A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-17 / 20. szám
Lengyelország megkapó polgárvárosainak éke, büszkesége a rynek, a főtér, vagy más néven: a piactér. Ám egyik sem veheti fel a versenyt a szépséges krakkói Föpiactérrel. Ez a kereken 200 X 200 méteres, szabályos négyzet alakú térség, majd két évszázada már, Krakkó központja. Keletkezése, története módfelett regényes. A tatárdúlást kővetően megkezdődött a város újjáépítése. Ekkor, az 1257-es esztendő derekán keletkezett a város egyik turistacsalogató nevezetessége, a Föpiactér, a Rynek Glówny is. Krakkó megkapta az úgynevezett magdeburgi városjogot, miszerint a helyi illetőségű ügyekben csak a város szenátusa dönthetett, a város belügyeibe még a királynak sem volt beleszólási joga. A tér közepét a Városháza és a Posztócsarnok foglalta el, körötte az árusok üzletei, bódéi sorakoztak. Itt állt a városi mérleg, kicsit távolabb volt a sópiac, mellette pedig a halpiac terpeszkedett. Odébb a zöldség- és gyümölcsárus kofák árusítóhelyei sorakoztak. A Rynek Glówny azonban nem csupán a város kereskedelmi életének volt a központja, itt zajlottak a nagy, jelentős ünnepségek is. Többek között itt fogadták a derék krakkóiak 1364-ben Nagy Lajos magyar királyt. Az ország feldarabolását kővetően pedig a főtéren elhangzott hüségfogadalma után kezdte meg harcát hazája függetlenségéért a lengyelek legendás szabadsághőse, Tadeusz Kosciuszko. A Posztócsarnokban rendezett 1787-ben Krakkó városa fényes fogadást az utolsó lengyel király. Poniatowski Szaniszló tiszteletére. Mostanában május második felében, a diákünnepségek, a Juvenáliák idején a leghangosabb, legzajosabb a főpiactér, amikor színes álarcokba, maskarákba bújt lányok, fiúk tarka tömege özönli el a teret. Szemerkél az eső, tető alá kell húzódnunk. Nos, ismerkedjünk, barátkozzunk hát a nagymúltú Rynekkel. Közepén a XIV. században emelt, mintegy száz méter hosszúságú, reneszánsz pártázatú, gótikus Posztócsamok (vagy, ahogy a lengyelek mondják: a Sukiennice) terpeszkedik. A többszörösen megrongált, tűzvész szabdalta épület egészen a XIX. századig töltötte be a posztócsarnok szerepét. Ekkor le akarták bontani, ám a múltjukhoz, történelmi emlékeikhez ragaszkodó krakkóiak tiltakozását követően a város vezetői megmásították a csarnok „halálos ítéletét" s a polgárok kívánságára helyreállítása mellett döntöttek. A Sukiennice földszinti csarnokának boltíves, a lengyel városok címerével díszített helyiségében diszmü- és emléktárgyárusok modern bazársora húzódik. A kávéház várja vendégeit, melynek freskódíszes, takarosán berendezett termében 1912 nyarán Lenin is szívesen elidőzött. Ki-kipillantunk, kémleljük az eget. A Mária-templom felőli bejáratnál „láncra verve", rozsdamarta kés függ. A legenda szerint a templom tornyait építő két testvér egyike oltotta ki vele becsvágyból fivére életét. Nos, a múltszépítő történet aligha hihető: a gyilkos szerszámot az esztendők során többször kellett pótolni már. Régiségkedvelő túristák ugyanis „kedves krakkói emlékként" magukkal vitték a neves ereklyét. Már nem esik. Kimerészkedünk az árkádok alól. A XIII. században épült városháza felé vesszük az útirányt, melynek ma már csupán a tornya látható. Pincéjében, az egykori börtönben és kinzókamrában ma mézbort árusító borozó várja vendégeit. A Posztócsarnok előtt álló Mickiewicz-emlékművet 1898-ban emelték a lengyelek nagy romantikus költőjük megbecsüléseként. A lengyel öntudatot sugalló poéta szobrát a második világháborúban a németek ugyan lebontották, elpusztították, azonban pontos mása 1955-ben visszakerült az eredeti helyére. Járjuk körbe a Főpiacteret. Szinte minden szöglethez fűződik valamilyen emlék, történet. A Szürke-házban lakott a lengyel királlyá választott, ám hamar Franciaországba távozott Valois III. Henrik. Az 1768. évi várostrom alkalmával az épületet birtokló Oracewicz nemesi család egyik sarja végső elkeseredésében fém mentepitykéivel töltötte meg fegyverét, s oltotta ki egy lövéssel az ostromló hadak fővezérének életét. A Montelupiház egyik, Olaszországból ideszármazott gazdája, Propero Provano szervezte meg az országban a postaszolgálatot. A Boner-házban tartotta 1605-ben Dimitrij orosz trónkövetelő esküvőjét a sandomierzi vajda lányával, Marina Mniszchównával. Az Aranyfe-8
