A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-28 / 26. szám
új fészek rakásával legyen elfoglalva. Hogy életet adhassanak újabb madaraknak. Ha én gólya volnék, biztos idejönnék. Ide, meg hasonló helyekre. Olyan országba, olyan faluba, olyan portára, ahol csak azért nem bontanak le egy-egy düledező házat, csak azért nem vágnak ki egy korhadt fát, villanypóznát, mert azon gólya fészkel. Oda, ahol szeretnek, becsben tartanak, ahol hímes tojásként őrzik ottnonomat. S ha kell, akár őrt is állnak biztonságom, nyugalmam érdekében. Ahol gondtalanul tölthetem a tavaszt, a nyarat. Ahol féltenek az emberek, mert tudják, hogy védtelen vagyok. Hogy a természet sok ezer madara közül egyike vagyok a legszebbeknek, a leghasznosabbaknak. Ahol az emberekben él a mesehit: a tavaszt, az életet hozom! Békés szándékkal jövök: nem kárt tenni, hanem örömet okozni. Ha úgy tetszik kisbabát, életet. Áldást a portára, házra. Csak ott telepszem meg, ahol hozzám hasonló, békés szándékú, jó emberek élnek. Akik tudnak vigyázni másokra. Ahol, ha ért is bántás a hosszú út során, ha esett is seb rajtam, bajaimat gyógyíthatgathatom. Mert menedékre, egy biztos pontra, meleg védett otthonra nekem is szükségem van a világban. Egy fészekre, amit nem fenyeget veszély, amit emberek — s ezt még mi madarak is tudjuk — a világ legértelmesebb lényei óvnak-őriznek-védenek. Én is sokáig azt hittem, hogy ezek a „legértelmesebb lények" valóban a jóakaróink. Hogy szeretnek bennünket gólyákat, hogy saját nyugalmuknál is fontosabb a mi biztonságunk. Hittem, de most már hogy harmadszor jövök ide, nem tudom, mit higgyek. Igaz, hogy fészkemet gondos kezek kijavítgatják, hogy a porta lakói, miközben tojásaimat költöm, féltve ügyelnek nyugalmamra, mégis ... Mégis úgy tűnik, hogy csak az otthon, csak a fészek jelent számomra biztonságot. De néha még az sem. Megtörtént már, hogy amikor a háziak elmentek otthonról, gyereksereg lopakodott be az udvarra. Ütötték-verték a fa tövét. Annyira, hogy a fészek már-már lebillent. Aztán meg kövekkel hajigáltak. Kirepültem, gondolván, hátha békén hagyják a kicsinyeimet. De nem így történt. Tovább dobálták a köveket, s valami messzehordó szerkentyűvel röptömben engem is célba vettek. Csak a háziak megérkezése jelentett újra biztonságot. De még ők sem tudnak mindentől megvédeni. Hiszen a fészekből el kell repülni. Páromnak és a kicsi madaraknak szükségük van élelemre. S mi vár rám a fészken túl ? Tavaly például békát mentem halászni egy tó vizébe. Nem vagyok mai gólya, óvatosan halásztam, mégis! Béka helyett minduntalan éles tárgyak, pléhdobozok, üvegdarabok sértették fel a csőrömet. Vagy elmondom azt, hogyan járt az egyik társam, akivel együtt tettük meg a hosszú utat. Tapasztalatlan madár volt. Vetések, szántóföldek környékére tévedt. Egerek, fogyasztható élelem helyett valami nagyon különös dolgot találhatott, mert szegény, nem élte meg a másnapot. Később, amikor összeül a vénekből álló gólyatanács, arra a megállapításra jutottunk, hogy társunk a gólyanemzettségre igen káros szert evett meg. Tiltottunk is mindenkit a vetésektől, szántóföldektől. S az ilyen esetek bizony nagyon gyakoriak. Lassan már ott tartunk, hogy félnünk kell minden pillanatban, ha elhagyjuk a fészket. Félnünk kell a vízpartokon, vetéseken, réteken. Tavaly nyáron, amikor repültünk hazafelé, hallottam, hogy több társunk egy nagy folyó partján lelte halálát. Mondták a szemtanúk, hogy a nagy folyó vize furcsa színű volt. Nem színtelen, mint amilyennek lennie kell a víznek, hanem csillogó fekete. És büdös. Nem vigyáztak a madarak, ittak a vízből. S mi lett az eredmény? így aztán az út közben esedékes pihenőket arra használjuk ki, hogy elmeséljük egymásnak az ilyen és ehhez hasonló tapasztalatainkat, figyelmeztetjük egymást a ránk leselkedő veszélyekre. Óvjuk egymást, ahogy csak tudjuk, mert ha ez így megy tovább, a napjaink meg vannak számlálva. Kihal ősrégi, híres-neves nemzetségünk. Hírmondó sem marad belőlünk. Mondom, nagyon kell vigyáznunk, hiszen számunk már így is nagyon megfogyatkozott. Évről évre mindig kevesebben vagyunk. Fogyunk, fogyogatunk — s a folyamatot nem tudjuk megállítani. Épp ezért — a ránk leselkedő veszélyek miatt — nem is tudom, szabad-e itt vagy akár másutt is életet adni csemetéinknek? Hiszen hosszú, nagyon hosszú az út odáig, s ezt a hosszú, nagyon veszélyes utat csak azért tesszük meg, hogy fiókáinknak életet adjunk, hogy az ember szempontjából is hasznos, nélkülözhetetlen madaraknak adjunk életét. Hogy fajunkat is fenntartsuk. Hogy gólyanemzetségünk léte folytatódjon. És nem értem, nem értjük, hogy ez a „legértelmesebb lény", az ember, ha tudja, hogy szüksége van ránk, miért nem véd minket? Miért teremt számunkra olyan létfeltételeket, amelyek közepette csak a csodával határos módon lehet életben maradni. Meg aztán azt sem igen tudja felfogni csöpp agyunk, hogy ami számunkra káros, az az ember számára nem az? Miért él hát ilyen környezetben? Miért alakít ki maga körül olyan világot, amelyben reá is veszélyek leselkednek? Tudom, ezeknek a gondoknak a boncolgatása már meghaladja az én madáreszem agytekervényeinek kapacitását. De az ember, ha nálunk értelmesebb, talán tudna válaszolni. Vagy ő sem ... ? Hogy is van ez...?! Szóval, mindezeket végiggondolva, már nem is tudom, mit mondjak kis gólyáimnak, akik most bújnak ki a tojásokból: jöjjenek vagy ne jöjjenek ide vissza. Is-is! Persze, lehet majd megkérdezik: akkor hová menjünk ? Más portára, más országba ? Erre a kérdésre sem tudok majd nekik egyértelmű választ adni. Hiszen hallom más gólyáktól, akiknek vagy északabbra vagy keletebbre vagy nyugatabbra van a fészkük, hogy ott sem rózsásabb a helyzet. Hogy ott is veszélyesek a vizek, rétek. Hogy ott is száz veszély fenyegeti a gólyákat. Hogy mindenfelé egyre kevesebb az olyan terület, ahol félelem nélkül nyugodtan sétálgathatunk, gyűjthetünk élelmet. Hogy egyre inkább szűkül világunk, ahol biztonságosan mozoghatunk. Hogy ilyen világ talán már nincs is. Hát nem tudom, csak remélni merek. Majd erről a reményről mesélek a kis gólyáknak is. Talán hisznek nekem. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Benkó András orgonista és a rendezvény résztvevői Tisztelet az anyáknak Búgott az orgona, zengett a citera, daloltak a pionírlányok, szavalatok hangzottak el. Meghitt ünnepség színhelye volt a virágokkal díszített marcelházai (Marcelová) esketőteremben. Nem esküvőt tartottak, az anyák tiszteletére rendeztek ünnepséget a polgári ügyek testületének dolgozói. E testület tevékenységében jelentős fejlődést tapasztalhattunk az utóbbi időkben a A műsorban fellépett pionírok kisebb vidéki szervezetekben, így Marcelházán is. Az említett ünnepség tiszteletadás volt az anyáknak. A műsor hatására nemcsak azoknak a szeme borult könnybe, akiknek fiuk vagy férjük elesett a háborúban, hanem azoké is, akiknek a fia a minap vonult be katonának, és másoké is, amikor az ünnepség keretében elszavalták Konstantin Szimonov háború idején írt Várj reám és én megjövök, majd Gál Sándor a Novemberi játék című versét. A jelenlévők közül bizonyára sokan gondoltak arra, hogy most mennyivel jobb, mint négy évtizeddel ezelőtt, amikor még nem fejeződött be a háború. Negyven éve béke van nálunk, nem dörögnek az ágyúk, nem vijjognak a támadó repülőgépek. Nem kell várni a harctéren lévők visszatértét, vagy a szűkszavú értesítést: a fia elesett. Bizonyára azért lett könnyes sok szem, mert eszükbe jutott az anyáknak, aráknak, menyasszonyoknak: csak háború ne legyen! A feldíszített terem asztala mögött hárman. Picker kapitány. Takács Ernő, a hnb elnöke és Keszegh Béla a testület elnöke foglaltak helyet. Előttük az asztal mellett Czibor Ilona, az anyakönywezetö. Tőle kértem tájékoztatót a marcelházi testület működéséről. — Örülök, hogy tetszett az ünnepség, azt hiszem valamennyiünket megillet a dicséret. Takács Ernő mindenben segít bennünket. Keszegh Béla, a testület elnöke, a magyar tannyelvű alapiskola igazgatóhelyettese. Ő az az ember, aki szíwel-lélekkel végzi feladatkörét és soha nem mond nemet, ha valami újat akarunk csinálni. Aki közülünk talán leginkább megérdemli a dicséretet az Benkó András, aki az orgonán játszik, ő gyakorolja be a lányokkal a kulturális műsort. Téglás József citerázik, Gál László szaval, csak véletlenül hiányzik ma Láng József, az alapiskola igazgatója, aki minden ünnepségre eljár, egyébként ö temet és esket. A pionírokat Mária Lužicová, az alapiskola tanítója irányítja. Külön kell szólnom a szavalókról: Gál Lászlót már említettem, a kis Gažo Božidarát hallották, rajta kívül Édes Katalin és Keszegh Tímea szerepeltek a kulturális műsorban. Tímea mint a komáromi járás legjobb szavalója országos versenyen is részt vett, sőt dijat is nyert. MÉSZÁROS JÓZSEF A szerző felvételei 5
