A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-13 / 37. szám
Janiga József: Csallóközi motívum (tusrajz) hanem egyúttal a munkásosztály és a szocialista forradalom kibontakozáséval-megerösödésével teret nyit az újnak is. Elhatárolja magát a munkásosztálytól, s gondolkodásmódja inkább a burzsoá osztály felé irányul. Jól illusztrálható ez például a Szülök és szeretők, a Szivárvány, valamint a Szerelmes aszszonyok trilógiájának két utóbbi kötetében; míg a Szivárványban az osztályharc puszta miszticizmussá szelídül, addig a Szerelmes asszonyokban a bányászok egyetlen nagy vallásos szervezet készséges tagjai. Lawrence tehát ragaszkodik a burzsoá osztályhoz; „képtelen a bányászokban azt az erőt látni, amely megtörné a burzsoázia uralmát, nem látja, hogy a kapitalizmus megdöntése a kor legfőbb kérdése, amelytől az egyén létezését nem lehet függetleníteni" (Alick West). Ennyi ellentmondás láttán természetesen szükségszerű bennünk bizonyos fajta kétség, mi több, ellenszenv is... Mi hát mégis időtálló David Herbert Lawrence irásművészetében ? Feltétlenül azok a novellái, remekbe szabott (s fentebb már említett) trilógiája, valamint A tollas kígyó első fejezetei. „Olyan életerő árad belőlük, olyan mélységeket tárnak fel hátborzongató éleslátással, s mindezt az aprólékos műgond és a látnoki képzelet sajátos keverésén, az események és tárgyak harmonikus összejátszásán keresztül, hogy — ha nem is mentesek minden hibától — erényeiknek csak csodálattal adózhatunk” (David Daiches). KÖBÖLKÚTI JÓZSEF feltételezi egymást. Kutatásaik azt is bizonyítják, hogy nincs ilyen éles ellentét az intelligens és az alkotó tanulók között. A padokban fejlődő gyerékek ülnek, akik nem csupán szorgalmasak, s nem csupán jó alkotóképességüek. Megismerő folyamataik és képességeik kibontására törekedve, az alkotó gondolkodás leginkább azzal jutalmazható, ha a pedagógus megbecsüli a szokatlan, furcsa eredeti kérdések felvetését és megoldását. Erről a pontról szemlélődve igencsak örvendetes jelenség, ha egy az oktatási rendszerünk kötöttségeitől, bizonyos fokú merevségtől független, iskolán kívüli fórum is „irodalmi alkotások" Írására ösztönzi a gyermekeket. Ráadásul ennek a szervező munkának az eredményeit közre is adja. (Iródia — módszertani segédanyag. 10. sz. Járási Könyvtár és a Csemadok helyi szervezete, Érsekújvár — Nové Zámky 1985). Ezzel együtt azonban több elgondolkodtató tény, jelenség, szemléletbeli tévedés. pedagógiai tisztázatlanság is kíséri az effajta tisztes szerkesztői próbálkozásokat. A pedagógusokkal folytatott beszélgetésekből, a diáklapokból és az említett alkalmi kiadványhoz hasonló füzetecskékböl szinte ugyanaz dérül ki: mit tartanak irodalmi mércének, értékelhetőnek a kiadvány felelős szerkesztői és munkatársaik. Kissé meglepő, hogy akik a gyermekek spontán írásbeli megnyi latkozásait várják, ahol olykor akadémikus műfaji határokat húznak; vers, mese, elbeszélés, sci-fi stb. Egyebekkel együtt feledve, hogy a gyermeki „fantasztikum" csupán egy jelentős menynyiségű ismeret után kapcsolódhat a „tudományossággal" és teremthet „eredetit", akkor, amikor a gyermek már nem is annyira gyermek. Kiváló csehszlovákiai magyar költők, írók nagysikerű és értékes gyermekkönyveit vizsgálva, az ö nyilatkozataikat olvasva, hallva, kiderült, hogy mindanynyiuk számára inspiráló, ötletadó a gyermekek világa. Pl. Tóth László Lyuk az égen című nemrég megjelent gyűjteménye a felnőtt és a gyermek találkozási, érintkezési pontjai köré sűrűsödött. Tagadhatatlan, hogy a gyermek itt nemcsak célja az irodalomnak, hanem hőse, inspirálója is. Ezért aztán „tanügyi bácsik", „molyrágta szobatudósok" erőlködésének látszik, ha önmaguk „kreatív" gondolkodására, „nyitott" irodalmi szemléletre, „avantgarde" poétikájára büszke fiatal irodalmárok a gyermekeken „stílust", „érthetőséget", „komponáltságot", „kifejezöeröt", „metrumot", „rím<épletet" kérnek számon. Lám, így feledkezünk meg arról, hogy az írói tehetség kiindulási pontja nem a hagyományosan értelmezett tanulás, hanem az alkotókészség. Ennek létrejöttéhez egy termékeny szociális környezet (család, iskola, baráti közösség) kell, amelyből ■I A tűz írója (50 éve halt meg Henri Barbusse) Tizenhárom éves koromban találkoztam először a nevével, az 1936-os Munkás- és parasztnaptár hasábjain, A tűz-ből hozott a naptár részletet. Egy fényképet mellékeltek a részlethez, a következő aláírással: „Barbusse röviddel a halála előtt egy moszkvai ünnepség látogatói között..." Az arca azóta is bennem maradt, lobogó üstöké és éles tekintete; vékony, beesett arcán ott égett a tűz, amely belülről hevítette az írót, küzdeni a háború ellen, a fasiszta gyújtogatok ellen. Barbusse könyveit az első világháborút követő nemzedékek sora olvasta. Első igazi sikere azonban A tűz című regénye volt, amely folytatásokban jelent meg egy francia napilapban 1916-ban. Talán mondanunk sem kell, hogy a tárca-regényt számtalan helyen cenzúrázták. Egy évre rá könyvalakban is megjelent A tűz s egy év leforgása alatt több százezer példányban fogyott el. Mi sem mutatja jobban a könyv sikerét, mint az, hogy kitüntették a Goncourt-díjjal. A jeles francia költő és drámaíró Edmund Ronsard ekkor azt írta Barbussenek: „Csodálom A tüzet, mert költemény, kavargó és csodálatosan rendezett, nagy költemény... sikere mérhetetlen. Még a klerikálisok között is találhatók művének fanatikusai... Nagyszerű az Igazi művészetnek ez az ellenállhatatlan ereje .. Az asniéresi születésű Barbusse versekkel kezdte irodalmi pályafutását, de csakhamar átváltott prózára. Első felfigyelhető regénye, A pokol 1908-ban jelent meg, amelyet Anatole France többek között így üdvözölt: „Végre igazi férfimunka ... érezni a zseni nagyszerű jelenlétét..." Barbusse mindjárt a háború kitörése után önként vállalta a frontvonalat. Akkor még dolgozott benne a felszított hazafias érzés a rossz tüdővel és negyvenévesen közlegényként harcolt a német fronton. Ott akart lenni a küzdők sorában, mert azt hitte Franciaországot meg kell védeni a porosz császár, ellen. Olyan gondolatok is foglalkoztatták, hogy háborúval kell leküzdeni a háborúkat. s ha most sikerül, többé nem lesz háború a földön. Hamarosan rádöbbent tévedésére. A fronton megbizonyosodott az igazságról. A tüzvonal sarábanpoklában értette meg, hogy az emberiség legádázabb ellensége a kapitalizmus és annak imperialista hódító politikája. A front mindkét oldalán a kapitalizmus az igazi veszély. A flandriai mezők szörnyűségei felnyitották a szemét s meggyűlöltették vele a háborút. A pusztulásnak ebben az infemójában érlelődött meg benne A tűz. A kendőzetlen igazságot írta meg benne, a lövészárkokban összezsúfolt százezres tömegek tengődését, halálfélelmét, vagy teljes eltompulását. Könyvében olyan magas hőfokon beszél az emberi kiszolgáltatottságról, hogy szavaival szinte mozgósítja az olvasót s meggyülölteti az később nem hiányozhat a céltudatos nevelés, önművelés. Éppen ezért az olyan sokszor hangoztatott „alkotó gondolkodás" képességét nem lehet egyetlen verstani, vagy irodalomelméleti szakkönyvből elsajátítani. Ha a veleszületett, örökletes adottság és a társadalmi tevékenység viszonyára gondolunk, emlékeznünk kell arra is, hogy az öröklött képességek tanulás és munka nélkül nem kamatoztathatók. Viszont a tanulással szerzett ismeretek is holt tőkeként hevernek a tehetségtelen, alkotókészség híján lévő emberben. Megtalálható tehát az egyensúly, a szigorú irodalmi értékszempontú és a tehetséget kereső, toleráns pedagógusi szemléletű, a formabontást, a szokatlant, a furcsát is megbecsülő szerkesztés között. Tévedések elkerülése végett: ezt a gondolatot az iskolai lapok szerkesztőinek és az irodalmi pályázatokat gyermekeknek kiíró szervezeteknek szántam. Tiszta sor. hogy a felnőtté érés átmeneti életszakaszaiban a komplex irodalmi értékközpontúságban már elválaszthatatlanul ott kell lennie mind az alkotótehetségnek, mind az intelligenciának. Addig pedig hagyjuk játszani gyermekeinket, még az irodalmi pályázatokon iskolai lapokban is. Eredendően komoly, tiszta tevékenysége ez az embernek. Olyan, mint az igazi művészi alkotás. DUSZA ISTVÁN álhazafias szólamokkal szított háborús poklot. Barbusse regényét Lenin is a jelentős értékek közé sorolta. Maxim Gorkij pedig így irt róla: „Barbusse mélyebben belelátott a háború lényegébe, mint előtte bárki más — megmutatta az embereknek tévelygésük mélységes szakadékait... Komor könyvét félelmetessé teszi kérlelhetetlen igazsága. De a komor és sötét képek légkörében itt is, ott is felvillannak egy új tudat szikrái..." Barbusse az első világháború után tovább küzd a háborús provokátorok ellen, s egyik nagy alakja lesz az antifasiszta nemzetközi mozgalomnak. Sorra jelennek meg regényei, a Világosság, az örök lángok, A hóhérok. Jézus és más művei. Számtalan antifasiszta töltésű novellát és riportot írt. Minden érdekli, ámi az emberi haladással összefügg, de rálát a veszélyt jelentő gócokra is. A húszas évek elején nemzetközi marxista lapot indít Clarté címmel, antifasiszta szervezetet is alakít. Később a Le Monde című baloldali hetilapot irányítja. Egyik főszervezője az 1932-es antifasiszta amszterdami világkongresszusnak. Beutazza egész Európát, gyakran megfordul a Szovjetunióban és színes tudósításokban számol be az újjáéledt Oroszországról. író és utazó nagykövete a béke és szabadság gondolatának. Utazás közben éri a halál is 1935 késő nyarán, Moszkvában. DÉNES GYÖRGY 11
