A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-17 / 20. szám
gépiesen, mert így parancsolta neki a katonai reglama, amelyet szívből utált. — Ti csehoszlovak, da? — kiáltotta egy alighanem idősebb férfi vastag, határozott hangon. — Jeszty, goszpogyin ... hazjaj... — Orgyen Krasznoj zvjezdi tyebje ... — Megkapod a Vörös Csillag Érdemrendet, hallod? — Velem vacsorázol... Beviszlek a törzskarba ... Csehszlovák... Elmosolyodott, mert a rohamsisak alatt szürke hátat vett észre. Akkor pedig ez visszavonulás. — Minutocsku — dörmögte, és megragadta a német félautomatát. Bedugta a csövét a résbe, és kényelmesen célzott. Nagyot ütött a jobb vállán a lövés, mégis csak elszokott a gyalogsági fegyverektől, de az a hát kiegyenesedett, majd bezuhant a szőlőtőkék közé. Még egy ilyen hátba belecélzott, és dalolt a lelke, mert szép a világ, amikor a Récsei úton harckocsikat vett észre. Már nem ellenőrizte az időt, mint ahogy az egy lelkiismeretes tüzérhez illik, mint a friss reggeli szellő idején, de nagyon meg volt elégedve magával, mivel e sok, láthatatlan áttételen keresztül rekordnak tekintette, hogy körülbelül két perc múlva már kigyulladt a hat gép egyike, amelyek kelet felé húztak. — Krasznuju zvjezdu tyebje ... Átirányította a tüzet a dohánygyár közelébe, ahol csoportosulást sejtett, és éppen szépen katonásan meg akarta köszönni a kitüntetést, mert ezt minden fejes szereti, a mieink meg a sógorék is, amikor a szeme sarkából észrevette az elnyúlt gárdistacsizmát. A szovjet tiszt, akinek csak csúfnevét tudta, kifordult szemekkel feküdt a hátán, és a köldök fölötti undorító seben kívül átlőtt nyakából is vérzett. Vagyis itt vannak még, ítélte meg józanul, és csodálkozott önmagán, hogy tud még fontolgatni,.gondolkodni, úgyszólván hideg fejjel... pedig nem is születtünk hősnek. Még itt vannak ezek a bestiák, még verekednek, rúgnak, harapnak, ölnek. Hat halott, amíg Mamedbekov ideér... és hányat veszít el ő miattunk?... Vagy énmiattam? Vagy hosszú percek múltán már hét dermedt testet találnak itt? — Az istenit! — káromkodott a mikrofonMARTIN KUKUČÍN (1860—1928) Martin Kukučinnak úttörő szerep jutott a szlovák prózairodalomban. Ő volt az első szlovák író, aki nem a romantika mesterkélt nyelvét használja, hanem vérbő, élettel teli nyelven szól műveiben. Nála lehet először megkülönböztetni a paraszt nyelvét a nemesség nyelvétől, elbeszéléseiben másképpen beszélteti a parasztot, mint a földbirtokost. írásai kerek, humorral átszőtt történetek, amelyekből árad az író gyöngéd szeretete népe iránt Persze rámutat a hibáira is, hiszen íróságának titkos vágya, hogy népe nevelője legyen. Történeteinek bíráló éle azonban az uralkodó osztály és a városi polgárság ellen irányul; a parasztokkal, ha föl is tárja hibáikat, mindig sorsközösséget vállal. Nagy mesterektől, az orosz irodalom klasszikusaitól tanult: Turgenyevtől, Gercentől, Tolsztojtól és nem utolsósorban Gogoltól. Ezek a kiváló írók mély hatást tettek rá, segítették stílusának kialakításában. Az elbeszélés műfaja állt hozzá legközelebb. Ezekben a csattanós, életszagú történetekben olyan otthonosan mozogtak a szlovák parasztok, mintha portáikról költöztek volna át a könyv lapjaira. Novellái Mikszáth elbeszéléseire emlékeztetnek leginkább, talán azzal a különbséggel, hogy Mikszáth fölényesebben kezelte anyagát. Sziklay László írja Kukučín stílusáról: „Az életből ellesett alakok hiteles típusokká formálódnak Kukučín művészetében, az egyes anekdotákat kerek, egységes cselekménnyé tudja fűzni. Az a világ, amelyet teremt, nem a népmeséé s nem is a kortársi mintáké, amelyekből kétségtelenül sokat tanult Saját egyéni kukučíni világ az, amely eredeti módon, mégis hűségesen tudja visszaadni a kor sajátos szlovák világát Ezzel éri el, hogy novellái népnevelő tendenciájuk ellenére sem sematikus propagandaművek, hanem a realista szlovák széppróza első kiváló alkotásai..." Sok-sok emlékezetes elbeszélése van, ilyen a Majd ha a bácsi meghal. Egy vidéki bálon. Regruták, a Fokról fokra, A tarka üsző stb. Ezek a szlovák népi élet alapos ismeretéről, a parasztember minden kis mozdulatának, gondolkodásának élesszemű megfigyeléséről tanúskodnak. A maga módján bírál is Kukučín, fölvetve minden igazságta23. Az igazat megvallva, nem látott semmit. Csupán a hatodik érzéke súgta, hogy a tüzet nem egyedül ellenük folytatják, és végül egy röpke pillantással arról is meggyőződött, hogy Ványuska egykori törésén keresztül már nem röpködnek golyók, s hogy szétlőtték a nyomorúságos belső falfestést Karol és Peter holtteste fölött. Nem vette észre, de fizikailag érezte, hogy valami megenyhült. És amikor füléről eltolta a jobb fülhallgatót, dühödt zakatolást hallott, amelyet tucatnyi egyéb között is felismert: lentről egy gyegtyarjov tüzelt. Rámosolygott az egyetlenre, aki még rajta kívül életben maradt. És akkor látta, hogy Kopyto nem pihent le a falhoz a hátát odatámasztani, hanem igenis, támaszkodik a falhoz, a géppisztoly a szétlőtt mellvéd előtt hever, ő pedig mindkét kezével a köldökét nyomja le. Elfordult. De csak abban a pillanatban fordult el, amikor észrevette, hogy a kisnövésü, sovány, gárdistanadrág rongyaiba öltözött férfi ismét az ajtóhoz kúszik, a jobb kezével fölemeli a géppisztolyt, és csak a bal kezét nyomja be mélyen, még mélyebben a sebbe, amely már megölte őt, pedig még él. — Ki van ott! — ordította a hallgatóban egy ismeretlen hang. — Hé, Elővéd?... Ki vagy te? — Mologyec! — kiáltotta most megint az ismerős hang. — Alighanem valaki a vonalra tévedt — gondolta ... Nem, nem, mert akkor elkergetnék a vonalról, ahogyan kergették a repülőket és a hadihajókat is, hogy ne zavarják a vételt. — A gazda beszél veled!... kiáltotta ismét az ismerős hang. Ugyan már, morgott magában elégedetten. mivel Kopyto géppisztolya ismét kelepéit, ez is valami? Láttam én már tábornokot, no meg azt se tudom, melyik jár errefelé ... — Jelentkezem a gazdának — válaszolt PETER HAJDÚK ba, mert odalent megpillantotta az első fülessapkát; a csillagot már hozzáképzelte. — Sto takoje ... Aa ? — Egyedül maradtam — szólt elgondolkodva. • • • — Tartsd magad. Elővéd. Lőnek rád? — Függeszd föl az adást! Fedezd magad! Viszonozd a tüzet! — kiáltotta türelmetlenül a láthatatlan gazda hangja. — Fedezd magad és ne rádiózz! Vil Mamedbekov úton van hozzád. Bátor sólyom és hős... Megparancsolom neked, függeszd fel az adást! Az asztalra dobta a mikrofont, amely alatt az egész győzelmi bor megmaradt neki és Mamedbekov legényei számára. Leadott egy sorozatot a mellvéd előtt géppisztolyból. De amikor lekapta füléről a hallgatót, meggyőződött róla, hogy a torokhangú kiáltások a bódé ablaktalan északi oldaláról hallatszanak, ahonnan nincs aki megvédje őt, amióta a Katona örökre elszenderedett a tető alatti géppuska mögött. Látta a Lány arcát, és sajnálta, hogy nincs vele a nemesfém, a szlovák urak nemtelen garasaiból vásárolt nemesfém, azoké az uraké, akik most föld alatti lyukakban kiáltványokat írnak meg a tisztségek listáját készítik, hogy azonnal elfoglalják azokat, amint eltemetik az utolsó halottat a Mamedbekov szakaszából és az ö kis csoportjukból, amelynek talán neve se volt. És sajnálta, hogy nincs nála az annyiszor megátkozott két tojásgránát, amelyet végül a Kuzmány utcai W. C. víztartályába rejtett. Most ki tudná dobni a fal mögötti rejtekből úgy, hogy alapos pusztítást végezzenek az ablaktalan fal mögött... belőle pedig a németek legföljebb a kezét láthatnák. Azt pedig csak próbálják eltalálni a két másodperc alatt, ha olyan nagylegények. Még egyszer kicserélte a tárat. A lábával rugdalta őket, könnyen félrerepültek, csak az egyiknek volt súlya. Becsatolta a géppisztolyba, és még egyszer lőtt egy sorozatot az ajtón túlra, de a fal mögül. A hallgató az asztalon recsegett és makogott. Odaugrott és belehallgatott. — Élsz, Elővéd ? ... Elővéd! Hívunk!... Elővéd, jelentkezz!... — Élek, de néha csinálnom is kell valamit ... — Csináld, földi, védd magad ... Most már egészen tisztán látta a három lanságot, a forradalmi változás felismeréséig azonban nem jut el. Martin Kukučinnak különös, szinte regényes életútja volt. Az árva megyei Jasenován született 125 éve, 1860. május 17-én, földhözragadt parasztcsaládban. Tehetsége azonban kiemelte e szegényes környezetből. A rőcei (Revúca), majd a martini szlovák gimnáziumba került. Mikor ezeket bezárták, magyarul tanult tovább Besztercebányán (Banská Bystrica) és Znióváralján (Kláštor pod Znievom), ahol tanítói oklevelet szerzett. Hat esztendeig tanított szülőfalujában, Jasenovában, itt szerezte legélesebb benyomásait elbeszéléseihez. Kukučín azonban többre vágyott így került Sopronba, ahol befejezte a gimnáziumot, s 1885 őszén beiratkozott a prágai egyetem orvosi karára. Nyolc esztendeig diákoskodott. s nagyon sok embert ismert meg. Egyik legtevékenyebb tagja lett a Detvan nevű szlovák hazafias egyletnek. Ekkor már eljegyezte magát az írással, megjelentek első elbeszélései, Anton Bielekkel kiadta Szlovák kalendáriumát. Prágában horvát diákokkal ismerkedett meg, s feleségül vette egy horvát ismerősének a lányát Orvosi diplomájával a zsebében elhagyta hazáját és a horvátországi Brač szigetén telepedett le. 14
