A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-03 / 18. szám
I Szlovákiai magyar néptáncok ms Í.-.Ä-V 2. RÉSZ SS E táncfajta második részét a szabad és a félig kötött verbunkosok és sarkantyúsok teszik k>. Szabad verbunkossal az egész tájegységben találkozhatunk. Még 40—50 évvel ezelőtt a legények szabad táncolása, kötetlen verbunkosa, illetve sarkantyús tánca vezette be a mulatságokon a páros táncot. A 11. világháború utáni időben ez már elmaradt. A táncokat a figuragazdagság, a szinkópás és sűrű csapés-oiók, a sima és sűrű bokázók a sarkantyúk pengetése, a sima és szinkópás tapsok, a látványos figurák és azok változatai jellemezték. Az ötvenes-hatvanas évek gyűjtései Nagy ka poson, Nagykövesden, Kisgéreseri, Irnregen, Leieszen, Kis- és Nagytárkányban, Szentesen, SzirónfaSván, Nagyselmecen {V. Kapušany, V. Kamenec, Malý Horeš, Brehov, Leies, M. és V. Trakany, Plešany, Ptruk- ša, V. Slernence) ezt igazolták, sőt még a mai gyűjtések (Béiy — B'sei, Céke — Cejkov) is éri támasztják alá. Feke A. István bácsi 1952-ben (Szentes) így emlékezeti a fiatalok táncos kedvére: „Tüzesvérüek voltak itt a fiatalok. Aki a sarkantyújával nem tudta rendesen és szépen kiverni a ritmust, az inkább közénk sem állt Nagy szégyen volt, fia valaki megbotlott a sarkantyújában, igen kellett óm vigyáznunk, hogy a sarkantyú meg ne sértse, fel ne hasítsa a csizmát... Az ügyesebbek kiverték az egész dallamot a sarkantyújukkal, yoit sarkantyú, amelyiknek két nyelve — kát hangú sarkantyú — és voft, amelyiknek csak egy nyelve volt. Közben-közben dobbantottunk is, ezzel is cifrábbá tettük a lépést." A beszélgetés után árián be is mutatta a táncot. Ezzel igazolta az elmondottakat. A sarkantyús táncra a sarkantyúnak táncos eszközként való felhasználása voft a jellemző, s azért a bokázó, a földre dobbantó lépések voltak a gyakrabban alkalmazott motívumok, a szabad vagy félig kötött vértankokban pedig a sima és szinkópás csapásaié és az ugyancsak sima és szinkópás bokázó lépések fordultak elő gyakrabban. Táncaikat magyar verbunk, magyar szóló, magyar kettős vagy csak egyszerűen sarkantyúé névvel illették. A megnevezések egy részét északabbi szlovák tájegység is átvette (rnadar. sólo maďar, verbunk). A magyar vértankon kívül a többi táncnak nem volt kötött dallama, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a magyar kettőst gyakran a „Ritka búza, rhka árpa ..." népies rnüdaJra táncolták. A verbunkosok is, a sarkantyús tánc is két részből állt: egy hosszabb lassúból és egy rövídebb gyorsból. Ez aztán kétszer-hárornszor megismétlődött. Az ismétlésnél a figurák már nem azonos módon ismétlődtek, hanem jelentősen díszítették azokat, illetve újabb figurákat is alkalmaztak. Törekedtek a tánc látványosságának a fokozására. Utána táncba intették a párjukat, illetve a párnak kiszemelt lányt és páros csárdással folytatódott a mulatság. A mai színpadra vitt változatban a gyors verbunkrészt látványos fergetegessel fejezik be. Ez tempóban, dinamikában a csapásolások erőteljességében már a végsőkig fokozott látványos tánc. Igaz, a fergeteges csapásaiéval már a harmincas években találkozhattunk az ökörtói gyöngyösbokrétás csoport színpadi előadásában, vagy az 50-es évek elején a Hegyaljai Hagyományőrző Népi Együttes műsorában, ds megítélésünk szerint nálunk is a „színpad", a látványosság igénye eredményezte ezt. Valóban szép és mutatós ez a fergeteges férfitánc, de csak akkor, ha tiszta ritmusban, láb- és karmozgásában ívesen vezetve erőteljesen, és mégis könnyeden adják elő. TAKÁCS ANDRÁS Fotó: PrandJ Sándor VERBUNKOSOK, SARKANTYÚSOK
