A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-30 / 35. szám
9 Most már a dokira sem számíthat, aki időnként megédesítette a magányát. Nem számíthat rá, mert visszamarta a felesége, joggal vagy sem, mindegy, visszamarta. Valakit kellene keríteni. Talán azért is nyugtalanok az álmai, hogy állandó hiányérzettel küszködik. Kellene keríteni valakit, de kit? Akárkit? Hogyisne! Felhívni a legelső férfit, akivel összetalálkozik az utcán? Hogyisne! Olyan mélyre azért még nem sülylyedt. Csigalassúsággal múltak a percek, az órák. Valahogy mégis elbíbelődött a gyerekkel estefeléig. Amikor már gondolta, hogy anyja hazaért az üzemből, kicsinosította magát, a gyereket a kocsiba tette és elindult. Párszáz méternyire laktak a szülei, kényelmes sétával tette meg az utat. Itt-ott megállt a kirakatok előtt, elbámészkodott, elnézegette magát a kirakat üvegében. Szabóné a konyhában foglalatoskodott, mikor odaért. — Gyere, gyere, te kis vasgyúró, gyere a karomba — emelte ki Szabóné az unokáját a kocsiból, s össze-vissza csókolta, majd játékosan meghintáztatta. Katalin beleszaglászott a levegőbe: — Jó illatok terjengnek. Mit főzöl anyu? — Pörköltet rizzsel. -. Egyre szépül ez a kis kölyök, egyem meg a kis szívét — áradozott Szabónér — Szakasztott olyan, mint te voltál annak idején, azzal a különbséggel persze, hogy neki fütyije van, szerencsére ... A fiúgyerekkel mindig könnyebb boldogulni, mint a lánnyal... — Ez már enyhe célzás akart lenni Katalin viselt dolgaira. Katalin úgy tett, mintha nem venné tudomásul, pedig megbirizgálta a hiúságát, dehát a „cél" érdekében lenyelte. — Anyu, anyuci!... Néhány órára itt hagynám a gyereket, tudod, megbetegedett a barátnőm, szeretném meglátogatni. Szabóné összeszűkült szemmel tekintett a lányára: — Beteget napközben szokás meglátogatni. nem este, és napközben magaddal vihetted volna Petit is ... Hát persze, néhány órára!... A néhány órából reggel lesz. tudom előre, vagy holnap dél, annyira már ismerlek... — A gyereket visszatette a kocsiba. — Csak azt tudnám, mi a nyavalyát csinálsz egész éjjel a „beteg" barátnődnél!? — Anyu, te mindig zsörtölődsz, ráadásul még gyanakszol is — sértődött meg Katalin, de nem annyira, hogy veszekedés legyen a nóta vége. — Mintha nem tudnád, hogy Annitól nem lehet egykönnyen szabadulni!... És azt is tudhatnád, hogy éjfél tájban már nem akarlak felzavami titeket. — Te viszont nagyon jól tudod, kislányom, hogy mi éjfél előtt sosem fekszünk le: tévézünk, olvasunk, de leggyakrabban dolgozunk, mert valakinek azért dolgozni is kell, nem úgy, mint egyeseknek! — Te sem dolgoztál akkor, amikor én csecsemő voltam! — Jó, hagyjuk ezt, Kati, hagyjuk, mert a végén összeveszünk! — intette le Szabóné a lányát. — Egyáltalán szereted a gyerekedet!? ... Nem tehetek róla, és ne haragudj az őszinteségemért, sokszor az az érzésem, hogy nem szereted a fiadat. Idegenkedsz tőle, mi több, mintha gyűlölnéd. — Tévedsz, anyucikám! Nem a gyereket gyűlölöm, hanem a férjemet, igenis öt, azt a fatuskó férjemet! Szabóné felpattant: — Na, ne mondd!... Hát akkor mi a fészkes fenéért mentél hozzá feleségül!?... Jaj, csak azt ne mondd, hogy tőlünk akartál megszabadulni, mert az nem igaz! Nem lehet igaz, Katalin! Nálunk mindened megvolt, megvolt a kényelmed, a nyugalmad, lehetőséged a továbbtanulásra, mindened ... A mi lakásunk minden tekintetben biztonságot nyújtó sziget volt számodra, olyan, amilyet soha az életben nem fogsz találni... Ha nem a mi lányunk vagy, talán a mai napig sem mentél volna át az érettségi vizsgán ... Hm, gyűlölöm a férjemet!... Legkönnyebb kijelenteni, s legkönnyebb elválni, mert a gyűlölet legtöbb esetben váláshoz vezet... De mi lesz azután?... Miből fogsz megélni?... Miből, hogyan fogod felnevelni a gyerekedet?... Arra számítasz, hogy majd a megvénült, megfáradt, idegileg kikészült szüleid nyakába varród a gondjaidat, bajaidat!?... Vagy ha más mentség és kiút nem lesz, meggondolatlanul beleugrasz egy újabb házasságba?... Azt hiszed, Katalin, azt hiszed, akad olyan sültbolond, aki gyerekkel feleségül vesz olyan félnótás teremtést, mint amilyen te vagy, s aki ráadásul a világon semmihez sem ért!? Katalint ugyan kissé megrettentették az anyja szavai, de nem szívta mellre túlságosan. Ismerte már az anyját: hajlamos a túlzásokra; bár ami igaz, az igaz, most sok igazságot olvasott a fejére. Nem is kellett volna túlságosan megerőltetnie magát ahhoz, hogy felbőszítse az anyját. Visszavághatott volna azzal a biztosan ható módszerrel, amit vértforraló szemtelenségnek neveznek. Csak azt kellett volna mondania, hogy igenis: tőlük akart megszabadulni. az önzésük, a rongyrázásuk, a kétszínűségüktől akart menekülni. Annak ellenére, hogy mindennel ellátták, szinte fuldoklóit a jólétben, vele nem törődtek, magára hagyták, sosem kérdezték meg tőle. van-e problémája, sohasem szerették igazán csak a saját boldogulásukat keresték, a magukútját járták, igazán szeretni csak önmagukat tudták. Katalin mindezt igaznak is érezte, illetve mentséget keresve elhitette önmagával. Kiszórhatta volna magából, de nem tette. Majd máskor, majd egyszer, majd akkor, ha valóban olyan szorult helyzetbe kerül, hogy más kiút nem lesz, más eszközhöz nem nyúlhat. — Anyukám! — kezdte önpusztító nyugalommal —, én egy árva szóval sem említettem, még csak nem is céloztam rá, hogy válni akarok, csupán azt mondtam meg nagyon őszintén, hogy gyűlölöm a férjemet... Gyűlölöm, hát aztán!... Tíz- és százezrek gyűlölik a házastársukat, mégis együtt élnek, és ha mások kibírják, én sem halok belel... — Hangot váltott. — A kocsiban megtalálsz mindent... Légy szíves, fürdesd meg, és evés után böfögtesd is meg... különben jobban tudod, mint én, nem először csinálod . .. Csókollak! Majd igyekszem vissza! — kiáltotta az ajtóból, azzal leviharzott a lépcsőn. Szabónénak arra sem jutott ideje, hogy megmukkanjon. KATALIN jó ideig bolyongott az utcákon céltalanul. Ott legalább emberek vették körül, akiknek hallotta a hangját, érezte az izzadtságuk szúró szagát, amit egyáltalán nem utált, de emberek, emberek voltak. Éhes is, fáradt is volt. Már-már úgy döntött, hogy hazamegy, de a követelődző, gyomra más irányba terelte: a Kristály bárba. Szerencséjére vagy szerencsétlenségére, talált még üres asztalt. Nyomban vacsorát meg vörösbort rendelt. Olyan mohón és jóízűen falatozott, mintha egy teljes hétig koplalt volna, ami részben igaz is, mert mióta elment a férje, főtt étel még nem volt a szájában. A bár egyre inkább megtelt fiatalokkal, középkorúakkal, s néhány galambösz „ifjú" is legeltette a szemét a gömbölyded hölgyikék vérmozdító idomain, lesve az alkalmat, hogy valamelyikükhöz hozzászegődhessen. Szólt a zene, megsokasodtak a táncoló párok, s az ital fogyásával arányosan emelkedett a hangulat. Katalinnak a negyedik pohár bor elfogyasztása után teljesen felengedett a feszültsége. Mindenről megfeledkezett. Elfelejtette vitatkozását az anyjával, megfeledkezett a férjéről, meg a gyerekéről is. Mintha mindentől és mindenkitől szabad és független lett volna a húsz évével. Idős „úriember" togyogott az asztalához, s bűbájos mosoly kíséretében helyet kért, mire Katalin megvető pillantással és erélyes kézmozdulattal elhessentette magától, akár a szemtelenkedő legyet. Éjfél után egy óra lehetett, amikor egy szúrós szemű, középtermetű fiatalember hordta körbe-körbe a tekintetét. Fekete volt a haja, fekete az ápolt szakálla és bajsza. Halványkék öltönyt viselt. Katalinon akadt meg a tekintete. — Nem akadna üres hely az asztalánál? — kérdezte udvariasan a harmincöt év körüli fiatalember. Katalin végigmérte, aztán igent bólintott. — Köszönöm! — hajolt meg a fiatalember és leült. Szintén vörösbort rendelt. — Tölthetek önnek is? — fogta kézbe az üveget a fiatalember, mire Katalin apró vállrándítással beleegyezését adta. Nehezen, akadozva indult a tapogatódzó beszélgetés, végül belelendültek. Katalin megtudta, hogy a fiatalember agrármérnök s egy. vidéki szövetkezetben dolgozik, hogy most kétnapos konferencián vett részt, s hogy csak hajnalban megy a vonata. Becsületes őszinteséggel azt is bevallotta, hogy nős ember, hogy tanítónő a felesége, s hogy van két gyönyörű kislányuk. Az egyik öt, a másik hároméves. — Gondoltam, ha már itt vagyok, kihasználom az alkalmat és egy kicsit elszórakozom, úgysem tudnék nyugodtan aludni. Tetszik tudni, az a gyengém — magyarázkodott a fiatalember —, hogy utazás előtt sosem tudok elaludni, mindig attól tartok, hogy elalszom és lekésem a vonatot. — Gyakran utazik? — kérdezte Katalin megjátszott érdeklődéssel, mintha most az volna a legfontosabb, pedig hát az érdekelte őt a legkevésbé. — Nemigen ... Olykor be a járásra meg haza. Viszont a saját autóját nem késheti le az ember, igaz? Egy óra elteltével egész jól összemelegedtek. Olyannyira jól, hogy már táncoltak is. Katalin kacéran a fiatalemberhez simult, nekifeszült a teste. Gondolta, megvaditja ezt a földszagúnak egyáltalán nem mondható parasztot, aki mellesleg meglepően jól táncolt. Erőt, szilajságot érzett áradni belőle, s úgy röpködött a karján, akár a pillangó a rét felett. Igen, akkor már tudta, hogy nemsokára abban az ágyban kötnek ki, amelyben alig egy hete még a férje lubickolt a gyönyörökben. Megtörtént. Mikor hajnalban a fiatalember Katalint csókolgatva búcsúzkodott, megkérdezte, felkeresheti-e, ha legközelebb itt jár a fővárosban. Katalin tagadóan rázta a fejét: — Nem ... semmi értelme. Maradjon meg szép emléknek ez az éjszaka, ha ugyan 14
