A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-11 / 41. szám
Képzőművészet -„Történt egyszer, hogy néhány grafikámat kifüggesztettem a műhelyünk falára. Ezeket a munkáimat sokan megnézték. A kétkezi munkástól kezdve a technikusokig, tehát olyanok, akik megfordulnak egy gyár fejlesztési műhelyében. Hadd ne tagadjam, ezek között a rajzok között voltak aktok is. A vélemények hozzáértést sejttettek, mert mérsékeltek voltak. Aztán egy szép napon a munkáim eltűntek a falról. Kollégáim biztattak, keressük meg közösen a tettest. Nem dicsekedtem, de valahol belül boldog voltam ... Ugyanis ha valakinek tetszettek ezek a képek, akkor — szolgáljanak örömére... Banális kis történetecske ez, ami — gondolom — csak nekem mond valamit..." Egy ember — aki történetesen a gépi berendezések szakembere — hogyan jut el a képzőművészet szférájáig? Mikor ismeri fel, hogy ceruzájával, tuskihúzójával nemcsak technikai rajzokat készíthet? Adott-e nálunk olyan környezet — legyen szó magánéleti vagy munkahelyi környezetről —, amelyik megadja az erőt. indíttatást, a döntő biztató szót a folytatásra? Mennyiben hagyjuk előtérbe kerülni a rosszindulatot, az irigységet? Kényelmességből, esetleg pozícióféltésböl hagyjuk-e „furulyához nyúlni" a kezdeményezőkészséget letörő, intrikaindító személyeket ? A kérdések szinte rajzottak bennem, amikor Bállá József grafikáit nézegettem. De hadd folytassuk a történetet, lehet, az alábbiakban néhány kérdésre választ kapunk. — Az első mozditóerő, amelyik felébresztette bennem a rajz, majd a képzőművészet iránti érdeklődést, egy a napóleoni harcokat leíró, rajzokkal illusztrált könyv volt. A mű tartalmán keresztül annyira megszerettem ezeket a rajzokat, hogy elkezdtem őket másolni. — Körülbelül tízévesen ráébredtem arra:, nem is olyan nehéz ilyen — számomra akkor SZÉLJEGYZET Magyarországon első ízben került sor a külföldön dolgozó magyar táncegyüttesek fesztiváljára. Szlovákia e téren jóval gazdagabb múlttal rendelkezik. Detván, a Közép-szlovákiai Kerületi Népművészeti Fesztivál már több, mint egy évtizede rendszeresen helyet ad a külföldön élő és dolgozó szlovák tánc- és folklóregyütteseknek. A műsorban évente 8—12 együttes szerepel. Kiválogatásukat és meghívásukat a bratislavai székhellyel működő Külföldi Szlovákok Intézete biztosítja. Erre a fesztiválra a szocialista államok — pl. Magyarország, Románia, Jugoszlávia — is elküldik szlovák nemzetiségű lakosságuk képviselőit. E részvételnek igen jelentős a hatása egy-egy együttes életében, mert elmélyül tudásuk, szorosabbá válik kapcsolatuk a nemzeti népi kultúrával. Azt, hogy a szlovákiai gyakorlat jó tapasztalata volt-e hatással a magyarországi fesztiválra, nem állt módomban kutatni, tény az, hogy az ő rendezvényük is a mienkhez hasonló tartalommal bírt. Az együttesek — tőlünk a Bodrogközi Táncegyüttes és a somorjai Csalló — fővárosi á Csemadok életéből- a műhelyben csodának tűnő — grafikát készíteni. Azután mindinkább vonzódni kezdtem az olyan könyvekhez, amelyek valamilyen módon kapcsolatban vannak a képzőművészettel. Közben rajzoltam és rajzoltam, csak úgy magamnak, saját örömömre. Az impresszionisták mindig is nagyon érdekeltek, elolvastam róluk mindent, amihez csak hozzájutottam. Az élet persze ment tovább, s nem mindig úgy, ahogy szerettem volna. Műszaki pályára kerültem, később estin elvégeztem a technikumot. Közben elkezdtem festeni is. (Erre már a környezetem is felfigyelt. Egy ismerős srác megemlítette: „Eljöhetnél hozzánk a képzőművészeti körbe. Meglátod, jól érzed majd magad köztünk." Hát először elég félve mentem el. Gondoltam, ennyi „jani" közé becsöppenni olyan rajztudással, amiről azt sem tudom, hogy ér-e valamit! Az úton majdnem visszafordultam ... A történetnek folytatása van. Erről persze hadd szóljon a Csemadok Érsekújvári Helyi Szervezete mellett működő képzőművészeti kör lelkes vezetője, Balogh György: — Őszintén megvallom, Jóska érkezését örömmel fogadtam. Eléggé el volt keseredve, mondta is, nem nagy hasznát látja már az olyan tevékenységnek, amelyik csak az asztalfióknak szól. Tudtam, itt segíteni kell, mert az elkeseredésnek nagy a fékező ereje. Jóska kiváló grafikai tudásról tett tanúbizonyságot, de akadt még javítanivaló. Persze, ma már elmondhatom. Bállá József grafikái sok fórumon megállnák a helyüket... A körben eltöltött négy év hasznára vált a harmincöt éves Balta József művészetének. Fórum ez számára, ahol értő emberekkel beszélgethet az alkotás örömeiről és megpróbáltatásairól, fórum, amely lehetőséget biztosít műveinek időközönkénti kiállítására. Grafikáit, akvarelljeit —■ csoportos kiállítások keretén belül — többször is láthatta már a város közönsége. A járási versenyeken elért sikerei lendületet kölcsönöztek munkájához. Kollázsszerű grafikái, rézkarcai, linómetszetei új lehetőségeket tártak fel előtte : — Az utóbbi időben komolyabban foglalkozom olajfestészettel is. Érdekel, hogyan épül fel a forma a színből. A hagyományos festői stílusok nemigen izgatják a fantáziámat, az újra, a sajátosra való törekvés a célom. Íme, eddig a történet egy emberről, aki kedvvel végzett hivatása mellett olyan kedvtelésre lelt, amely nemcsak az ő, hanem mindannyiunk örömére szolgál. S hogy ez az epizód nem végződött lehangolóan, a következőknek köszönhető: Bállá József környezetében olyan emberekre akadt, akik nincsenek szűkében a biztató szónak, akik élnekhalnak a képzőművészetért. De jó lenne, ha városon, falun egyaránt ilyen tehetséget emelő, szépet, jót hirdető közösségek alakulnának ki. Szolgáljon erre jó példaként a szlovákiai viszonylatban elsők között, 1972-ben alakult, a Csemadok helyi szervezete mellett tevékenykedő érsekújvári képzőművészeti kör, amely nemcsak az alkotókat, hanem a képzőművészetet támogató, értő, szerető embereket is egy családba tömöríti. KALITA GÁBOR szereplésük előtt, egy hetet vidéken, a vendéglátó együtteseknél töltöttek, azzal közösen, vagy önállóan adtak műsorokat az adott településen, illetve annak környékén. Ismerkedtek Magyarországgal, a magyar nép gazdasági és kulturális eredményeivel, a nép életével, hétköznapjaival, ünnepeivel. Saját szemükkel győződhettek meg a valóságról, a szocialista társadalom biztosította lehetőségekről. E hét eredményeként életre szóló kapcsolatok, barátságok születtek. Ilyen előzmények után került sor a margitszigeti Gálaműsorra. Az estek hangulata tükrözte is az előző hét szép élményeit: nagyszerű volt ez a hangulat, a huszonhét külföldi együttes és csoport közel nyolcszáz szereplője, a hazai kiegészítő csoportokkal együtt felemelő látványt nyújtott A közös táncszámok olyan tarka színskálát varázsoltak a színpadra, aminőt csak a legszínesebb tarka rét látványa nyújthat. Nem is a táncok és táncosok technikai színvonala volt az elragadó, hanem a sokaság, a több száz egyszerre lendülő láb és kéz, a színes szoknyák forgataga. A közös számok végső összeállítására Pesten, a két napig tartó helyszíni próbákon került sor. Igaz, ezt megelőzte, hogy minden meghívott csoportnak elküldték videoszalagon a közös táncszámok tánc- és zenei anyagát, amelyeket a csoportok odahaza kötelesek voltak betanulni. így már csak a táncos mozgás összehangolása és a térformái beállítás volt a helyszíni próbák feladata. Mégis nagyon sokat dolgoztak, próbáltak az együttesek. Czingel László, a Csalló művészeti vezetője és koreográfusa mondta: „Gyerekeink most értették meg igazán a gombaszögi ünnepély műsorainak és az ottani közös táncszámok próbáinak szükségességét Pesten sokkal többet fárasztottak bennünket, pedig a műsort a tévé nem is közvetítette egyenes adásban." Hát igen! Az embernek néha messzire kell mennie otthonról, hogy megállapíthassa, milyen eredményes volt az otthoni munkája. A közös számok jelentették az egész műsor vázát Egy-egy közös műsorszám között hatnyolc együttes önálló számmal mutatkozott be. így sor került minden együttes önálló bemutatkozására is. Érdekes volt látni, hogyan fogalmazzák meg a verbunkost vagy a csárdást az Egyesült Államokban, Kanadában vagy akár a szomszédos Ausztriában működő együttesek. Eltérő ez a mi vidékünk fogalmazási stílusától. Ők a táncokat betanulják, a mi vidékeink benne étnek a táncban. A Bodrogközi Táncegyüttes bélyi táncai vagy a Csalló Népi Együttes jókai táncai élő táncok voltak. A táncok megjelenítése, az előadás átéltsége az, ami kiemelte őket a többi együttes közül. Számunkra, együtteseink számára e kulturális hagyományápolás az élet természetes folyamatának a velejárója, számukra, az őshazából és nyelvi közösségekből való kiszakadtak számára, egy már tőlük elidegenedett világ újra meghódításának, újra birtokbavételének a szándéka. Az eredmény csoportonként, együttesenként más és más, de egységes a fejlődés, az előrehaladás. Az a nyugati együttes, amely rendszeresebben érintkezik a hazai táncos anyaggal, ha a csoportvezető koreográfus a táncok motivikai és dallamvilága mellett megismerkedik a táncnak az életben betöltött funkciójával, az előadásában is közelebb jutott a nálunk is elért eredményekhez és a magyarországi színvonalhoz Az a csoport, amely ezt az utat még nem járta be, előadásában merevebb, táncolásában ridegebb, mesterkélt volt. A Magyar Népművészeti Fesztivál az első ilyen rendezvény a maga nemében. Örülünk, hogy csehszlovákiai magyar táncegyüttesek is részt vettek rajta. Az különösen jólesik, hogy csoportjaink a jobb együttesek közé tartoztak. Ez újból bebizonyította, hogy a hazai nemzetiségi néptáncm űvészet színpadi ápolása jó irányba halad. TAKÁCS ANDRÁS
