A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-12 / 28. szám
vászonra viszik Velence ezernyi hangulatát. A város egy-egy ilyen álomfertályán a járda szélére kirakva kínálják festményeiket az arrajáróknak. A mester észreveszi, hogy megvenném az egyik képét. Sajnos, nincs elég pénzem. Odaadja olcsóbban. Ki tudná megmondani, hogy most melyikünk boldogabb a festmény alkotója vagy pedig én, aki örömmel vihetem haza Velence egy színes kis mozzanatát. Adriai szél lengeti a Szt. Márk téren az egykori Velencei Köztársaság és Itália selyemlobogóját, melyet reggelenként katonai parádéval felhúznak az árbocra, este pedig bevonják. Velence egyik legszebb városképi együttese ez a tér, szinte a tengeren úszik. Petrarca szavaival „Oly szép. hogy nincsen párja az egész földön." Fölöttem a Campanile karcsú vörös tornya nyúlik az azúrkék égig, amelynek kilátójáról szinte a tenyeremen látom egész Velencét, a tenger párában vibráló opálos vizét, a lagúnákat, s valahol messze a kéklö Alpok fehér csúcsait. Itt a tér túlsó oldalán fehér és halvány rózsaszín árnyalatban csillognak a Doge-palota márványba faragott csipkéi, mintha díszes perzsaszőnyegről mintázták volna azokat. A palotában volt a fejedelem székhelye és a köztársaság államtanácsának hivatala. Itt ülésezett a törvényszék is, melynek tárgyalótermét a Sóhajok hídja köti össze a csatorna túlsó partján meghúzódó börtönnel. Akit ezen a hídon átvezettek, sóhajtva ment a vesztőhelyre vagy a börtön kazamatáiba, esetleg gályarabságba. így járt régen az a péklegény is, aki a hajnali kenyérsütés után hazafelé menet egy tőrrel leszúrt holttestbe botlott. Ahelyett, hogy továbbsietett volna, kezébe vette, a tört, s éppen akkor toppant oda a járőr. Bíróság elé vitték és halálra ítélték. Csak a kivégzése után derült ki, hogy elhamarkodott volt a bírói ítélet, mert kézre került az igazi tettes. Azóta a templom falán két mécsest gyújtanak, egyiket a szegény péklegényért. Kinn a téren szikrázóan csillognak a nyári napfényben a Szent Márk-templom kupolakeresztjei. Márványból faragott csipkés díszei és freskói oly szépek, hogy le sem merem írni. Mellette az óratorony kongatja az időt. Egyre mélyebbek a délutáni árnyak az árkádok alatt, lassan vége a sziesztának, s kinyitnak újból az üzletek. A tenger felől, ahol magas márványoszlopon Velence szimbóluma a szárnyas oroszlán nézi a vizet, lágy hűsítő szellő üdíti fel a teret, ahol mindig történik valami. Most is előbukkan valahonnan a „Három testőr" egyike, korhű viseletben, mintha a nagy regényíró könyvének színes lapjairól toppant volna ide. A nézelődők megállnak s kíváncsian várják, hogy mi lesz az esemény folytatása és csattanója. A rendőr is mosolyogva nézi, nem lép közbe, mert nem történik rendbontás. Mégcsak a XIV. Lajos korabeli viseletét sem vetheti szemére, mert az itteni fiatalok viselete a másik szélsőség. Amaz emelt fővel, kihívóan végigméri a rendőrt, majd kardjához kap, mire elhűl bennem a vér, de nem lesz vívás, sem verekedés, sőt mélyen meghajolva a közönség felé fordul, nagy ívben megemeli strucctollas kalapját, majd mindenkit tisztelettel meghív az esti színházi előadásra a belváros egyik hangulatos negyedébe a S. Bartolomeo térre, ahol a bronzba öntött Goldoni szobra huncut mosollyal nézi talapzatáról, szinte a nép közé vegyülve, a körülötte nyüzsgő embereket, mintha mindig itt élne köztünk. Szelleme valóban itt él, mert műveiben a velenceiek mindennapi életét örökítette meg. Ö az atyja a népies realista olasz vígjátékoknak. Még meg kell néznem a Galleria dell Äccademia gyűjteményét a nagy velencei festőművészek Giovanni, Bellini, Tintoretto, HORGÁSZEMLÉKEK Tiziano, Veronese, Tiepolo és Canaletto alkotásait. Valamennyien szerették városukat, művészeti irányzatot, iskolát teremtettek. Apró részletekben rajzolják ki Velence szépségét Canaletto festményei. A képtár hűs falai közt elkalandoznak gondolataim a város múltjába, amely az V. századba vezet vissza. Fénykorában Velence hajóhada és tartományai uralták az egész Földközi-tengert, sőt elhajóztak a velencei hadigályák az Atlanti-óceán spanyol partjaitól egészen az afrikai Dakarig. Az ősök Velencét csodálatosan szép ékszerként drágakövekkel rakták ki, de később a háborúk, pusztítások és olykor az unokák kitördelték belőle azokat. A legmélyebb sebet mégis az idő ejtette Velencén. A tudományos kutatások megállapították, hogy a cölöpökre épített város házai egyre süllyednek a közeli a elővárosok egyre nagyobb vízigénye következtében, ami az összeszáradó gombához hasonlóan a partmenti övezet kiszikkadását eredményezi. Ezenkívül az egész északadriai övezetben fokozatosan emelkedik a tengerszint. Az utóbbi években nem egyszer az egész Szent Márk-teret elöntötte a tenger, ilyenkor az emberek asztalokon lépdelve közlekedtek. A gondolákat lassan felváltják a motoroshajók, s azok állandó hullámokat vernek, melyek kikezdik az épületek alapjait. A levegő szennyezettsége a házak homlokzatát rongálja. Mi vonzza ide az öt világrész látogatóinak milliót? A város több mint 400 palotája, 120 temploma, 16 000 freskója, számtalan festménye és egyéb művészeti alkotása? Mindezek harmonikus ötvözete, varázsa, amely színeiben, hangulatában egy csodálatosan szép festményhez hasonló. Az UNESCO felhívására a világ valamennyi kultúrállama összefogott, hogy megmentsék Velence pusztuló értékeit. A gyűjtés eredményeként rendbe hoztak sok műemlék épületet, többek között a Campanilét a Doge-palotát és a Santa Maria della Salute barokk kétkupolás fehérmárvány templomot, amelynek falán a tatarozás előtt tábla figyelmeztette a járókelőket „Vigyázat! Hullanak az angyalok!" A Velence sorsáért aggódóak azon fáradoznak, hogy necsak a várost, ezt az impozáns múzeumot mentsék meg, hanem annak életét is, mivel az utóbbi negyedszázadban csaknem felére csökkent a város lakossága. Főleg a fiatalok költöztek el máshová munkát, megélhetés keresni. Ennek szomorú bizonyítékaként vakon merednek az utcákra lakatlan házak bedeszkázott ablakai. Bolyongásaim során Velence zegzugos utcáiban, útvesztőiben eltévedtem. Előfordul ez a helyi lakosokkal is. Egy hangulatos sörözőben pihenve a Randentore ünnepére gondoltam, amelyet a nagy járvány elmúlásának emlékére minden év július harmadik vasárnapján tartanak. Ilyenkor mindenki vízre száll. Nyüzsög a Canal Grande-on a sok gondola, bárka, tutaj, zeng az ének, folyik a bor, Velence nagy ünnepnapja ez a nyári karnevál. Kár. hogy nem nézhetem meg. Közben csendben leszállt az est, mint amikor vörösbort töltenek a pohárba, kigyúlnak az esti fények, éjfélt kongat a toronyóra, a fiatalok az árkádok alatt hálózsákba bújva térnek nyugovóra, én pedig felszállók a vaporettóra s végighajózva a Canal Grande-on a sziporkázó esti fényben elbúcsúzom Velencétől. DUSEK IMRE A szerző felvételei Bár az év minden szakában lehet üdülni és minden évszak rejt magában szépségeket, a nyár azonban mégis nyár. Várja is a sporthorgászok népes tábora. Igaz, hogy az őszi, téli és tavaszi horgászatoknak szintén megvan a varázsuk — az edzett emberek számára. Ilyenkor nyáron azonban, amikor a vízhez indul az ember telve a jó fogás reményével, minden reggel új és új élményt jelent. A sporthorgászok többsége koránkelő, jóval hajnalhasadás előtt indul a kiszemelt horgászhelyekre. Bár már látta ezerszer is, élmény számára minden új nap felkelte. A hajnali szellő végigsuhan a part menti fák között, mintha ébreszteni akarná a lustálkodókat: Ébredjetek! Köszöntsétek a felkelő napot! A folyó vagy a tó vize pedig gyenge fodrot vet, s mintha azt mondaná: — Jól van no, én is ébren vagyok, sőt a bennem lakozó élet is ébren van. Hiszen láthatod, hogy a pontyok is végzik hajnali fürdésüket, s valóban, hol itt, hol ott csobban a víz. A pontyok mutogatják magukat. Az éhes csukák is tömik feneketlen bendőjüket. Ilyen vagy hasonló gondolatok legtöbbször azoknak az embereknek az agyában születnek, akik a természetet közelrö szemlélik, figyelik. Akik már korán reggel a természet szépségében gyönyörködnek, amennyiben a ritka kapások megengedik. Emberek ezrei keresnek pihenést, szórakozást a folyók vagy halastavak partjain. A víznél, legyen az folyó vagy tó, sok minden előfordulhat. Ha vízhez megyünk, sose feledjük, hogy az elővigyázatosság mindig fontos. Nem egy tragédia játszódik le évente. Hallottam esetről, amikor az apa fuldokló fiát akarta kimenteni. A fiú megmenekült ö viszont belefulladt a vízbe. De nemcsak tragédiák, hanem sokkal több vidám élmény is találtatik a horgászok tarsolyában. Illusztrációképpen csak röviden: Volt egy álomszuszék horgásztársunk, aki ha tehette, még ott kint a víznél is aludt. Azt tartotta, hogy az igazi hal megfogódzik magától is, nem kell azt lesni, várni. Amint a horogjait elhelyezte a vízben, hanyatt dőlt és kis idő múlva jobban aludt, mint otthon az ágyban. Egyszer, hogy megtréfáljuk — kihúztuk a horgot, leszedtük róla a csalit és visszadobtuk a vízbe. Kapásod van — ébresztettük. Álmából felriadva ösztönösen bevágott. Semmi — állapította meg. Nagy nyugalommal újra csalit rakott a horogra és bedobta, s folytatta az alvást. Mi most nem szedtük le, hanem még több csalit raktunk a horogjára. Meghúztuk a szilont, hogy az orsó berregjen. Álmos ésszel újra bevágott. Most is semmi, állapította meg. Amikor kivette a vízből a horgot érthetetlenül nézett rá. Megcsóválta fejét, majd megjegyezte: No, ez visszarakta az előző kukacot is. Felénk sandított, de nem szólt. A horognyelet jóformán le sem tette, amikor valóban kapása volt. Majdnem tízkilós harcsa tette próbára ügyességét, de sikerült kifognia. Mi semmit sem fogtunk. Az úton hazafelé azt mondogatta: Horgászni nemcsak akarni, hanem tudni is kell. Közben ránk sandítva figyelte a hatást. Másik eset: A vág folyó partját szemléltük. Jó hely után kutattunk, ahol fogás is ígérkezett. Találtunk is ilyet, leültünk, és megkezdtük a horgászatot. Egy idő múlva újabb horgásztárs érkezett. Dicsérte a helyet, ahol letelepedtünk, s látszott rajta, hogy ő szeretett volna ott horgászni, de hiába, mi már elfoglaltuk azt. így aztán tőlünk kicsit távolabb horgonyzott le. Amikor elhelyezte a horogjait visszajött hozánk beszélgetni. Megtehette. Kapás nem volt, így idő volt bőven. Elmondta, hogy éppen azon a helyen, ahol a horgom van egy fiatal fiú tizenkét kilós pontyot fogott. És csak mesélt, és mesélt. Megkérdeztem tőle, hogy a horgászbotjait nem fétti-e? Ha ráakad egy valamire való hal, elviszi nyelestül. Attól nem félek, jelentette ki. Be van az jól biztosítva. Ha kapás lenne, megszólal a csengő, mert csengőt szereltem rá. De amint látom maguknak sincs kapásuk így az én horogjaim is teljes biztonságban vannak. Mintha csak erre várt volna a horogra felszerelt csengő. Megszólalt egyszer, kétszer. Újdonsült ismerősünk felpattant ültéből és rohant a boltjaihoz. Még visszakiabált: megvan, megvan, biztosan megvan. A csengettyű hangja alábbhagyott, csak a szúnyogok zümmögését lehetett hallani. Feszülten figyeltük, nem kér-e tölünk segítséget. De semmi hang. És ekkor a bokrok közül két fiú dugta ki a fejét. Ismerősünk lógó orral jött vissza hozzánk, szidta a gyerekeket, hogy így megugratták. Azok pedig szabadkoztak, hogy semmi rosszat nem akartak a horoggal, csak arra voltak kíváncsiak, hogy szól-e a csengő. Estefelé üres haitartóval, de egy újabb vidám élménnyel tértünk haza. A horgászok számára itt a főszezon. Többségük nem csupán azért jár a vízhez, hogy halhúst szerezzen, hanem felüdülést, pihenést, szórakozást keres. Közben ha mégis sikerül megakasztani egy-egy szép pontyot, csukát, süllőt, vagy harcsát, a szép emlékek maradnak, bár a hal tepsibe kerül és perceken belül elfogy. ADAMCSÍK FERENC 9
