A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-02 / 31. szám
csallóközi település a sport jóvoltából is elindul a kultúrálódás útján. Ez a tény lenne maga a csúcs? 2. A csapat egyre merészebb célokat tűz maga elé, de saját nevelésű játékosai helyébe idővel több idegenlégiós „kész" jövevény lép. Ez a helyzet szinte törvényszerű, hiszen Nyárasd nem világváros, háromezer lakosa nem a legmegfelelőbb bázis. Hogyan őrizze meg mégis a Družstevník a jellegét? Az idegenlégiósokra mégsem olyan kíváncsiak a helyiek. Mi történik, ha egyszer egyetlen helyi játékos sem lép parkettre valamelyik elkövetkezendő ligamecscsen? 3. Mi legyen a Družstevník csapatfejlesztési stratégiája a jövőben? A kupadöntös szereplés után még nagyobb célokat kitűzve, még több „bevándorlóból" építeni az együttest, vagy visszatérni az eredeti helyzethez, és csakis a helyi meg környékbeli lányokkal próbálkozni annak ellenére, hogy ez esetleg az élvonaltól való búcsút is jelentheti ? 4. Elképzelhetö-e, hogy más városokból Nyárasdra szerződött szakemberek és játékosok éveken át, a nap minden órájában a célért dolgozva, egy csallóközi község sportbeli sikerességének kimunkálásán fáradozzanak? Hogy az edzések után is ott maradjanak, s szinte együtt éljenek a faluval meg a csapattal? 5. Melyik hát a csúcs? A kupadöntőben való, nemzetközileg is jegyzett szereplés, vagy az a tény, hogy ez a csapat egyáltalán létrejött, s hogy általa soksok nyárasdi meg környékbeli ember szemlélete változott meg ? Kérdések özöne ez az írás — felvetésük időszerűségéhez nem férhet kétség, megválaszolásuk elsősorban a helyiek hatáskörébe tartozik, de érint másokat is, a Družstevníkkal rokonszenvező, s értük szurkoló emberek ezreit szerte Dél-Szlovákiában. BATTA GYÖRGY Nagy László felvételei Deresken (Držkovce) a patakban libák hosszú sora úszik. Álldogálnak az úton, a pocsolyákban lépdelnek vagy éppen a porban fekszenek, pihennek. Közeledésemre nyújtogatni kezdték nyakukat, gágogtak, mintegy őrizvén a kaput, ahová éppen tartottam. Hiába, mert a hangos gágogásra elősietett a háziasszony, aki az udvar hátsó részébe terelte a ludakat. Miután elcsendesedtek, elmondtam miért jöttem. A háziasszony elmosolyodott és kezével mutatta az irányt: — Menjen fel azon a lépcsőn, ott találja valamennyit. Én is rögtön ott leszek, csak elugrom az üzletbe kenyérért. Nem tudtam ki mindenki lesz a jelzett helyen, de így is vártam a találkozást azzal az emberrel, akiről már annyit hallottam. A lépcső fölött lugas húzódik, várva a nap sugarait, a tavaszt. Az ajtó mögötti helyiségben a cserépkorsók, vázák és poharak a padlótól a mennyezetig magasodtak. Valamennyi agyagszínü volt, a kemencére vártak. A szomszédos helyiségben a fazekaskorong mellett három ember ült két férfi és egy nő. Egy mestert kerestem és itt háromra leltem... Amikor észrevették, abbahagyták a munkát és megállították a fazekaskorongot. A legidősebb, Bajúsz János elém sietett és kezet nyújtott. — Ez a fiam és a felesége — mutatta be a két mestert. Már ők is megtanulták a mesterséget. Egyelőre csak egyfajta korsót készítenek, de néhány nap múlva már mindazt fogják tudni, amit én. A három korong egy ideig árván várta a kezek és az agyag találkozását. A korongok fölött hosszú deszkákon büszkén meredtek a fazekasmesterek aznap készített korsói. Amíg Bajúsz Jánossal, a 64 éves fazekassal, Rimaszombat (Rim. Sobota) szülöttével beszélgettem, fia előkészítette az agyagot és a három korong mellé rakott egy-egy halmot Körülnézett, aztán munkához látott. Közben észrevette feleségét, aki két vödörrel a kezében feléje igyekezett. Elébe sietett és kiöntötte a vödör vizet a fehér edényekbe, ahol a mesterek egy-ögy fontos mozdulatnál, fogásnál megmártották a kezüket. — Gyerekkorom óta végzem ezt a munkát. Apám, nagyapám, az egész családfám A Bajúsz család a műhelyben Bajúsz János fazekasmester ezzel foglalkozott. Igaz, a mi munkánk eltér attól, amit elődeim végeztek. De ilyen az élet. Egykor az emberek el sem tudták képzelni háztartásukat agyagedény nélkül. Ma az ilyen edények díszként szolgálnak. A menye, István felesége a korong mellé ült leszakított egy darab agyagot, a korong közepére helyezte és lábával hajtani kezdte a korongot csak azután állította át a gépet elektromos energiára. Tekintete az agyagra és ujjai mozdulatára összpontosult A korong ütemesen forgott, és új agyagedény alakult ki rajta. A kéz nyomán az agyag életre kelt, alakot öltött. Bajúsz János egy ideig figyelte a menyét, majd újra szóba elegyedtünk. — Két, de legföljebb három évig ássuk egy helyen az agyagot Kertjeink, dombjaink mögött bármennyit találunk belőle. Nyáron kiszemeljük a megfelelő helyet, ősszel kiássuk a gödröt — mi ez kútnak nevezzük — 3—4 méter mélynek kell lennie. Néha közbeszól az eső és mi csak száraz agyagot áshatunk. Ezután az agyagot hazaszállítjuk és pihentetjük. Néhány hónap múlva keverhetjük és készíthetjük az újabb korsókat. István is a koronghoz ül. Egy ideig gondolkodik, majd az agyaghoz nyúl, kezével formálja, a korong közepére helyezi és elindítja a motort. Figyelem az ifjú mester arcát, aki elődei munkáját és a fortélyt csupán néhány hónapja sajátította el. Édesapja ugyan elmondta, hogy van mit behoznia, de annak ellenére István ujjainak mozdulata, agyagra összpontosított tekintete elárulják szorgalmát, amelyet biztos siker koronáz majd. A farekesszel elhatárolt szomszédos helyiségbe belép Bajúsz János felesége. Szó nélkül leül egy alacsony székre, ecsetet, festéket vesz a kezébe és díszíteni kezdi a kis korsókat. Szemet, szívet gyönyörködtető finom hullámvonalak, virágmotívumok szaporodnak rajtuk. — A kert mögött volt egy kemencénk. Évtizedekig itt égettük ki az edényeket. Sajnos, az évek folyamán a zord időjárás tönkretette és a kemence már nem olyan tökéletes mint azelőtt, ezért újat, árammal működőt szereztünk. Bajúsz Jánossal, az utolsó gömöri fazekasmesterrel a földszinten levő kemencét is megtekintettük. A helyiségben, a kiégetett agyagedények sokaságát láttuk. — Sok ember látogat el hozzánk, kíváncsiak, hogyan készülnek az edények. Sokuknak tetszik a munkánk, így nem csoda, hogy ők is szeretnének egy-egy korsót vagy vázát. Deresken valaha sokkal többen foglalkoztunk ezzel a mesterséggel. Sajnos, a mesterek kihaltak, csak a műhelyek és a korongok maradtak fenn utánuk. Én azt szeretném, ha a fazekasmesterség, amelynek itt Gömörhen nagy hagyománya van, fennmaradna. Ezért is tanítom a fiam és a menyem. Hadd lássa az utánunk következő nemzedék munkánk eredményét. Elbúcsúztam Bajúsz János fazekasmestertől, aki különös élményben részesített és megerősítette bennem azt a hitet, hogy az alkotó ember mindenütt győzhet, ahol jóindulat és jóérzés uralkodik. Szöveg és kép: MILAN KOSEC 13
