A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-12 / 2. szám
cégérek maradtak. És megmaradt velük a hajdani kereskedöszellemböl is valami: a vevőt előzékenyen, szépen, tisztességesen kell kiszolgálni! Ha már bejött az üzletbe, lehetőleg ne távozzon vásárlás nélkül. Nem azt mondom, hogy az üzletekben dolgozó kereskedők tukmálják rá a vevőre a portékát, hogy hajbókoljanak a kedves vevő előtt. Nem, hiszen ez a kereskedői magatartás mifelénk már kiveszőben lévő tulajdonság. Nem is találkozni vele, csak az olasz piacokon. Meg legfeljebb ott, ahol az áruból van túlkínálat és a vevőből kereslet — nem pedig fordítva. De mégis! A potsdami üzletekben is él a német precizitás. Az eladó köszön és elköszön, türelmesen és udvariasan kiszolgál. Idősebb és fiatalabb egyformán. Tudom, ezen cseppet sem szabadna elcsodálkoznunk. Ez természetes kellene hogy legyen. De...?! Mert mit tegyen a szemlélődő, ha hazatérve mégis hiányérzete van. Mit tegyen?... Nosztalgiázhat. Mondjuk, gondolatban újra meg újra végigsétálhat a potsdami korzón, a cégérek alatt. Zolczer János A szerző felvételei POTSDAMI CEGEREK múltból megőrzött szép, emberhez közel álló, kedves hagyományoknak. Mindannak, aminek hangulata van. Ami kicsit fel tudja dobni az embert, ami más, mint a megszokott — a szürkeség, az egyhangúság. Ezek a cégérek feldobtak. Vonzottak. Az egyik szebb, érdekesebb volt, mint a másik. A sétálóutca mindkét oldalán, az üzletek bejáratai fölött ékeskedtek. A legtöbb közülük a múltból átmentett cégér vagy annak újjávarázsolt mása volt. Akadt közöttük új is, ezek alkalmazkodtak a többiek diktálta hangulathoz. Nagyon tetszett hogy a mai kereskedők életben tartják a hagyományt: az utca embere már messziről láthatja, milyen üzlethez közeledik. Ötletesen, kedvesen hívják fel ezek a cégérek az árult portékákra a figyelmet, kiemelik ezt az utcát a többi utca szürke egyhangúságából. Jártam már Európa néhány városában. Természetesen másutt is voltak cégérek, de szép elrendezettségükben csak a tallinni utcák képe hasonlítható a potsdamihoz. Számomra Potsdam a cégérek városa marad. A cégéreké, amelyek kiállták a háborús borzalmakat, változásokat, mégis megmaradtak a helyükön. Az üzletek, az áru változott, de a Este érkeztem Potsdamba. Hosszú út állt mögöttem, ám a fáradalmakat legyőzte a kíváncsiság. Elvem, hogy az utas sose legyen fáradt! A nyavalygást hagyjuk meg otthonra! Külföldön, idegen, ismeretlen városokban csavarogni kell, kószálni éjjel és nappal. Itthon is kárba veszett idő az alvás, hát még külföldön! Most sem hagyom, hogy erőt vegyen rajtam a tunyaság. Werderből, a szálláshelyemről bebuszozok Potsdamba. Már maga az utazás is szolgál némi meglepetéssel: a német precizitásra jellemző, hogy a bérlettel rendelkező utasok még a megállóban állva felmutatják bérleteiket az érkező busz sofőrjének és egyben kalauzának. Akinek nincs bérlete, az a sofőrhöz legközelebb eső ajtón száll fel a buszra, s jegyet vált. A bérlettulajdonosok pedig a többi ajtón. Tehát egyfajta első ellenőrzésen már átestek. Itt azonban mégsem az ellenőrzés a lényeg, sokkal inkább a már említett precizitás, rendszeretet: — ennek így kell lennie! S az íratlan törvény sokszor erősebb kötelék, mint az írott. Mert az íratlan törvények az emberek természetéből, szokásaiból formálódtak, s amíg betartják őket, addig minden bizonnyal meg is felelnek. A rendszeretet pedig a német ember velejárója. Igaz, ez számunkra gyakran kényelmetlen is lehet. Mondjuk akkor, ha az utca kövezetére dobjuk el a gyufaszálat, cigarettacsikket. Nem, nem formed rád haragos szavakkal a helybéli járókelők közül senki, még a rendőr sem utasít rendre. Ennél sokkal rosszabb történik: egy-egy felejthetetlen, kicsit goromba, rosszalló szemvillanás a büntetésünk. Mert az meg a turista íratlan törvénye: idegenben alkalmazkodni kell. Alkalmazkodni a buszra való felszállás szokásaihoz, a vásárlási rendhez, az étkezési szokásokhoz, az utca rendjéhez, a sorban állás rendjéhez, ahhoz, hogy a szállodai szobában tilos a dohányzás, meg ahhoz is, hogy ha fél tízkor van záróra, akkor fél tíz után egy perccel már semmilyen könyörgés árán sincs kiszolgálás... Alkalmazkodás nélkül elviselhetetlen lenne az idegenben töltött bármilyen rövid idő. Potsdam sem kivétel. Itt először ahhoz kellett alkalmazkodnom, hogy a buszsofőröknek nem jár borravaló. Egymárkással fizettem, hetven pfennigbe került a buszjegy, s mivel az apró kis pénzérméket nem akartam „tárolni", a sofőr kasszájában hagytam volna. Visszautasította. Előbb azt hittem, csak udvariasságból teszi. Aztán már erélyesen szólt, s addig nem is indult el, amíg el nem vettem tőle. Később ugyan értékelte az igyekezetemet. Megkérdezte, hová akarok eljutni, majd azt mondta, szól, ha odaérünk. És szólt. Kedvesen, udvariasan. Mint általában mindenütt: üzletben, étteremben, az utcán. Azzal a kimért kedvességgel, ami természetszerűleg kijár utasnak, vásárlónak, érdeklődő idegennek. Szólt. És Potsdam kellős közepén, a kivilágított sétálóutca, a Klement Gottwald-Strasse elején tett ki. Koraeste volt, de az utcán alig láttam járókelőket. Lassú, komótos sétába kezdtem a hosszú, nyílegyenes utcán. Természetesen szemügyre vettem az üzletek kirakatát, ám figyelmemet sokkal inkább az üzletek bejárata fölött elhelyezett cégérek kötötték le. Az egyik szép, míves cégért a másik követte. Mániákus kedvelője vagyok a 21
