A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-04 / 40. szám
FINN TESTVÉREINK fényes közepét szeli." E sors- és történelemszintézis adekvát módon létrehozott költészeti „köztes" formában rögzíti. Ez nemcsak a Körök cimü versében, de költészetének további gazdagodását mutató Mittel úr-versekben is felismerhető. Nem lehet csupán - véletlen, hogy legutóbbi verseskötetének (Adalékok a Nyolcadik színhez) teljes anyaga szerepel a válogatott versek között. Tíz esztendő hozadéka (előtte az Érintések cimü kötet 1972-ben jelent meg), költői változása nem csak irodalmi tényként fogható' fel. Tözsér sohasem függetleníti önmagát a léttől, s ha tudati tükröztetésére most adekvátnak az iróniát és az öniróniát látta, jó oka van rá: „S beszéd közben a szlovákiai magyar költő/ — mintha valami előszobában állt volna — / egyre vetkezett. / Elegáns mozdulattal letette fejét, majd karját, / előbb egyiket, aztán másikat. / Kibújt a húsából is, s mikor / a hajlongó vers az utolsó / csontját is átvette tőle, s már csak lebegő érzékenysége s pőre / tudata jelezte, hol volt azelőtt feje és szíve, / egy álltól az alsó szelelőig hasított sérven keresztül / belépett Mittel úr emlékeibe." A pályája elején álló költő indulatait látva szinte érthető ez a mai kemény szelídség, amely egy másképpen kifejezhetetlen történelmi lét szorítása nyomán feltörő kiáltást szelídít mosollyá. Az egyén után ugyanezt a történelemmel is megteszi az Egy felkoncolt születésnap nézőterén című négyes tagolású szövegében. Önmagát szinte visszaolvasva építi a verset a „vágyhatok vissza, nem bánnak, / nincsen út, csak egyfele" kezdettől a „Melyik lombra, melyik fára, / a világ melyik ágára telepedjek?" útkeresésén át a mai „Nem tudtam menedékekről, / nem tudtam, hogy van, / amitől menekülni kell," visszatekintésig. A Tétlenül-itthon és a Jövőn innen, múlton túl versek két idézetétől az Egy felkoncolt születésnap nézőterémg a költő lírájának metamorfózisa többszörös volt. A három évtizednyi idökülönbség ebben a versben felszínre hozza az „emléktelenség" állapotát, amelyben „Nem a dolgokra, csak dolgok jelentésére ..." emlékszik. S ez a jelentésidézés avatja ezt a verset mindannyiunk tudati állapotának versévé, amely ismét az oly jól kitapintható tőzséri kettősség — az egyéni és a történelmi jegyében fogant. Benne van a Mittel úr-versek iróniája is, de itt ezzel a vers III. részében „a nap egyéb eseményeivel" a nemzetet, a történelmet célozza. Mindezt a IV. rész formai újszerűsége (töredezettsége) — legalábbis Tözsér költészetében — egy lehetséges útként veti fel. Lám, az elfogultság óhatatlanul is arra késztet, hogy megfeledkezzek a válogatott kötet egészéről. Dehát ki nem veszi észre a Körök verseit olvasva, hogy az Adalékok a Nyolcadik színhez című kötet szövetébe beleszötte az előző költői stációk fonalait is. Ezzel a ciklussal lett megkoronázott a könyv, amelynek megjelenését szerettem volna, szeretném eseménnyé avatni. Miképpen, hogyan? Mindenekelőtt a megszokás ködét szeretném eloszlatni. A megszokásét, amely irodalmunkban eseménytelenséggé szürkít mindent: állót és mozgót. Tözsér Árpád költészetében a másságot nem a történelmi lét mássága, hanem ennek tudati és lelki tükröződései képviselik. Ezek pedig mindenekelőtt a mély gondolatiságot, a felfedezés és felismerés kiszámíthatóságát illetve véletlenszerűségét jelentik. Bár szinte mindvégig poeta doctus-ként is jelen van, ebben is — önmaga megállapításai — „hasadtságát" bizonyítja. Verseiben nem elméleteit igazolja; versei nyomán talán olykor elméleti fejtegetésre kényszerül, amiből logikusan következik, hogy elsősorban költő, s csak azt követően esszéista, kritikus. Adalék a Nyolcadik színhez című versével a magyar irodalom olyan költeményeinek sorát gazdagította, amelyben többek között Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban, József Attila A Dunánál. Illyés Gyula A reformáció genfi emlékműve előtt című verse is található. Madách Az ember tragédiája című drámájának első prágai színének történéseit tágítja ki a költő. Ádám (Kepler) mondandóját az eredeti cselekményben éppen érkező Luciferhez intézett mondat („Hej, Famulus!") előtt szakítja meg. A madáchi drámaköltemény szerkezetéhez illesztve jól felismerhető, hogy az első prágai szín álomjeleneteként megjelenő párizsi (forradalmi) szín és Éva (Borbála) csapodárságának bebizonyosodása előtt, de az uralkodóval (Rudolf császár) folytatott dialógus után indítja Tözsér ezt a mélyen bölcseleti párbeszédet. Költőnk Adaléka a vers öntörvényszerü gondolataival is szorosan kapcsolódik a drámaköltemény történéseihez, gondolatiságához is. A Nő Szenei Molnár és Kepler vitájában is téma, tágabb értelemben mint a haza nőneműsége, szűkebb értelemben mint a biológiai fogantatás helye. Érdekes, a már nagyvonalakban ismertetett tőzséri kettősség ebben a dramatikus versben is pontosan kitapintható. Egyén és történelem, anyag és szellem, Kepler és Szenei Molnár gondolataiban mint különböző egyéniségeket jellemző jegyek vannak jelen. A költő a jelenet dialógusában önmagával vitázik, önmagát keresi és mutatja meg. Ezért sem kisebb a drámai ereje, mint a tragédia többi jelenetének. Ez nem a tökéletes költői mimikri, hanem a drámai konfliktus eredetisége. Nem akkor születik nagy dráma, ha a jó és a rossz ütközik meg, hanem amikor a szükséges jót, a szükséges jó firtatja, vonja kétségbe. A történelem álalternatívái kínálják a modem dráma legnagyobb konfliktusait. Merem remélni, hogy ez a vers a költő figyelmét a modem dráma felé is eltereli. Idézhetném e fontos vers szinte minden sorát, hiszen kristályosított állapotában tükrözi létünk és tudatunk minden összetevőjét. Tözsér Árpád válogatott verseinek nagyrésze az ötvenes és a hatvanas években íródott, s én mégis a hetvenes évek és a nyolcvanas évek elején írott költemények szellemi hozadékában mártóztam meg. Nem irodalomtörténeti összegzést — kritikát írok, s a vizsgált alkotói korszak teljességében ott látom az előző két évtized alkotói küzdelmének eredményeit is. Ma már az előbbi korszakok erkölcsi indulatosságából, esztétikai teremtőerejéből épül fel mindaz, amit a világirodalom a modem költészetéből is táplálkozva, de a modernizmus utáni költői attitűddel alkot. Merem remélni, hogy Tözsér Árpád líráját olvasva nemcsak a versek esztétikai megjelenési formája, de szemlélete, gondolatisága is magával ragadja az olvasót. DUSZA ISTVÁN (Varga Domokos könyvéről) Manapság egyre több útikönyvet, élménybeszámolót vehet kezébe az olvasó. Lapjaink is szép számmal közölnek írásokat távoli vagy közeli országokról. Sajnos, az utazók munkái sokszor felületesek, pillanatnyi benyomások alapján született tudósítások; hiányzik belőlük az alaposság, a felkészültség. A szerzők nem törekszenek az összefüggések feltárására, megfelelő körültekintés és tájékozódás nélkül mondanak ítéleteket; elmarasztalnak vagy felnagyítanak bizonyos dolgokat. Akad természetesen szép számmal jó példa is. Ezek közt tarthatjuk számon Varga Domokos könyvét, a Finn testvéreink-et. Északi rokonainkról írt munkáját az utóbbi évek legjobb hasonló műfajú kiadványai közé sorolhatjuk. Miért? Mert az író jól ismeri az adott országot, annak népét; nyelvét, kultúráját, múltját és jelenét. Amit leír, az nem egyszerű kirándulás, egyszeri portyázás vagy kalandozás alapján születik. Úgy járja be a finnek földjét, mint annak idején az erdélyi Szász János Amerikát. Úgy néz körül a nagyvilágban, hogy állandóan hazalát és hazagondol. Könyve így a „mi okulásunkra" Íródott. Márcsak azért is, mivel egy rokonnép országából hoz hasznos információkat, megszívlelendő tudnivalókat. Varga Domokos 1939-ben került először Finnországba. Régi levelezőtárs hívta őt meg egy északi finn városkába, Kemibe. Mit is csodálhatott volna meg akkor jobban a fiatal déli rokon, mint az éjféli napot. Azt, amelyet este tizenegy tájban látott csak lemenni, de éjfél után kettőkor már a napkeltében gyönyörködhetett. Persze látott mást is. Már akkor is. Például azt, hogy a finnek szeme „jobban megszokta a homályt", s így „a telihold derengésében olyan biztonsággal mozognak a maguk havas tájain, mint világos nappal". Találunk bőven más vonatkozású anyagot is a könyvben. A következő fejezetek arról tanúskodnak, hogy Varga Domokos jól ismeri rokonaink nyelvét is. Büszkén állapítja meg. hogy a finnek szintén a szavak elejét hangsúlyozzák, mondataik ereszkedő lejtésűek stb. S bár népi énekükben nincsen ugyan sorvégi rím, de a szavak eleje gyakran egybecsendüf, akárcsak a mi Ómagyar Mária-siralmunkban. Örömmel fedezi föl azt is, hogy a magyar — legalábbis tájszólásaiban — ismer minden finn hangot. Régi kincse nyelvünknek a kétféle (nyílt és zárt) „e", melynek jelölésétől rokonaink a külön betűket sem sajnálták. Az író fontosnak tartja a két nyelv összevetését, a másik alaposabb ismeretét, hisz „A finn nyelv tükrében a magunkét is tisztábban látjuk". Varga Domokos izgalmas, sokszínű és tanulságos beszámolójában, gördülékeny stílusú, irodalmi igénnyel megírt könyvében olvashatunk továbbá egyet s mást Lönnrot „varázsmozaikjáról", a Kalevaláról is. A finnek nagy, ötven énekből álló, 22 800 sort kitevő höskölteményét elemezgetve a szerző megállapítja, hogy a finneknek tulajdonképpen sohasem volt hősi eposzuk, de voltak hosszabb-rövidebb énekeik, runóik, melyekkel az utókor tudott mit kezdeni, felfedezték ezek szépségét önmaguk számára. így született a Kalevala is, mely még ma is egész éven át tananyagként szerepel iskoláikban. Az író maga is elzarándokolt a „runótermő tájakra", a Kuitti-tó környékére, ahol annak idején Lönnrot a legnagyobb „runótermést" betakarította. Közben Ízlelgette a finn találós kérdéseket, melyek a nép merész képzeletéről vallanak. Egynéhányat a mi örömünkre is közöl könyvében. Az ablakon besütő napra pl. effélét mondanak a finnek: „Vénember kint a világban,/ szakálla benn/ a szobában." A csillagos égre pedig így „szabták a szót": „Kék asztalon ezer gyertya,/ télen mind ég, nyáron egy se". Egy újabb fejezetben a finn humorról, a finn népi mentalitásról ad ízelítőt az író. Mi, közép-európai rokonok már elkönyveltük, hogy északi testvéreink hallgatagok, kevés szavúak, megfontoltak; természetüket kissé „sótlannak" tartják. Pedig — amint az író mondja — „aki jobban megismeri őket, és bizalmasabb viszonyba kerül velük, az előbb-utóbb mégis rájön; ők sincsenek híján még a vaskosabb humornak sem". „Ami pedig az északi emberek természetét illeti — olvashatjuk néhány sorral odébb —: azon csodálkozzunk inkább, hogy a fagy és a fátum — a zord éghajlat, a hosszú téli homály, a múlt századok gyakori ínségei, sűrű éhhalálai, (...) hadjárásai — nem tették mogorvábbá, komorabbá, maguknak valóbbá a finneket. Hogy annyi őszinte kedvesség, másik iránt való figyelem szorult mégis legtöbbjükbe." A finn irodalom újabb termékei közül Aleksis Kivi Hét testvér c. regényével, az izgalmas kalandokat és küzdelmeket felsorakoztató művel foglalkozik részletesebben Varga Domokos. Megállapítja, hogy a regényt „igazán naggyá és maradandóvá az teszi, hogy tükrébe egy nép látta bele önmagát, talán örökre szólóan". A szellemi, művelődéstörténeti kitérők után újra a jelenhez, a politikához, a mai finn valósághoz közelített bennünket az író. A távoli ország tudósítója azonban nem hallgatja el az újabb problémákat, gondokat sem. Mert a felgyorsult társadalmi mozgás nemcsak eredményeket szült, de kudarcokat is okozott. „Ez a hirtelen váltás nemcsak jót hozott. A finn alkoholizmus kutatói számon tartják: a sok százezer ember közül, aki a városokba özönlött, életformát cserélt, nem mindegyik bírta ki ép lélekkel a régi gyökereiből való kiszakadást, s ezek könnyebben rászoktak a szeszre" — írja Varga Domokos. Vannak hiányosságai bőven a magas szintű finn oktatásnak is. A modem, jól felszerelt iskolák, a demokratikus oktatáspolitika ugyancsak hozott egy csomó vadhajtást. Tanárok, oktatók isszák meg leghamarább ennek levét, akik lefegyverzetten, a fegyelmezés egyetlen eszköze nélkül néznek szembe a már-már elszabadult pokollal. „De a mai légkörben, amikor a gyerekek minden tanárt és tanárnőt keresztnevén szólítanak és tegeznek: nem is igen illik, nem is igen lehet büntetéshez folyamodni. A pedagógusok többnyire fapofával tűrik, amit tűrniük kell, hiszen az oktatás újabban 16—17 éves korig kötelező, kícsapásról tehát szó sem lehet. Azt hiszem, ezt a könyvet sokunknak érdemes kezébe vennie. Mert talál benne magának valamit a történész, a nyelvész, a néprajzos, az irodalmár, az utazni vágyó egyaránt. Azonkívül pedig, hogy a mű élvezetes s tanulságos olvasmány, mindenképp a közeledés, a megbékélés aktualitását sugallja. CSÁKY KÁROLY Fotó: Tóthpál Gyula 11
