A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-06 / 36. szám
A SZEMÉLYISÉG SZUGGESZTIVITÁSA Székely János: Dózsa György • Boráros Imre új alakításáról i. Kétségtelen, hogy minden művész: a zenész, a festő, az író személyisége akarva-akaratlanul érdekli a közönséget, -elvégre nem közömbös, vajon kik állnak a művek hátterében. Mindig kíváncsian keressük hát az alkotások mögött az alkotókat: ki az, aki megírta a könyvet, megfestette a képet, kifaragta a szobrot, megkomponálta a muzsikát — bár a művész személyének árnyaltabb megismerése nem okvetlenül fontos az alkotások befogadásához. A színésszel viszont másként vagyunk. Ő éppen személyiségének közvetlen varázsával hat ránk. A színész művészete csodálatos: önmagát adja sokféle alakban; testével formálja meg mindazt, amit más művészetekben tollal, ecsettel, vésővel, hangokkal a többiek. Jelmezeket ölt magára, tekintetét haragosra, majd derűsre alakítja, dühöng vagy szelíden beszél, sántít, botladozik, elesik vagy éppenséggel délcegen jár, sir vagy nevet, mulat, haragot tart, szeret, derül, meghal... Különös mesterség az övé, tőle mindezt elfogadjuk; és ha jó az előadás, akkor magunk is vele érzünk minden pillanatban. A színész — feltéve ha tehetséges — arra született, hogy titokzatos magnetizmusával a bűvkörébe vonjon bennünket. Alkotóerejének titka személyiségének szuggesztivitásában rejlik, hiszen ha lénye nem eléggé rabul ejtő, akkor bizony hiába a pontosan kidolgozott mutatvány és hiába a tudatosan kidolgozott szerepformálás. A publikum ugyanis arra a bizonyos „varázsütésre" vár. Valakire, aki belép a fénybe és elbűvöli őt; valakire, akinek belénk ivódnak a gesztusai s a szemvillanásai, akinek ismerni véljük a mosolyát, a járását, a hangsúlyát, aki — legalábbis amíg a színpadon van — mindenestől a miénk. Ilyen alakítás Boráros Imréé, aki Kiss Péntek Józsefet választva rendezői alkotótársul Székely János: Dózsa című „hét helyzetre irt poémájá"-nak betanulását vállalta. 2. Az egyik előadáson, háttérként, a tágas színpad körfüggönyének sötétje, egy másik játékhelyen viszont a klubhelyiség falának fehér színe jelenti ennek az egyszemélyes mozgásdrámának a hátterét. Sötét tónusú az egyetlen díszlet: a Lipcsey György készítette trónus, fekete a főhős ruhája, szürkésfeketék a pómépet jelképező csizmaszárak is. Magához az előadáshoz elég egy tenyérnyi színpad, és Boráros Imre a legendává vált történelmi hős személyének modern értelmezésével, világos és természetes hangsúlyok keresésével tudja közel hozni a nézőhöz az egykori parasztlázadás néhány kulcsfontosságú mozzanatát. Játékának, figuraértelmezésének külön erénye, hogy Dózsa alakját nem fosztja meg romantikus izzásától sem, hanem a szerző szándékát követve felmutatja: a 40 ezer főnyi sereg élén álló vezér élete végtére is egy óriási vállalkozáshoz kötődő pálya. Ha Boráros Imre pusztán az alkatából eredően könnyen megvalósítható „jómegjelenésű vezér", illetve a „tépelődő férfitipus" összeütközéséből alakítaná ki játékát, bizonyára máris sikert arathatna. Ám ő összetettebb kifejezési szférák felé kutat: a jellem egységét belül, önmagában kovácsolja ki, s amit azután elénk tár, annak már nemigen van szüksége a hang, a gesztus, a mimika, a szenvedély, vagy akár a meditáció ezer eszközének külsőséges adagolására: mindez már érlelten van benne a Dózsát megelevenítő játékában. Méghozzá úgy, hogy megőrzi a főhős teljes emberi nagyságát, amibe az erények mellett az esendöségek is beletartoznak. Ily módon az árnyakkal küzdő Dózsát ábrázolja úgy, hogy természetes egységbe ötvözi az emberi nagyságot és a gyöngébb percekben jelentkező kishitűséget. Dózsa belső küzdelmének ellentéteit nem egymás mellett, hanem szinkronban ábrázolja, miközben nagyszerű színészi tehetséggel érzékeli, hogy a hírhedt tüzes trónusra való ültetése előtti önvizsgálat egyszersmind a sors kihívása is, hiszen így talán tiszta lappal indulhat önmaga s a világ előtt a megmásíthatatlan felé... 3. Bevallom, dilemmában vagyok, mert nem tudom, vajon célravezető módszert választottam-e, amikor a Boráros Imre féle Dózsaelöadás kétszeri megtekintése alatt összesen tizenkilenc pozitív minősítő jelzőt sikerült összegyűjtenem. E jelzők gyűjtése, csoportosítgatása ugyanis érdekes tanulságokkal szolgálhat, ám most, hogy ki tudja hányadszor újra meg újra felidézem magamban az előadás egy-egy részletét, úgy érzem, hogy nem érdemes a számok nyelvére lefordítani a színpadi átlényegülés művészetét. Nem érdemes, hiszen a szemünk, a fülünk, a szívünk, mindezt közvetlenebbül, egyszerűbben érzékeli. És aki nyitottan figyeli Székely János monodrámáját, illetve az ebből a MATESZ majdani rendszeres stúdiómunkájának előfutáraként készült produkciót, az valóban megérzi az üzenetét. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 11
