A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-27 / 39. szám
Sztorik Zsénagyról miniszterei, tisztelt Zs. Nagy úr. Pierre Cardin férfimanekenjeire hasonlítanak, s a költők eresztenek pocakot? Egy azonban tény: nem jól fohászkodott. Nem ért maga az efféle tevékenységhez, hiszen a világ orvostudománya holmi rutin sebészeti beavatkozásnak tekinti a szervátültetések egyes fajtáit. A tudomány halad előre, s csak nem képzeli, hogy holmi versekkel meg tudja akadályozni fejlődését? Itt már nem segít ima, ráolvasás. Termesszen inkább pirospaprikát a tizedik emeleten, abból most nagyobb a hiány. Türelmetlen, megértem magát. Sürgetni mégsem kell a dolgokat, eljönnek azok szépen maguktól is. Ahogy ez az ötvenedik, amit komolyan kell venni, akárcsak a költészetet — a maga költészetét. Nem vicc. amit csinál. Maga komolyan játszik. A játék a vicc az egészben, a komolyság vérként járja át, akár a testet. így hát vigyázzon, mert nem biztos, hogy a maga urnája fölött is lesz költő, ki bocsánatot kér figyelmetlenségéért. Most legszívesebben felhajtanám a város lányai, asszonyai közül azt. aki megfelelne mint egy templomi mise. amit a híres sebészföorvos celebrál: utána, mint alázatos ministránsok, jönnek az asszisztensei, többnyire négy fiatal, faképü orvos, de ezúttal még tiz végzős orvostanhallgató is; ha behunyom a szemem, csöngettyűszót hallok. A szoba olyan kicsi, hogy csak a főorvos jöhet be. a többiek kint maradnak s a válla fölött meg az ablakon át lesnek, leskelődnek; természetesen egyikük sem köszön, még csak rám se néz, a főorvos az asztalon heverő kórlapot olvassa, háttal felém, így utasít, hogy feküdjek hanyatt; hirtelen megfordul és áldásra emeli a kezét: — Dominus vobis cum! — Tessék? — kérdezem riadtan, mert nem értek jól latinul. — Azt mondtam, hogy gombolja ki a pizsamáját! Az orvosok egyenként, vésztjósló arccal hozzám lépnek és megtapogatják, megnyomogatják a gyomrom tájékát, ugyanígy tesznek az orvostanhallgatók is. Hiába no! Nem fáj. Ha kérdeznék, megmondanám nekik, hogy a tegnapi időváltozás meggyógyította a gyomrom, de ezek nem kérdeznek semmit, szó nélkül otthagynak, s ahogy az ablakom alatt elvonulnak, pózolásuk már nem is a papoké: olyanok, mint a görög mitológia istenei. Zeusz osztályvezető főorvos valamiért haragszik a betegeire, haragjában a segédistenek is osztoznak. Ezen a hatodik emeleti Olümposzon az emberek és az istenek nincsenek beszélő viszonyban. ULCUS A betegségemnek utálatos neve van, meg kellett zenésitenem. hogy szebben hangozzék. Délelőtt, borotválkozás közben ezt éneklem a mosdóban: (A dallam: „Cseresznyefa, mandulafa, most virágzik.") „Ulcus bulbi, ulcus bulbi, duodeni, ulcus bulbi. ulcus bulbi, duodeni. Refr./: Ulcus bulbi, ulcus bulbi, duodeni, ulcus bulbi, ulcus bulbi, duodeni."/ Ismét Ági, a halkléptű, szöszke ápolónőgyakornok van szolgálatban, most sem tudom, mikor jött be a mosdóba, a tükörben láttam meg hamvas arcát, mosolyogva hallgatta latin nyelvű áriázásomat. — Ma már ne egyen semmit — szól. mesebeli tündérnek. Tudja mit? Nem is egyet, egyenesen három mesebeli tündért szereznék magának, tisztelt Zs. Nagy úr. Legyen nyugodt, mesebeliek lennének. A tündér mivoltukban inkább kételkednék, s éppen ez a baj, mert minek kérdeznék meg három kívánságát, ha úgysem tudják teljesíteni. Talán megvigasztalnák, ha már kívánságait nem teljesíthetik. Most jut eszembe, hogy mit szólna mindehhez a félesége? Maga sem tudja? Na látja, ezért kételkedem én a nők tündérségében. A végére valami igazi csattanót kellene írnom, de félek, hogy férfihoz nem méltó módon elérzékenyülök. Örülne maga ennek? Biztosan nem. Különös, hogy az elérzékertyüléshez hasonló lelkiállapotot csak a legutóbbi kötetének befejező ciklusában fedeztem fel. Azt sem mindegyik versben, csak a régebben írtakban. Az újabbakat már ugyanaz a Zs. Nagy irta, akit most szeretve tisztelek és köszöntök. DUSZA ISTVÁN amikor befejeztem — holnap reggel gasztrofibroszkópiára megy. S már itt sincs. Jókedvem elpárolog, a dal második szakaszát. már el sem éneklem, két helyen is megvágtam magam, csorog a vérem, fáj a fejem. TOLÓSZÉKBEN Olyan vagyok mostanában, mint Švejk, a derék katona; ö, amikor lekéste a vonatot, bármerre indult is el, mindenképpen Budéjovicébe jutott, az alakulatához, én az utóbbi időben akármerre tartok, kórházban kötök ki. De abban is emlékeztetek rá, hogy amiképpen ő tolókocsiban indult a világháborúba, én is tolószékben megyek gyomorvizsgálatra. Ezúttal egy feketecopfos nővérke állított be hozzám s megkért, foglaljak helyet a tolószékben; hiába magyaráztam neki, hogy én még jól állok a lábamon, le bírok menni a második emeletre; nem érdekes mondotta, öt az orvosok küldték ide és szigorúan ráparancsoltak, hogy tolószékbe ültessen, és ha most valaki meglátna, hogy gyalog megyek, akkor öt összeszidnák. Beülök a tolószékbe s ettől máris betegnek érzem magam, s noha semmim sem fáj, jajgatni volna kedvem; egyetlen vigaszom, hogy míg a kis nővérke végigtol a folyosón, feszes mellét a tarkómnak szorítja, még a szívdobogását is érzem: „Endoskopia", olvasom az ajtón, mely előtt legalább húszán várakoznak. Mindenkit megelőzünk. — Mi baja? — kérdezi egy nagy darab, szakállas orvos. — Vérezget a gyomrom — válaszolom kedélyeskedve. — Én meg már azt hittem, hogy gyémántot nyelt — mondja gúnyos mosollyal és felemel az asztalról egy mérges kígyóra emlékeztető műszert. A kígyónak világít a feje. — Most ezt szépen lenyeli, ugye? — Le én! — kiáltom hősiesen. — Alig vártam már, hogy lenyelhessem! Ha már ilyen méltatlan és megalázó helyzetbe kerültem, legalább viselkedjem úgy, mintha semmiség lenne az egész. — Már kész is? — kérdem, amikor jó tíz perc múlva véget ér a tortúra. — Miért? — kérdi az orvos — talán még nincs elege belőle? Legyintek, mint akinek smafu az egész, mint aki minden nap viperát reggelizik. S visszaülök a tolószékbe. Hunyady Sándort, Bródy Sándor fiát a bennfentesek csak Sándorkának hívták. Rái/tett. Elfogadta. Zs. Nagy Lajost is Lajoskának becézzük. De ő nem fogadja el. Haragszik érte. Pedig ez a becenév ülik rá is. Ő már Lajoska nekünk. Hiába is morog érte. hogy: „Nem vagyok én Lajoska. Lajos vagyok én, zsélyi gyerek!" Ha kezet rázunk vele, keményen szorítja ujjainkat, demonstrálva, hogy erős legény ö, nem amolyan nyim-nyám városi polgár, ha a város- ' ba is szakadt. Sokat törtem a fejemet, mi az oka, hogy Lajoskát azaz Zsélyi Nagyot annyira kedvelik szerte e hazában. Ha feltűnik a társaságban, mindjárt harsányabbá válnak a széplel kék: — Megjött Lajoska, itt van LajoskaI „No és mi van akkor, ha megjött?" — kérdezném irigykedve De nem kérdezem. Mert mindenki nevet, sőt hahotázik. Pedig Lajoska még nem is szólt semmit. Csak kurjantott egyet Mi történne, ha Lajoska nem lenne fenelegény? Csavargó költő, amolyan fiók-Vil/on, hazai Jeszenyin? Na mi tenne? Erre rossz gondolni. Mert nagyon hiányozna: a költészetből is, a kiskocsmából is, meg a szívünkből, ahová úgy befészkelte magát a gézengúz. Lehet őrá haragudni? Nem lehet. Azt sem vesszük komolyan, ha „beolvas" nekünk. Neki elnézzük, mert ô Lajoska, neki szabad rakoncát/ankodnia, sőt illő. De ne gondolja senki, hogy a becenév valami lefokozást jelent Nem. Mert versei ragyognak és sziporkáznak. Felgyújtják a versofvasók lelkét Kemények, férfiasak. Ennek az ellenkezőjét még a Lajoska rovatvezetője sem merné állítani. Hiába, ő a nagybetűs Költő. Hol és mikor ismertem meg a Költőt ? Ha jól emlékszem, Zselizen, az ötvenes évek közepén. Istenem, de rég volt. A Rádió szerkesztője voltam már, így kerültem te Zselizre, a Csemadok országos találkozójára. Az estí táncmulatságon valaki figyelmeztetett: — Nézd, ott ül egy költő! — Egy költő? — Költő. A kuttúrház homályos sarkában fiatalember gubbasztott A vibáncotó tömeget megkerülve közelébe férkőztem, megnéztem magamnak. Nagyon savanyú képe volt Körötte folyt a hejehujázás, ő meg sötét tekintettel bámult a semmibe. Ez a különös viselkedés megkapott Búval béleltsége költőre vallott — Ne búsulj, pajtás! — szólítottam meg lazán. Gondterhelten pillantott rám, de lassanként fölengedett. Összemelegedtünk. Fölvázoltam előtte a vágyak netovábbját, a szerkesztőségi életet. — Ott a helyed, barátocskám! A fővárosban. Költő vagy, művészember. Elszegődhetnél a Rádióhoz Hetek múltán megjelent a Rádióban. Fölvétetett. A Grand kávéházban, amelyet előszeretettel látogatott, szerkesztő úr lett a neve. * * • Érdekes, hogy két magyar költő is lakott a hírhedt ligetfalusi Zabosban, ahol a kiskocsmában könnyen megkéselték az embert Bábi. mert ő még Lajosnál is jobban kedvelte a társaságot, gyakran meglátogatta barátját. Mivel az orvos biciklizést javallt Bábi vérkeringési zavarainak orvoslására, gyakran szinte naponként kerékpáron érkezett. Ajtóstól mntott be, stentori hangon üvöltött. Vélt ellenségeit szidalmazta, majd a költészetről tartott előadást, végű! filozofált és politizált Lajos fancsalin bólogatott, de szeme a televízió képernyőjére ragadt, mert nemzetközi labdarúgó mérkőzést közvetítettek. Lajos, vállalva némely költőtársa ellenérzését szerette a sportnak eme fajtáját, s ha tehette, végigizgulta a mérkőzéseket. Bábi ezt sehogyan sem tudta megemészteni és megbocsátani Lajosnak. — Érted te egyáltalán, mit beszélek, öreg? — kérdezi Lajostól. — Értem. Hogyne érteném. — Akkor mit szólsz hozzá, te kurafi? — Azt mondom, hogy helyes — Neked helyes, hogy engem kibeleznek! — üvölt Tibor. — Az nem helyes. — Azt sem tudod, miről van szó. Mert azt a marhaságot, a mérkőzést bámulod. Kapcsold ki azt a buta masinát! — Miért kapcsolnám ki? — Mert nem épeszű embernek való. Inkább arra figyelj, mit beszélek. — Bocsáss meg. de szeretném végignézni. .. — Elég! — toporzékolt Bábi. — Kapcsold ki azonnal, ha jót akarsz! — Nem. Bábi az indolens kijelentésre dühösen a szőnyegre verte a cigarettája hamuját, és olyan szemet vetett Lajosra, hogy Zsélyi önkéntelenül is hátrább farolt — Végeztem veled, te kurafi! Ide többé be nem teszem a lábam! Toppantott, sarkon fordult és jól becsapta maga után az ajtót Lajos az ablakon át látta, hogy dühös ábrázattal, nagyokat szusszantva elhajtott kerékpárján. Másnap beállított mintha semmi sem történt volna. — Hol is hagytuk abba, te kurafi? Nálunk is volt olyan időszak, amikor a költők és írók „házaltak" verseikkel, elbeszéléseikkel. Zs. Nagy is feljárogatott hébe-hóba a Rádió szerkesztőségébe és elém teregette verseit. Azonnyomban át is néztem és kiválasztottam a megfelelőket Aztán rápislantottam a füstfelhőbe burkolózó Zs. Nagyra. — Ne haragudj, ezeket visszaadom. A többi jön. — Ezek nem tetszenek? — kérdezte szokása szerint és úgy bámult rám, mintha a vesémbe akarna látni. — Nézd, ezek sem rosszak — igyekeztem kompromisszumot kötni a költővel —, de tudod, azok az igaziak, amelyeket kiválasztottam. Lajos barátom vonásai lassan megenyhültek. Zsebre rakta a visszakapott verseket és lassacskán fölcihelődőtt — Hát akkor Isten veled, megyek a Szemlébe. — Jó. Csak menj. Hetek múlva újra hozta a verseit és szinte szóról szóra megismétlődött a párbeszéd. Később feltűnt nekem, hogy hol a Szemléből jön, hol a Szemlébe megy. — Te — mondom neki — mi az oka, hogy mindig a Szemléből jössz hozzám, vagy a Szemlébe mész tőlem? Zs. Nagy nem szólt addig, amíg elő nem kotorta cigarettáját és komótosan rá nem gyújtott — Nézd — mondta aztán és ravaszkás mosoly jelent meg szája szögletében. — Az a helyzet, hogy azokat a verseket, amelyeket te visszaadsz, elviszem az Irodalmi Szemlébe Tőzsérnek. (Akkor Tőzsér még a Szemle szerkesztője vo/tj Holtbiztos, hogy lehozza őket Amelyeket viszont ő ad vissza, holtbiztos, hogy te hozod le. Ugyanis teljesen különböző az ízlésetek. Ami neked tetszik, az nem tetszik neki és fordítva. Én ezt az ellentétes ízlést nagyon jól kamatoztatom, és nekem ez a fontos. Pláne megy a dolog, ha még hozzáteszem. hogy Dénesnek nem tetszenek ezek a versek. — „Nem tetszenek neki? — mondja ilyenkor Tőzsér. — Akkor biztosan ezek a legjobb verseid. Add csak ide őket" Átnézi, bólogat és szigorúan besorolja a Szemle következő számába. DÉNES GYÖRGY 11
