A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-19 / 3. szám
Innen-onnan A CSEH FILM NAGY ÍGÉRETEI Négyszemközt az éjszakában — Lukáš Vacu/íkkal Álmosan pislog a hűvös éjszakában. Nem sokkal a forgatás után, röviddel éjfél előtt már meg sem lepődnék, ha azt mondaná: menjünk, aludjunk egy nagyot, s majd holnap elbeszélgetünk. Fáradt, de nem siet haza. Behúzott nyakkal, dideregve hív a kocsijába, s közben a filmbeli verekedés nyomát, a felragasztott sebet csipegeti vékony ajkáról. Figyelem, hogy emeli arcához a kezét — mozdulatainak finom, vele született koreográfiája van. Szeméből, mint valami mélyvízü forrásból, árad a tisztaság. Ha hallgat, értelmet kap a csend. Ha beszél, világít a szó. — Nekem egy a fontos: olyan emberek vegyenek körül, azokkal lehessek reggeltől estig, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint én — mondja hosszú hallgatás után a kocsiban, valahol a Múzeum közelében. — Jaroslav Soukuppal is azért szeretek dolgozni, mert olyan a felfogása, mint az enyém. Az Üres zsebek forgatásán ugyanúgy kikérte a véleményemet, mint most, amikor a Szeretem az átjáróban*, csináltuk. Ha fanyalogtam, mert nem tetszett a szövegem, átírta. Ha kifogásoltam a jelenetet, megcsináltuk úgy is, ahogy én találtam jónak. Szóval, ő az a rendező, aki mellett boldogít a tudat, hogy színész vagyok. — S akivel nem ért szót, azzal szemben hogyan viselkedik? — Mondok egy példát. Apám nemrég kórházban volt. Látni akartam őt. De egy órával a látogatási idő előtt utamat állta a portás. Nem és nem akart beengedni hozzá. Mások, lehet, hogy dühükben toporzékoltak volna, én csak álltam és addig tömtem a fejét, amíg kínjában kinyitotta előttem az ajtót. A tizedik lépés után hátranéztem és még egyszer rámosolyogtam. Ö már akkor vizes ronggyal borogatta a homlokát. — Magára szokta néha-néha zárni az ajtót? — Nem. Soha. Én nem szeretem a magányt. Én élni szeretek. Szabadon, szünet nélkül, intenziven. — S a munka? — Imádom. Csak akkor megy el a kedvem tőle, ha teljesen betábláznak. Ha fel kell adnom a magánéletem. Ha hétről hétre semmit sem tervezhetek... — Mások azért sírnak, mert nem kapkodnak értük a rendezők. — Igen, tudom, az borzasztó lehet. De nekem az az ember is gyanús, aki csak a munkájának él. Akit semmi más nem érdekel a földön, csak az, hogy „majd én megmutatom". Én a barátaim nélkül élni sem tudnék. Nekem a munkám mellett az is rettentő fontos, hogy legyen hová mennem, ha megbántanak, ha sértve érzem magam. Hogy ne rengesse meg a bizalmamat az, akit szeretek. Hogy ne áruljon el, aki közel áll hozzám. Ha forgatok, minden idegszálammal a munkámra összpontosítok, izgulok, hogy minden jól sikerüljön, de a végén, alig várom, hogy azok között lehessek, akik számítanak rám. Megtalálni a helyes középutat — erre vágyom, ez most a célom. Elindulunk. A szomszédos utcában egyet üt a toronyóra. Másnap délután egy frissen megjelent Fuks-regénnyel várom a Vencel-téren. A Hullaégető neves írója kért meg, hogy adjam át üdvözletét, s legújabb könyvét, Lukáš Vaculíknak. És a levelet, amelyben ezt írja neki: „Adjon hátát az égnek, mert kivételesen szép ajándékot kapott töte. S hozzá olyan nagyot amekkorát csak kevesen kapnak: megnyerő alkatot és igazi tehetséget Nem kell jövendőmondónak lennem ahhoz, hogy fényes jövőt jósoljak önnek." SZABÓ G. LÁSZLÓ (Karel Kouba felvétele) „Csak tiszta forrásból ". Az NSZK- ban, Amberg város egyik terén fényképezte Ploczek Róbert. Tiszta udvar, rendes ház. (Nem panel ...) Keszeli Ferenc felvétele. A „Dal Ünnepét" ötévenként rendezik meg Szovjet-Észtország fővárosában, Tallinnban. A színtér ezen a felvételen még üres. Aki azonban ez év nyarán látogat el a hatalmas balti-tengeri kikötőbe, az — ha kedve tartja — megszámolhatja, hány ember fér el a „dalok mezején": körülbelül negyedmillió. A felvételt Varga Erzsébet készítette. 8
