. szám
Mi is, akik már csaknem a világ legmagasabb csúcsának árnyékában ülünk, csak az éles Nuptse (7 879 m) masszívumot látjuk magunk előtt. Aki látni és fényképezni akarja a Mt. Everestet, a Kata Patt arára kell hogy felmenjen. 5 000 m-es magasság fölött már a gyakorlott hegymászók is megfontolják minden lépésüket. A légzés nehezebb, a pulzus felgyorsul és a meredek lejtőre való feljutás lényegesen nagyobb megerőltetést jelent, mint amilyenhez mi Közép-Európában hozzászoktunk. Ki tudna azonban ellenállni és ki nem vállalna akár bizonyos áldozatot is azért, hogy megtekintse a világ legmagasabb csúcsának panorámáját. Rövid pihenő után, mi is a Kala Pattarára készültünk. Az égbolton szép időjárás jeleit láttuk. A kőépületben, ahol az éjszakát töltöttük, félhomály és hideg volt. A fapriccseken nyugvó hátizsákjainkból elővettük fényképezőgépeinket és a filmeket. A nyílt tűzhely a sarokban kellemetlenül füstölgött. Este azonban örültünk, hogy legalább egy kis meleget adott. Hajnalban a hőmérséklet —10 °C alá süllyedt. zem. Mihden pihenő körültekintést kínál. Úgy tűnik, minden magasba megtett méterrel lejjebb kerül a Nupse éles csúcsa. A Kala Pattara lejtőjének közepéről, a kulisszák mögött, megjelenik a világ legmagasabb csúcsának hegye. Annak ellenére, hogy a Nepálba látogató turisták száma az utóbbi években egyre nő, nincs a világon sok olyan ember, aki részese e gyönyörű nem mindennapi élménynek. Mindezt tudatosítva újabb erőre kapok és a csúcs felé lépdelek. A méterek gyarapodásával a kitaposott út egyre jobban elvész a sziklák között. Mindegyik rossz lépés sok felesleges erőbe kerül. A környék panorámája lenyűgöző. Szemközt egy kék kabátos férfi lépdelt lefelé. Köszöntöttük egymást. — Már utána vagyok — mondja. — Nehéz volt az út, de a szép látvány megérte a fáradságot. Kissé irigylem, hogy már saját súlya viszi lefelé a lejtőn, de azért tovább lépdelek. Feljebb, egyre feljebb. Amióta a Gorak Shep fennsíkról útnak eredtünk, három óra telt el. Hárman álltunk a Kala Pattara sziklás csúcsán. A menedékház mögötti hegyi út meredeken emelkedik a Kala Pattara lejtőjén. Mindenki saját tempójával lépdel. Ez nem tátrai kirándulás. A ritka levegőben takarékoskodni kellett erőnkkel. Nem szabad hirtelen, szaggatott mozdulatot tenni, mert abban a pillanatban kellemetlen fejfájás és egyéb magaslati betegséget jellemző hatás léphet fel, amely a továbblépést akadályozhatja. Egyetlen gyógymód ellene a visszatérés 500—1 000 m-rel lejjebb, s ez néhány nap veszteséget jelent. Két-három percet lépdelek felfelé, aztán pihenek egy kicsit. Érzem: lüktet a halántékom. Lassan, mélyen léleg-Már megszoktuk a Mt. Everest látványát, most azonban legszebb változatát tárta elénk. A világ legmagasabb csúcsa csak 10 km-nyi távolságra volt tőlünk. A nap lassan lehanyatlott, megnyúltak az árnyékok. Amikor ismét felkelt a Mt. Everest árnyéka pontosan odavetődött, ahol éppen álltunk. Hazaérkezésünkkor eggyel több vágyunk támadt: jó lenne még egyszer állni a Mt. Everest — a világ legmagasabb csúcsának — árnyékában. PAVOL ZACHARA A szerző felvételei EGV zlRC SOK i4RC Vasárnap délelőtt Kováts Adéllal Amikor azt mondom neki, hogy szép, olyan képet vág, hogy menten nevetnem kell. Amikor azt, hogy jól játszik, azt állítja: harminc előadás közül legfeljebb kettőben érzi azt, hogy igen. Amikor azt mondom, hogy remekül indult a pályán, azonnal lekopogja. Mintha csak most hallaná először, hogy bájos az arca. Mintha le sem írták volna róla, milyen hiteles a játéka. Mintha csak attól félne: álom az egész, és szerte is foszlik holnapra. Előttem egy arc — a lány főiskolai hallgató. Lehet reggel, lehet dél, lehet kora délután — akkor is ott látom őt a Vígszínházban, ha kint sincs a neve a próbatáblán. Mindig ugyanott ül, közel a színpadhoz, valahol a hatodik sorban; órákon át egymagában. Mint szivacs a vizet, úgy szívja magába a színpadi helyzeteket. S most négy év után ugyanaz az arc — Kováts Adél. A Nemzeti Színház tagja. A Tartuffe Marianne-ja és Shakespeare Júliája a színpadon. A Leányvásár Lucy-ja a képernyőn. Akármit mondok is neki: minden elismerő szóra van egy kedves, utánozhatatlan fintora. De amikor azt kérdezem tőle: mit szólna ahhoz, ha most egy olyan üzenettel állnék elő. hogy holnapután menjen b,e a televízióba, mert énekelni fog, meg sem rezzen az arca. Aztán összecsapja a tenyerét, s a hosszú hú után már csak egy gyors jaj, de jó lenne! csúszik ki a száján. — Akkor elárulom: valóban át kell adnom egy ilyen üzenetet. Tegnap este ugyanis egy zenés műsor szereposztásával bajlódott a barátom, s arra kért, segítsek neki. Mondjak egy nevet. De fiatal, csinos és szép hangú legyen az illető. Kováts Adél minden feltételnek megfelel. — Ne hozzon zavarba! Hogy fiatal vagyok, az igaz, s talán hangom is van, hiszen Musical-szakon végeztem, de hogy szép lennék? Nézze csak meg: nem is olyan szabályos az arcom! , — Csak nem akarja elhitetni velem, hogy kerüli a tükröt? — Olyan vagyok, amilyen vagyok — emiatt nincsenek nehéz éjszakáim. Bár hébe-hóba megfordul a fejemben, hogy jó lenne magasabbnak lenni. Legalább tíz centivel magasabbnak. — S akkor... — ... talán a vonásaim is karakteresebbek lennének. Ennyi! — Azt mondta: olyan, amilyen. De milyen? — Egyszer határozott, máskor tétova. Egyszer rapszodikus, máskor kiegyensúlyozott. Egyszer mehetnékem van, máskor a négy fal között is jól megvagyok. Ma csendre, | magányra vágyom, holnap meg majd belepusztulok az egyedüllétbe. Hát ez vagyok én! A szélsőségek embere. — Csak ennyit tud magáról? — Hiú vagyok és makacs, ez is biztos. Könnyen befolyásolható. S mert kevés az önbizalmam, túl sokat foglalkoztat mások véleménye. — A csípős megjegyzéseket azért gondolom, ki tudja védeni. — Azt hiszi? Én nem tudok visszaszúrni! A végén úgyis nekem fájna jobban, tudom. — Ez öröklött tulajdonsága? — Lehet. Nekem ugyanis annyi szeretetben, őszinteségben volt részem, hogy sokszor még ma is úgy érzem: egy kiszolgáltatott gyerek lakik a lelkemben. — Mit őrzött meg magában ez a gyerek? — Sok mindent. Például a tavaszi mező és a friss tej illatát. Az erdő és az alkony színeit a kert alatt. A nagymama jóságos arcát... — Ezek az emlékek tartósak lehetnek, de az őszinteség, a tisztaság gyorsabban kopik. — Már régen tudom: az ember nem tárhatja ki bárkinek a lelkét. Akit szeretek, aki közel áll hozzám, annak mindent kiadok magamból, de másoktól tisztes távolságban maradok. — Akkor alapjában véve könnyű az élete. — Nézze, én nem állítom, hogy teljesen tisztában vagyok magammal, de azt már tudom, hogy amíg én nem látok át magamon, addig mások sem lehetnek tisztában velem. S mert eddig keveset küzdöttem, néha úgy érzem: kicsit elkényeztetett az élet. Valahogy minden olyan természetesen jött. Ha egy szerep jól sikerült, az holnapra újat hozott! Egyszercsak azon kaptam magam, hogy Júlia vagyok. Én, Júlia! A Nemzetiben. De miért is csodálkozom?... Ezt el kell hinnem és kész! SZABÓ G. LÁSZLÓ (Szabó Róbert felvétele) 9
