A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-17 / 20. szám

AZ ALELNÖK EMLÉKEZIK A Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke nagyon elfoglalt ember. A titkárnő szobájában majd­nem egy órát várok rá. Nézelődöm. Az irat­­szekrény üveglapja mögött csehszlovákiai magyar írók könyvei sorakoznak. — Šalgovič elvtárs kapja a könyveket, s küldi tovább nekünk — mondja magyarul Ožvaldné Mercz Mária, és hogy gyorsabban teljen az idő, Krocsány Dezsőről beszél. — Miniszterként is, képviselőként is gyakran megfordult nálunk. Nyugodt ember. Pedig sokszor lehetne oka idegeskedésre. Az el­nöktől kapott anyag alapján biztosítom a napi és a heti programját. Szereti a pontos­ságot. Háromnegyed nyolckor már bent van a hivatalban. Havonta többször az esti órákig elhúzódik a munkaideje. Amikor az SZNT nemzetiségi bizottsága ülésezik. Közvetlen ember. Velünk ebédel a közös étteremben. Teázik, kávézik, és sok cigarettát szív. Szíve­sen megy az emberek közé, választói körze­tébe, Krupinába, de az SZNT épületében is elbeszélget az éppen itt dolgozó munkások­kal. Segítökészsége is ismert. Az ajtaja min­denki előtt nyitva áll. Ha a szülőfalujából (Nagylég) keresik, ők nem az alelnökhöz, hanem Dezső bácsihoz jönnek. Legkedvel­tebb kikapcsolódása a vadászás. Meg a vaskereskedési boltok látogatása. Hegeszt, vízvezetéket javít, megmunkálja a fát, gyü­mölcskertészkedik. A titkárnő még hosszan jellemezné a főnö­két, de nyílik az ajtó, távoznak a fontos megbeszélés résztvevői, s rövid szellőztetés után már ott ülök Krocsány Dezső szembe­tűnően egyszerű dolgozószobájában, s tréfá­san jegyzem meg, hogy már sok mindent tudok róla. Mosolyog, s a feketekávét felkí­náló titkárnőjére pillant. — Nagylégen van műhelyem. Oda járok, amikor csak tehetem. Én ott abban a térség­ben lakom, ahová kisgyerekként gyümölcsöt jártam lopni. Állt a közelben egy mórház, cselédek laktak benne. Ilyenben született 11 Krocsány gyerek! Apám nem szánt cseléd­sorsot egyik gyerekének se. Azt mondta, szakmát kell tanulniuk. Legidősebb bátyá­mat, Józsit, suszternak, Janit péknek, Ferit géplakatosnak, Sanyit ácsnak, engem műbú­torasztalosnak és ácsnak taníttatott ki. Apám vöröskatona volt. Olyan rohamegység­ben szolgált, amelynek a kommün elleni lázadás leverése volt a feladata. Légionári­usok fogták el Rozsnyó hegyeiben. Megsza­badult tőlük, de a neve fekete könyvbe került. A csendőrök mindén két hétben meg­jelentek a szászi mórházban: „Mi újság. Jani bácsi ?" A fekete könyves ember cseléd lehe­tett csak, vagy napszámos. Öten voltak a faluban ilyenek, hozzánk jártak, és nem tud­tak beletörődni a kommün bukásába. Apám a Szovjetunióból becsempészett brosúrákat olvasott, mi is elolvastuk. Korán felismertük, olyan világba születtünk, amelyikben egyik ember dúskál a javakban, a másik meg nyomorog. A pap minden évben kihirdette, hogy él a faluban egy bolsevik, aki nem járatja hittanra és templomba a gyerekeit. Apám ezt hallva azt dörmögte az orra alá: „A csuhás mind hazudik, a földbirtokos ér­dekét védi!" Másodikos elemista koromban az öregem találkozott a pappal, aki azt kérdezte tőle: „János bácsi már mikor tér meg?" „Jól van, plébános úr, befogom az ökröket és nagyot térek az udvaron!" A tanítóm. Földes Egyed nyolc osztály tanuló­inak a fejét pallérozta, s velem még külön is foglalkozott. Észrevette, hogy amit egyszer elmagyaráz, az a fejemben marad. Négy cigánygyerek tanítását bízta rám, mindből becsületes munkás és zenész lett. Szép családi házat építettek maguknak. Kicsi ko­romban sokszor megfordultam a péróban. Akkor ismerkedtem meg a cigányok nyomo­rúságos életével. Telefon csöngése zavarja meg a vallomást. De csupán egy nyúlfarknyi időre. — Hol is hagytam abba? Ja, igen, tanító, péró ... Egyszer anyám azt mondta nekem: „fiam, te burokban születtél, szerencsés em­ber leszel..Ha azt tartotta szerencsének, szegény (már nem él), hogy mindmáig élet­ben vagyok, akkor igazat mondott. Meséljem a szerencsés ember életét? Újsághirdetésre a jolsvai Mazuch-testvérekhez kerültem mű­bútorasztalos- és ácsmesterséget tanulni. Erről csak annyit, hogy előttem inas ott nem szabadult fel. Tizenhat órát dolgoztam na­ponta. Se hétköznapom, se vasárnapom nem volt. 1939-től 1942-ig tartott a mester­ségtanulás, s ha keserves tapasztalatok árán is, de belenőttem a gömöri környezetbe. Az ottani embereket a szívembe zártam. Gö­­mörben éltem át Lengyelország náci meg­szállását, a lengyelek menekülését. Élt ott egy öreg segéd, Mihalovics nevű, aki szintén vöröskatona volt. Ha éhes voltam, nála et­tem. Apám helyett volt apám. Mikor felsza­badultam, igyekeztem elkerülni Jolsváról. Egy éjjel meg is szöktem. Pénz nélkül, vago­nok tetején vergődtem el Budapestre. Susz­ter bátyámat a Szlovák Állam kiutasította. Pesten telepedett le. Kerestem őt, a körúton csavarogtam, s megszólított egy férfi: „Öcs­­kös, dolgozol valahol?" Kályhásmester volt. Ötven fillért fizetett egy órára. Nála laktam, míg nem szereztem albérletet. Nem volt könnyű a munka. A puttonyba 80 kg agyag is belefért. Később a bátyámat is megtaláltam a Budafoki úton. Mire megérkezett a tél, már barátaim is voltak. S ahogy jobban megis­mertem Pestet, jelentkeztem pilóta vizsgára. A sok jelentkező közül öten feleltünk meg. Két hét múlva motortanból kellett volna még vizsgáznom, de akkor odajött hozzám egy mechanikus, és azt mondta: „Te, öcsi, le­gyen eszed! Titeket nem civil gépekre képez­nek, hanem messerschmittekre ..." Nem je­lentem meg a vizsgán. Pedig nagy ábrándom volt a Pest—Róma közötti repülés. Körözni kezdtek. Hatszor cseréltem lakhelyet. Hatod­szorra vetődtem Angyalföldre fiatal munkás­öntudatomban megizmosodni. Működött ott egy Vasas-kör, a Népszavát titokban hordták oda. Felcsaptam kolportőmek. A német megszállás Kelenföldre űzött innen. Elfogtak, és vizsgálati fogságba helyeztek. Egy napon rendőrségi kocsiba tuszkoltak. Útközben megszöktem. Égett talpam alatt a föld. Hogy javítsak a helyzetemen, felvételre jelentkeztem a Budapesti Közlekedési Válla­latnál, s letettem a járművezetői vizsgát. Szép egyenruhában vezettem a hatos villa­most. S mikor ezt a vállalatot is hadiüzemmé nyilvánították, csapot-papot hagyva Légig meg se álltam. Húzott haza a szívem. Tizen­egy éves koromtól nem voltam otthon. Villamosvezetői egyenruhában mentem az úton, a csendőrök szalutáltak, azt hitték, hogy katonatiszt vagyok. Csak rövid- ideig tartózkodhattam odahaza. Körözött voltam. Apámat és a többi feketekönyvest Bacsák földbirtokos és társai már el akarták vitetni. Visszatértem Pestre. 1944 októberében azonban üzenetet kaptam, hogy azonnal menjek haza. Két kommunistát elvittek a falumból. Rám bízták, hogy a komáromi nyilas-parancsnokságon eszközöljem ki az eleresztésüket. A két kommunista már nem élt, s én is majd otthagytam a fogam. Alig értem haza, már jöttek a nyilasok, és azt kérdezték: „Ön mit keres itthon?" „A szüle­imnél vagyok." „Kivel van kapcsolatom?" „Pesttel, a légiriadóval, hiszen tudják." „Öcs­­kös, te az életeddel játszol. Velünk ne pac­kázz. Te összekötő vagy!” A konyhánkban őrködtek, én meg kiugrottam a szoba abla­kán. Hófúvásban vágtam neki a nagyvilág­nak. Medvénél kelepcébe csaltak, bevagoní­­roztak. Pardubicében nyitották rám először az ajtót. A dachaui koncentrációs táborba vittek. Csíkos, számozott rabruhába öltöztet­tek. Francia, jugoszláv, olasz és mindenféle náció egy rakáson. Ha reggel az első kiáltás­ra nem ugrottunk le a priccsről, hasbarúgás, tarkólövés volt a büntetésünk. Aki tudott dolgozni, három deka kenyeret és répát kapott. Aki nem bírt, gázkamrában végezte. 1945 márciusában Ulmba tereltek bennün­ket. Ott egy nagy hereföld volt a lakóhelyünk. Heregyökéren éltünk. Tiszta néger amerikai osztag szabadította fel a tábort. Mi, a politi­kai foglyok külön statútumot kaptunk. Az állt benne, hogy a német polgármesterek kötele­sek a segítségünkre lenni. Hazamenni vagy tovább harcolni? Ezt kellett eldöntenem. Ott­hon már a halálhíremet költötték. München­be indultam, onnan Passauba, ahol 1945 májusától augusztus végéig, törzsőrmesteri rangban, csehszlovák foglyokat és menekül­teket szállítottunk Budéjovicébe ... A titkárnő bekukkant, s igen előzékenyen és készségesen körülpillant, mire lenne szük­ségünk, de amikor látja a körülöttünk go­­molygó cigarettafüstöt, hogy az alelnök igen-igen belemerült az emlékezésbe, csen­desen visszahúzódik a szobájába. — Budéjovicéböl egy bratislavai osztag­hoz helyeztek. Innen kerültem újra haza. Motoros katonai egyenruhában, élő halott­ként. Zörgetek az ablakon. Ki az? Én vagyok. A szüleim nem ismerték meg a hangom. A viszontlátás örömét nem részletezem. Apám azzal fogadott, hogy a földbirtokosok még itt vannak, rendet kell tenni. Hívtak Somorjára népbirónak. Mentem. Aztán felosztottuk a földet. Elítéltem Bacsákot, apám kizsákmá­­nyolóját. Meg nyomozni kezdtem azok után, akik a nyilasoknak beköpték a kommunistá­kat. Sikerült ezekre is fényt derítenem. 1945 decemberében Pestre is átruccantam. An­gyalföldi barátaim végleges ottmaradásra buzdítottak. Én azonban visszajöttem Bratis­­lavába. Nehéz időszak volt. Sok mindent nem tudtam megválaszolni magamnak. Éle­sedő politikai harcban érkezett el 1948 feb­ruárja. Diószegre irányítottak háromhónapos politikai tanfolyamra. Major István és Viliam Široký volt az előadónk. Személyesen ismer­ték apámat. Az egyik bratislavai államosított üzem munkás közgazdásza lettem. Vigyáz­tam a közvagyonra. Aztán Prágába kerültem politikai főiskolára. Ott nevelték a munkás­igazgatókat. 1951-ben kineveztek Bratisla­­vában a BIZ a 6 500 alkalmazottat foglalkoz­tató vállalat igazgatójának. Mi építettük a zólyomi fagyasztó üzemet, a martini gépgyá­rat, helyben a Mladá gardát (Ifjú Gárda), a főiskolások intemátusát kilenc hónap alatt. Semmiről nem tudva meghívót kaptam a köztársaság elnökétől, a kormányelnöktöl és a forradalmi szakszervezet elnökétől a május elsejei ünnepségre. Munka Érdemrenddel tüntettek ki. Ötvenötig vezettem a hatalmas vállalatot. Innen áthelyeztek a nyugat-szlová­kiai kerületi pártbizottságra. Az építkezési és beruházási osztály vezetésével bíztak meg. Külön megbízatásom volt Győr-Sopron me­gyével a jó kapcsolat ápolása. Ötvenhatban segédkeztem a magyar ellenforradalom le­verésében. Aztán a knb építkezési és beru­házási bizottságának munkáját vezettem S még meg se melegedtem a helyemen, ami­kor a nagy dunai árvíz Csicsónál átszakította a gátat. A vezető elvtársak tőlem kérdezték: nem mennék-e segíteni ? Egy csallóközi nem mondhatott nemet. Árvízvédelmi biztosként, minden lehetséges erő bevetésével vezettem a mentést és a vízkárosult falvak újjáépíté­sét. Senki nem halt meg, senki nem jutott koldusbotra, senki se könyörgött, de kapott. Tizenkilenc éves koromban a magam életét mentettem. 1965-ben a másokét. Másokon segíteni. Nincs ennél felemelöbb érzés! Az árvízkárosult csallóköziek ma is messziről kalapot emelnek. A nagymegyeriek díszpol­gárukká választottak. Felejthetetlen szá­momra, ahogy a csehek, szlovákok, szovjetek a csallóköziek segítségére siettek. Az inter­nacionalizmus nagyszerű példáját nyújtot­ták. Három évvel később már a munkáshata­lom alapvető érdekeit kellett védelmeznem. Visszatértem a régi helyemre, a kerületi párt­­bizottságra. 1968 augusztusa után bevá­lasztottak a CSKP Központi Bizottságába. A kerületi pártbizottságon a népgazdasági osztályt vezettem, és tagja voltam a CSKP Központi Bizottságának. Lenárt elvtárs veze­tésével a CSKP KB politikai és gazdasági bizottságában is dolgoztam. Kerestük a terv­­gazdálkodáshoz való visszatérés módját! Az­tán kineveztek munkaügyi és szociális mi­niszternek. Negyvenöt éves voltam. Nem a legrózsásabb helyzetben állítottak a minisz­térium élére. Bér- és árpolitikánk szétesett. Helyre kellett hozni a dolgokat. Megtettem, ami tőlem tellett. Az SZLKP KB revíziós és ellenőrző bizottságának tagja vagyok ma is. Ha visszatekintek az életemre, csak azt mondhatom, érdemes volt vállalni kockáza­tot, mindent. A titkárnő bekukkant megint. Éppen akkor, amikor a Hét munkatársai és olvasói nevé­ben gratulálok az alelnök 60. születésnapjá­hoz. MÁCS JÓZSEF Kontár Gyula felvétele 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents