A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-07 / 23. szám
■■ -'Jt .Altn • ,,'jv : >■ 4 bakot a harmatos fűre fektetjük (A szerző felvételei) gondolom, s nyertem. Lihegve érem el a búzatáblát szegélyező fasort; ha a fák takarásába kerülhetek, már lövéshez juthatok ... így gondoltam én. Ám ahogy felléptem a kanális partjára, az én bakom hatalmas ugrásokkal eliramodott ... — Hát ezt jól elbabráltam. — mondtam. — Láttam. Gyere megnézzük a másik két búzatáblát, hátha találunk valamit. Időnk még volt bőven, autóba ültünk, s a másik kanális felé vettük az irányt. Közben találkoztunk három fiatal, legelésző bakocskával is; kíváncsian megbámulták hajnali igyekezetünket, s tovább legeltek. A kanálispartot, amelyen most mentünk, mindkét oldalon búzatábla szegélyezte; a hídon túl, a búza szélében őz legelt, s ahogy fölemelte a fejét, az is kiderült, hogy bak. — Lődd meg — szisszent felém a vendéglátóm. De mire kikászálódtam az autóból, a bak beváltott a búzába. — Gyerünk utána! Egy perc múlva már a kanális túloldalán figyeltük a búzatáblát. Alig harminc méterre észrevettem a bakot. De csak az agancsa hegyét láttam, a testéből egy szőrszálat sem. — Meglöheted, selejt — súgta Károly. Könnyű azt mondani! Csak legalább megmozdulna, hogy tudnám, hol a teste, mert így csak a vakvilágba lőhetek. De ha megmozdul is, akkor is bizonytalan a lövés, hiszen az acélos búzaszárakon a félköpenyes lövedék szétfröcscsen, mint a vízcsepp ... Nincs mit tenni, várni kell. Hátha a türelem megtermi azt a bizonyos rózsát... S ekkor a bak megmozdult, balra tartott; a következő pillanatban csattant a lövés, s a bak eltűnt a búzában. — Eltaláltad? — Talán — mondom tétovázva. — El nem szaladt, az biztos. — Akkor várjunk egy kicsit. Ácsorogunk, idegeskedünk, s ahogy a szememet meresztem a rálövés helyére, úgy látom, mintha a friss hajnali levegőbe kicsi párafelhő emelkedne; biztos jele a találatnak ... Nemsokára már mindketten ott állunk a kimúlt bak felett tisztelegve. Aztán kivisszük a magas búzából, s a kanálispart harmatos fövére fektetjük. Az iménti kudarcot a siker friss élménye takarja be. Egy cseppet sem bánom, hogy az a másik bak túljárt az eszemen. Különb volt ennél, díszesebb agancsú, de sebaj. Akkor is szép ez a hajnal... GÁL SÁNDOR * . A prágai Politikai foglyok útja 20. Ez az épület a hajdani Petschek-palota, melyet a polgári köztársaság idején élt mágnás, bankár megrendelésére Max Spielman építész terve szerint építettek 1925-ben. Az újbarokk homlokzatú épület palotaként, majd bankházként szolgált. A mágnás hamar felismerte, hogy milyen veszélyt jelent számára a német fasizmus, ezért gyorsan eladta a palotáját az államnak, majd az érte kapott pénzzel külföldre távozott. Még el se döntötték az állam képviselői, hogy mire fogják használni a palotát, amikor a fasiszta megszálláskor 1939. március 15-én beköltözött ide dr. Geschke vezetésével a Gestapo. Július Fučík riportkönyvéböl, az ellenállók, a pártharcosok emlékirataiból tudjuk, hogy az épület baloldali felét, miként nevezték el a Gestapo beköltözése után. Ez volt a „Sütöde", ahol olyan „biográf", azaz mozgószínház működött, melynek „műsora" legkevesebb 12 órán át tartott, ha már a Pankrácból beszállított ide valakit „anton", a zárt rendőrségi autó, továbbá „Sekyrárna", azaz „Húsvagdaló" is tartozott ehhez az egyébként hivatalosan vizsgálati fogháznak nevezett részleghez. Az épület sarkánál kísérőmmel Miloslav Novákkal, a Műemlékvédő Hivatal munkatársával előbb a járdára pillantunk, ahová faleveleket sodort a szél. Önként kínálkozó hasonlat: ilyen könnyedén bánt itt a Gestapo az emberélettel. Ám nyomban észrevesszük, hogy az emléktáblához helyezett koszorú vörös szalagját, mint győzelmi zászlót lobogtatja a szél. Az emléktábla két domborművé az épületben raboskodott férfiak és nők szilárd hitét, eltökéltségét sugározza felénk. Kísérőm már többször is járt bent az épületben. Nemcsak a rosszemlékű Böhm irodáját, a „négyszázast", Fučík celláját, az elsőemeleti kínzókamrákat, a földszinti „mozitermet" nézte meg, hanem a pincében is járt. Ott, ahol Petschek egykori bankszéfjében irattárat, archívumot létesített a Gestapo. Reánk maradt ez az archívum, ha nem is teljes egészében. 1945 májusában már nem volt a fasisztáknak sem idejük, sem módjuk az elszállítására, a megsemmisítésére. Kísérőm az archívumban található iratokat tanulmányozva látogatásomra is gondolt, és feljegyezte Július Sáfáry, Vojtech-Belo Bugár, Josef Naď, Jan Vígh nevét. Ezeket a neveket abban a névsorban találta, melyet a Gestapo 1939 őszén készített azokról a diákokról, főiskolásokról, akiket a felforgató és kommunista tevékenységet szervező, második bizottság tagjainak vélve letartóztatott, illetve körözött. Többet nem tudott megállapítani személyükről, sorsukról, csak annyit, de azt teljes bizonyossággal, hogy gyanúsítottként, kihallgatásra berendeltként, ha többet nem is, legszerencsésebb esetben legalább fél napot itt töltöttek. Megint a járdára, a széltől odasodort felevelekre, meg a lengö-lobogó vörös szalagra pillantunk, és egymást értve állapítjuk meg: jó, nagyon jó, hogy ma már nincs ennek az* épületnek hangzatos elnevezése, csak helyrajzi száma: 929/II. És tudni kell azt is, hogy nem szabad elfeledni: mi történt itt, kik, miként lettek itt hősökké. HAJDÚ ANDRAS A szerző felvétele 5
