A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-05 / 27. szám
A VOX HUMANA IDŐSZERŰSÉGE Kassán (Košice) 1985 májusának utolsó napjaiban Fábry Zoltánra emlékeztünk, halálának tizenötödik évfordulóján. Az emlékesten, amelyet a Barátság Házában tartottunk, a jelenlévőket Juraj Sárik, a Kassai VNB kulturális osztályának vezetője köszöntötte, ünnepi beszédet a CSEMADOK KB vezető titkára, dr. Lukács Tibor mondott. Az ünnepi megemlékezést rövid, kétnyelvű irodalmi összeállítás követte, amelyben Kövesdi Szabó Mária és Jozef Klein színművészek idézték meg Fábry Zoltánt. A tudósító ezzel a pár sorral lényegében teljesítette is a maga napi penzumát: jelen volt. az emlékestről hírt fogalmazott, hírt továbbított. S ezzel napirendre is térhetnénk az esemény felett. De kataklizmákkal terhes századunkban Fábry Zoltánra emlékezve, beérhetjük-e ennyivel? Ha a napi eseményeket, híreket követjük, óhatatlanul Fábry Zoltán egykori kérdései-gondolatai merülnek föl előttünk. S ezek a gondolatok-kérdések a folyó időben — a szűkebb és tágabb világra vonatkoztatva — semmit sem veszítettek aktualitásukból. Sőt, az imperializmus és a fasizmus megújulásának legutóbbi néhány évében ugyancsak megnövekedett kérdéseinek és gondolatainak a súlya. Az 1960-ban kiadott Palackposta előszavából idézem: „Nemrég egy statisztikát olvastam: a hitleri háború világkatasztrófájának összegezett végszámadatát: 72 millió halott szörnyű tetemrehívását. A 72 millió halott hatszorosa 1914—1918 hullaösszegezésének! A számsor hatványtörvénye szerint ez a harmadik világháborúban majdnem egy félmilliárdnyi halottat eredményezne. És ez még a jobbik eset. Az atomimperializmus a teljes mega hétéves háborúban (akkor még gyerek volt), s családját minél előkelőbbnek tüntesse fel. Lengyelországba való szökése sem volt véletlen. Atyai öröksége miatt viszályba keveredett verbói rokonaival, a kurucok által kivégzett Ocskay László utódaival. A Hrussóban elkövetett hatalmaskodásért két hónapi börtönre ítélték, ezért kellett Lengyelországba menekülnie. (Más változat szerint előbb le volt tartóztatva, s a lubiói várból szökött meg.) Valóban részt vett a lengyelek bári konföderációjában, s vitézül harcolt az oroszok ellen, de itteni szerepét (győzelmei számát) erősen felnagyítja. Tény, hogy 1769-ben orosz fogságba esett, s ezt a cári csapatok főparancsnoka Golicyn herceg Varsóba küldött jelentése is megerősíti. (Egyik életrajzi feljegyzésében Benyovszky azt is írja, hogy a selmeci bányászati szakiskolában is tanult, de ennek sincs nyoma a selmeci levéltárban.) Benyovszky életrajzához már a kortárs Gvadányi József is hozzáköttök adatokat verses elbeszélésében azzal a megjegyzéssel, hogy ezeket neki maga a gróf beszélte el négy napon át, amíg együtt voltak egy nagyszombati fogadóban. Benyovszky szibériai száműzetéséről is egészen ellentmondó adatok kerültek elő. Már Jókai — a Benyovszky kérdést kutatva rájött, hogy nem szökhetett meg Tobolszkból hajóval, mert ez a város többezer kilométerre van a tengertől (Jókai: Gróf B. M„ Bp. 1888). A Jókait kritizáló Ocskay Gusztáv 1890-ben azt is állítja, hogy Benyovszkyék Tobolszkból szöktek meg, miután ópiumot kevertek (a szakács közreműködésével) az örök ételébe. Ilyen mérgezésről Benyovszky is többször tesz említést, de mindig ellenfeleinek tulajdonítja. Történelmi szempontból leghomásemmisülést jelenti: mindenki, mindnyájunk pusztulását.” A negyedszázaddal ezelőtti Fábry-gond mára, a reagani csiilagháborús készülődé? lázában és lázálmai között immár az egész emberi civilizáció megmaradásának legégetőbb kérdése lett. Csoda-e hát, ha Fábry Zoltán halálának tizenötödik évfordulóján életművének megsokszorozódott aktualitására döbbenünk? Csoda-e, ha az emlékezés ünnepi pillanatai alatt is a „hétköznapi fasizmus” mindenkori veszedelmére figyelmeztető embert és írót kell magunkban megidézni? S azt — főleg azt! —, hogy ennek az emberi és írói magatartásának a példája milyen mértékben kapott otthont a szűkebb s a tágabb Európában?! Ha a szűkebb portánkon vizsgálódunk, már itt is kétágú a gond. Az egyik ágon ott a jószándék és a gyakorlati tett is, hogy műveit összefogva közkinccsé tegyük, hogy gondolataival éljünk, élhessünk. A Fábry-ház Stószon évekkel ezelőtt megújult, a könyvtár is rendezett. Csak éppen a ház „benépesítése", élő, kulturális góccá tétele nem akar sikerülni. Holott egykori lakója végakaratában ezt várta, ezt kívánta: „Stószból, a házból nem sablonos múzeumi zarándokhelyet kell csinálni, hanem a könyvtár és a levéltár felhasználásával élő, kulturális gócot, amelyet írók, kutatók használnak." Használnak? Most, tizenöt évvel Fábry halála után inkább „sablonos múzeumi zarándokhely” a stószi ház, mintsem „élő, kulturális góc." Írók, kutatók csak elvétve látogatják... A Fábry-hagyaték örököse, mint ismeretes, a CSEMADOK. Szövetségünk vezető titkára, dr. Lukács Tibor az emlékesten ünnepi belyosabb rész az emlékirat leginkább regényes fejezete, a kamcsatkai tartózkodás. „A , kormányzó leányával szövődő szűzies szerelem motívuma — érthetően — rendkívüli szerepet kapott az irodalmi feldolgozásokban. Jókai egyenesen a szép Afanázia nevét választotta a regény címéül. A történetben csak az a sajnálatos, hogy ezt is Benyovszky költötte: a hölggyel kapcsolatban a kérdés régen nem az, hogy volt-e Benyovszkyval viszonya, megszökött-e vele, stb., hanem egyszerűen az, hogy egyáltalán létezett-e? (Lugosi Győző: Benyovszky Móric életűtjárói. Századok. 1984/2.) Már a Jókai-regény újabb kiadásának (1967) előkészítője, Radó György, észrevette azt is, hogy Benyovszky több idegen szerző művét átvette, szabadon kompilálva, saját müvébe. Így pl. Kamcsatka leírásáról a gróf azt mondja, hogy a kormányzó megbízásából fáradságos munkával készítette el, s a kormányzó ezt a sajátjaként küldte el Pétervárra. Azóta azonban előkerült e dolgozat régebbi orosz eredetije: Krasenyinnyikov orosz nyelvű műve, amelyet franciára is lefordítottak. Az egybevetés alapján nem vitás, hogy Benyovszkynak Kamcsatkáról szóló ismertetése nem más, mint Krasenyinnyikov művének szabad fordítása, s hasonló kompilációk, kisebb-nagyobb átvételek vannak emlékiratainak más részeiben is. Legújabban Lugosi Győző történész bizonyította be, hogy Benyovszky madagaszkári szerepének leírása egyáltalán nem felel meg a tényeknek, s joggal kritizálja ezzel kapcsolatban a grófot heroizáló Szalatnai Rezső romantikus publikációját (Arcképek háttérben hegyekkel, Bp. 1969. 43—56.) Lugosi kimutatja, hogy a madagaszkári fejezet jó szédében ezt az örökséget hittel vállalta: „Köszönettel tartozunk Fábrynak ezért a nemes életműért — mondta —, amely legnagyobb kincse, öröksége népünknek. ígérjük, hogy ezt az örökséget örökösökhöz méltóan fogjuk őrizni és gyarapítani." A CSEMADOK KB a Madách Kiadóval szövetkezve az elmúlt években sokat tett Fábry Zoltán szellemi hagyatékának közkinccsé tételéért. Megjelent Fábry levelezésének egyik része; a napokban jelent meg összegyűjtött munkáinak ötödik kötete ... Látszatra tehát minden rendben is volna, hiszen mindezek mellé odasorolható az immár központi rendezvényként évente sorra kerülő Fábry-napok is... Mindez — utalva az iménti kétágú gondjainkra — azt jelzi, hogy a Fábry-életmű része Benyovszky fantáziájából, más része pedig idegen szerzők munkáinak kompilációjából származik. Madagaszkár leírását pl. nagyrészt Flacourt francia szerző korábbi munkájából veszi át, néhol szószerint, néhol pedig csak kivonatosan. „A gróf tömörítése egyes esetekben nemcsak lehangolóan szűkszavú, de megtévesztő is." (Századok, 1984. 379.) A továbbiakban Lugosi így öszszegezi a legújabb Benyovszky-kritika eredményeit : „Dolgozatunk célja a Benyovszky-kérdés — s azon belül az Emlékiratok és Útleírások — madagaszkári »szeletének« szemügyre vétele volt, a történeti hitelesség, a tudományos (néprajzi) értékesség szempontjából. Ebben a vonatkozásban az életmű tényleges haszna meglehetősen csekély. A Benyovszky-jelenség azonban érdemes a vizsgálatra más megközelítésben is. Két szempontot * jelölünk itt meg. Az egyik azé az irodalmi — és tágabban szellemi — környezeté, amelyben a gróf memoárja napvilágot látott. Az emlékiratokban fellelhető hanyagságok, plagizálások és fantáziaszülemények merőben más megvilágításban tűnnek fel, ha Benyovszky művét a korszak hatalmas utazási irodalmában elhelyezve vesszük szemügyre. Ez az irodalom — mind szerzőinek, mind pedig olvasóinak intellektuális felkészültsége és igénye szempontjából — hallatlanul heterogén volt. Éppúgy magában foglalt olyan igényes, precíz leírásokat, amelyek a modem etnográfiát előlegezték és alapozták meg, mint felszínes, csak a tengerentúli világ kuriózumait észrevevő (és gyakran túlszínező) beszámolókat. Sőt, az utazási irodalommal közvetlenül rokonságban álló, rendkívül népszerű műfajokörül még ma is egy sereg ellentmondás gyűrűzik. Mert ugyan felékesítjük ezt az életművet szép jelzőkkel, de odáig nem jutunk el, hogy teszem azt az Európa elrablása kötelező olvasmány legyen középiskoláinkban; esetleg, hogy az egész Fábry-életmű érettségi tételként szerepeljen... Az is az ellentmondások sorát gyarapítja, hogy öszszegyüjtött munkáinak nagyon alacsony a példányszáma, de hogy még ez a pár száz kötet sem fogy el a könyvesboltokból... Ezek a nem éppen szívderítő tények egyben azt is jelzik, hogy az az író, ki mindmáig a legtöbbet adta a szlovákiai magyarságnak, nem talált igazán otthonra közöttük. Az évforduló kapcsán e sorokat nem ünneprontásként írtam ide, inkább csak a már elvégzettek mellett a még meglévő tennivalókra szerettem volna ráterelni a figyelmet. Hogy Fábry Zoltán életének és munkásságának kérdései mellé oda tudjuk-e sorakoztatni a magunk mai — s majdani — válaszait. Hogy tudunk-e élni — örökösökhöz méltón — életművével? Hogy tudunk-e elfogadható válaszokat fogalmazni a tulajdon jövőnkre? Mert Fábry Zoltán gondolatai — az emberiség sorsa mutatja — kikerülhetetlenek: föld és nyelv, ember és nép össze bennük. A Palackposta előszavában fogalmazta meg: „Minden, ami nagy és maradandó: az időben és az idővel nagy. (...) Amit halhatatlanságnak nevezünk, az nem más, mint az állandósult időszerűség ..." Fábry Zoltán életműve — az idő már bebizonyította — számunkra, minden népek számára: „Állandósult időszerűség." Ha vállaljuk, ha vállalják. GÁL SÁNDOR kát is meg kell itt említenünk: a robínzonádokat, a fantasztikus útleírásokat vagy az utópiákat. A Benyovszky-memoárban meglévő valótlanságok stb. tényén persze ez mit sem változtat, mégsem lenne helyes azonban e korai írásművön mai írói normákat számon kémünk. A másik szempont inkább magára az életútra vonatkozik. Benyovszky életpályájára sajátos fényt vet mindaz, amit Madagaszkáron tett, meg az is, amit nem tett, csak szeretett volna elhitetni a robinzonádok divatját élő európai kortársai előtt. A szépirodalmi, művészi feldolgozások mind ez ideig egy sohasem létezett, az adott kor szükségleteihez, ideáltípusához idomított Benyovszkyt rajzoltak meg — amihez persze a gróf is, emlékiratai révén, megfelelő alapot szolgáltatott. Egyszer majd születik talán egy hiteles irodalmi Benyovszky-portré is; hiszen a gróf reális alakja, valóságos életútja szintén szolgál érvényes tanulságokkal. Elgondolkodtató annak az igyekezetnek az anakronizmusa, ahogyan ez a kitűnő személyes képességekkel megáldott (bár egyszersmind komoly jellemhibákkal is megvert) kelet-európai kisnemes és egyben világpolgár a főnemesség soraiba küzdi fel magát, királyi cimet költ magának, hogy egyenrangú félként tárgyalhasson Európa uralkodóival. Mert ugyan véletlen, mégis szemléletes körülmény: Benyovszky emlékiratainak első kiadására a francia forradalom évében került sor." fi. m. 390) Benyovszkyról nevezték el később Vŕbové főterét, s szülőházát emléktáblával jelölték meg. CSANDA SÁNDOR 11
