A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-10 / 19. szám
Emlékek - vallomások' A Hét szerkesztősége Csehszlovákia felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából új sorozatot indít, amelyben szeretné bemutatni, emberközelbe hozni a csehszlovákiai magyar irodalom képviselőit. Levélben fordultunk a csehszlovákiai magyar írókhoz és megkértük őket, hogy az alábbi témajavaslatokból mindenki válassza ki a maga számára a legmegfelelőbbet és önvallomásszerüen (rövid életrajzot is mellékelve) írja meg. Irodalom és közönség „A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvasta." (Kosztolányi Dezső) Mindennemű emlékezésnek csak az adhat értelmet, ha tanulságul szolgál, ha segít a jelen problémáinak megoldásában, s jövő alakításában. Abba a nemzedékbe tartozom, amelynek tagjai számára a megszülető béke egyúttal a háborútól zaklatott, örömtelen gyermekkor végét is jelentette, s akik 1948 februárjával, a társadalmi-nemzetiségi felszabadulással egyidöben értek a felnőttkor küszöbére. Felnőtté válásunk mozgalmas korszaka egybe esett a szocializmus építésének első éveivel, társadalmunk gyökeres átalakulásával. A lelkes, feszültségekkel teli korszak egyik jellemzője volt az irodalom mindenhatóságának hite, társadalmi szerepének fokozott hangsúlyozása. A hosszú szünet után megjelenő magyar könyveket különösen élénk visszhang kísérte. íróink járták az országot, propagálták, terjesztették a könyveket. Ezzel kapcsolatos az az esemény is, melyre az alábbiakban utalni szeretnék. 1951 novemberében lehetett, irodalmi előadásra, ill. könyvről való beszélgetésre gyűltek össze a komáromi hajógyár dolgozói, ifjúmunkásai. A téma Pjotr Pavlenko: Boldogság című regénye volt, amely nem sokkal korábban jelent meg az akkor tizenötezres taglétszámú Magyar Könyvbarátok Köre hetedik tagilletményeként. Az esemény kétszeresen is vonzó volt számomra. Egyrészt friss és felkavaró olvasmányélményként élt bennem a mű. Valahogy megfogott a főhős — Voropájev ezredes, hadirokkant frontharcos állhatatos küzdelme a beilleszkedésért a front mögötti életbe, de különösen a romantikus színekkel ecsetelt, lemondásokkal teli szerelme frontharcos társa, S. Goreva iránt. Másrészt vonzott az előadó és vitavezetö személye: Egri Viktor, állami díjas író, akinek a nevével az Új Szó hasábjain már találkoztam. Ez a körülmény különösen felfokozta kíváncsiságomat, mert írót korábban sohasem láttam. Az első pillanatok azonban Témajavaslataink a következők voltak: 1. Hogyan emlékszem a béke első napjára ? 2. Mit jelent számomra a béke? 3. Hogyan tükröződik műveimben a mai élet valósága? 4. Kapcsolataim a szlovák, a cseh irodalommal és alkotóival. 5. Kapcsolataim a CSEMADOK henémi csalódást keltettek bennem. Egri inkább egy jókedélyű hivatalnok benyomását keltette, s a hanghordozásában is volt valami szokatlan. Ám beszéde gyorsan eloszlatta csalódottságomat. Ámulva hallgattam összefüggő, simán gördülő mondatait, ahogy egy jegyzetfüzettel hadonászva átszellemülten beszélt a szovjet irodalomról, az írók küldetéséről. Ilyen az író, gondoltam, a nyelv művésze, aki papír nélkül tud szépen megfogalmazott mondatokban összefüggően beszélni az irodalomról. Akkor döbbentem meg azonban igazán, amikor Pavlenko regényére terelve a szót egész más összefüggéseket tárt fel, mint én érzékeltem, a szereplők teljesen átrendeződtek, számomra fontos személyek elhalványultak, mások fokozott hangsúlyt kaptak. A legkevésbé fontosnak az általam intenzíven átélt cselekmény, a külső történés, a két főhős érzelmi kapcsolata, a hadműveleti területek leírása stb. tűnt,, alig kerültek szóba azok a mozzanatok, melyeket elsődlegesnek éreztem. Egri az újjáépítés hősies munkájáról, a háború töméntelen szenvedéseiből felocsúdó nép harcáról az új világ megteremtéséért, a kolhozok újjászervezéséről stb. beszélt. S a címben jelzett „boldogság"-ot nem a két szerelmes egymásratalálásában, hanem Voropájev önmagára találásában ismerte fel.. A hős a háborúban elvesztette fél lábát, tüdőbajt kapott és emiatt önfeláldozóan lemondott szerelméről, leszerelt, s a Krim-félszigetre utazott, hogy ott találjon pihenőhelyet, gyógyulást. A sok szenvedés és csapás után, amiben a fronton része volt, erőt vesz rajta a fáradtság, a letörtség, peszszimizmus, eleinte csak a maga pihenésére és nyugalmára gondolt, nem is érezte magát alkalmasnak a társadalmilag hasznos munkára. A körülötte zajló élet, az újjáépítés lelkesedése, a közös munka sodró ereje azonban magával ragadta. Hamarosan megtalálta annak lehetőségét, hogy hatalmas élettapasztalatait, tudását az újjáépülő társadalom hasznára fordítsa. S ebben a lelkes, hasznos munkában találta meg a boldogságot. Ma már tudom, hogy Egri a lelkesedésén kívül a kor általános irodalmi közhelyeit szórta ránk folyamatosan zuhogó, kerekre fogalmazott mondataiban. S a regény, mely egykor úgy átforrósított, messze elrugaszkodott a Irodalompedagógus, kritikus, irodalomtörténész, a nyitrai (Nitra) Pedagógiai Kar tanszékvezető docense, 1930-ban született Komáromban. A felszabadulás után szakmát tanult, majd 1948 februárját követő munkaerőtoborzás idején a komáromi Steiner Gábor Hajógyár dolgozója lett Ezzel párhuzamosan elvégezte a gépipari technikum esti tagozatát. Az érettségi után azonban — engedve az irodalom iránti vonzalmának — magyar nyelv és irodalom szakra jelentkezett Oktatói munkásságának középpontjában a magyar irodalom XX. századi története áll. Fő kutatási területe a csehszlovákiai magyar irodalom. Bölcsészdoktori értekezését a hazai magyar antifasiszta költészetről írta, kandidátusi munkájában Győri Dezső életművét dolgozta fel, docensi habiUtációjának témája a Háborúellenesség és népfrontgondolat a két háború közötti csehszlovákiai magyar lírában. Mintegy húsz alap-, közép- és főiskolai tankönyv szerzője. Monográfiát írt Győry Dezső csehszlovákiai költészetéről (A vox humana poétája, 1972), összeállította a költő válogatott verseinek gyűjteményét (Kiáltó szó, 1983). A felszabadulás utáni csehszlovákiai irodalomkritika eredményeit kötetbe gyűjtötte (Mű és érték, 1976). s válogatást jelentetett meg a két háború közötti csehszlovákiai magyar esszé- és tanulmányírók munkásságából (Szlovenszkói küldetés, 1984). valóságtól. Az előadás azonban, s főként az írásnak a meglepően nagyszámú hozzászólónak adott rugalmas válaszai arra döbbentettek rá, hogy az irodalmi mű csupán lehetőség, amely csak azáltal teljesedik ki, ha az olvasó befogadja, magáévá teszi üzenetét. A hozzászólások tarka palettájából az is nyilvánvalóvá vált, hogy minden olvasó mást és mást fog fel ebből az üzenetből. Azt azonban, hogy az olvasói befogadás sohasem csupán valami külsöleges, formális képessége az egyénnek, hanem mindig az egész ember, teljes személyiség fejeződik ki, benne, csak találkozások lyi szervezeteivel és az öntevékeny kulturális mozgalommal. 6. Az író-olvasó találkozók haszna és lehetősége 7. Ars poeticám 8. Találkozásaim áz olvasóval Levelünk, kérésünk visszhangra talált és a válaszokat, vallomásokat a beérkezés sorrendjében közöljük. hosszú évek tapasztalatai értették meg velem. Hogy ki mit tart értékesnek, mit vár az irodalomtól, s az hogyan befolyásolja személyiségét, olvasói magatartását, milyen az olvasói ízlése stb. döntően szociológiai és szociálpszichológiaikérdés. Az olvasói befogadás eredményessége függ ugyan az olvasó személyiségének strukturáltságától, ismeret- és élményanyaga gazdagságától, értelmi, személyi adottságai szintjétől, de jobbára alakítható és fejleszthető képességeken és készségeken múlik. Az irodalom látni tanítja az olvasót, de hogy valóban lásson, meg kell tanulnia az irodalmat „látni", azaz értően olvasni. Ha az olvasó befogadó képessége, olvasottsági kultúrája elégtelen a mű bonyolultabb struktúrájának befogadásához, csupán sematizálódott, szimplifikálódott recepció jöhet létre. Az író kommunikációs célja nem valósulhat meg, a mű hatása, mondanivalója elsikkad. Csak a megfelelő befogadói szinten olvasótól várhatjuk el, hogy az író sajátos, művészi formában és eszközökkel kifejezett közlését, mondanivalóit megfelelő módon, optimális teljességgel magáévá tegye. A szépirodalom sohasem egyszerűen tartalmi információközlés, hanem szemléletes, emocionális információ is. A helyes recepció döntő feltétele, hogy az olvasó értse a szépirodalom kódrendszerét, formanyelvét, művészi törvényszerűségeit, hogy a megformálás sokszor nehezen felfejthető elemei a mondanivaló felismeréséhez vezessék. Ne csak a felületi jelenségeket érzékelje, ne csupán a cselekmény fordulatosságát, a hősök cselekedeteit figyelje és becsülje, hanem az áttételesen, a mélyebben elrejtett szépségét és mondanivalót is képes legyen feltárni. Ahogy népiesen mondják: ne csak a sorokban, hanem a sorok között is tudjon olvasni, hogy az írói üzenet minél mélyebben feltárulhasson előtte. Erre azonban az olvasók többségét meg kell tanítani. Az iskola nem mindig nyújt megfelelő alapot az olvasói önművelés megvalósításához. Szükség van közvetítő közegre a mű és az olvasó között. Szükség van kritikusokra, irodalomnépszerűsítőkre, szakképzett könyvtárosokra stb., akik megkönnyíthetik a helyes olvasói magatartás és recepcióképesség kialakítását. SZEBERÉNYI ZOLTÁN 11
