A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-12 / 2. szám
Nem úgy azonban a napközbeni lazításokat, a munka korábbi abbahagyását, vagy a pénteki hazaruccanást. Manapság már szinte természetes, hogy a munkaidő végét követő két-három percen belül embertömeg lép ki a kapukon. Utcai ruhában, lehetőleg tömött bevásárlószatyrokkal. Mindez azt jelenti, hogy húsz perccel, fél órával a munkaidő vége előtt leállították gépüket, bezárták íróasztalukat. Nem kell különösebben brillírozni matematikából, hogy valaki kiszámítsa: az ily módon megkurtított munkaidő, a pénteki, „rugalmasan" kezelt munkanappal együtt a meg nem termelt koronák millióira rúg! Pénteken, 13 óra 10 perckor lépek be a rendésszel a nyolcvan embernek munkát adó üzemcsarnokba. A művezető szerint a 80 emberből ma 71-en dolgoznak. Egy szabadságon van, kettő beteg, két dolgozóról egyelőre nem tudni semmit, mert reggel nem jöttek be, négyen pedig még kora délelőtt kilépőcédulával a városba mentek, ahol fontos ügyeiket intézik. A váratlan létszámellenőrzés meghökkentő eredménnyel jár: további tíz ember nincs a helyén, első pillanatban nem is tudni hol járnak, mit csinálnak. Alaposabb kérdezősködés, majdhogynem faggatódzás kell ahhoz, hogy kiderüljön: egy az üzemorvosnál van, egy fölment a személyzeti osztályra, egyvalaki a raktárba ment; a további hétnek azonban egyszerűen nyoma veszett. Csak amikor a személyzeti igazgatóhelyettes, a rendész és a riporter külön-külön meg együtt is kinyilvánítja, hogy „csupán" szúrópróbáról van szó, nem pedig razziáról, akkor lassacskán megoldódnak a nyelvek s kiderül, hogy a többiek ebéd után (vagy még azelőtt?!) csöndben, úgymond angolosan leléptek, és hazamenetelkor majd a kollégák fognak blokkolni helyettük. És ez csak egyetlen péntek, egyetlen munkahely, egyetlen üzemcsarnokának „látlelete". ••• Időpont: péntek, déli fél kettő. Helyszín: Bratislava, a För<jy: úti autójavítóműhely. Másfél óra múlva véget ér a délelőtti műszak és kezdődik a nyújtott délutáni ügyelet. Most adják ki a délelőtt javított kocsikat, most veszik át, amit a nyújtott ügyeletben még megjavítanak. Huszonegyen állunk a felvevöiroda bejáratánál. Valamennyien munkaképes korú nők és férfiak. Néhány pillanatnyi rögtönzött közvéleménykutatás is elegendő ahhoz, hogy kiderüljön: az előttem álló hölgy foglalkozása orvos, a mögöttem álló férfi építészmérnök, de van itt esztergályos, közgazdász, boltvezető, fodrász. Hivatalos munkahelyi kilépővel a huszonegyből hárman: egy marós, egy varrónő és egy számítástechnikai programszervező áll a sorban; a többiek jobbára mondvacsinált indokkal (a központba mentem, anyagért hívtak, a gyerek miatt az iskolába kellett mennem, ebéd helyett ideugrottam, satöbbi, satöbbi) jöttek el a munkahelyükről. Egyvalamiben azonban az itt várakozók mindegyikének egyezik a véleménye: péntek van, küszöbön a víkend, úgyhogy okvetlenül szükség van az autóra, ezért érdemes vállalni a munkahelyről való eltávozással járó esetleges kockázatot. Kérdem az autószerviz előtt ácsorgó, kis híján két tucatnyi embert: miért nem a tegnapi, vagy a tegnap előtti nyújtott ügyelet alatt hozták be a kocsit ? A többség az ajkát biggyesztve elmosolyodik. Értsd ez alatt: 1) akkor nem lehet személyesen is beszélni a szerelővel; 2) ugyan ki ér rá ilyesmire hétközben, a pénteket viszont mintha az isten is arra teremtette volna, hogy ki-ki elintézze ügyes-bajos dolgait... ••• Nem egész egy órával később a város túlsó végén egy olyan üzem kapujában, ahol fél háromkor van műszak vége. Hét perc múlva fél három, a belváros felé induló busz tömve van. Aki tehát már most a város felé zötykölődik, az jóval a hivatalos műszakvég előtt lépte át a kaput. Hogyan, miképpen, ki tudja? Tulajdonképpen nincs jogom faggatódzni, hogy ki-ki mért jött el munkahelyéről előbb; ám tény és való, hogy egy zsúfolt autóbusz már elment de ugyanenynyi ember máris összejött a megállóban. A portás meg nem pandúr! — fogalmazza álláspontját az üzembiztonsági rendész, s abban valóban neki van igaza, hogy műszakkezdéskor, vagy annak végeztével nem az ő feladata ellenőrizni : ki, mikor lépi át az üzem bejáratát; nem neki kell betartatni a munkaidőt. Az idős szaki, aki a nyugdíjkorhatárt elérve került az üzemrendészi munkakörbe, arról beszél, hogy véleménye szerint az egyes munkahelyek közvetlen irányítóinak dolga az ilyesmi. Úgy kell kiadni a feladatokat, hogy az kitöltse a teljes munkaidőt. Ez persze felveti a vezetői alkalmasság és a munkaszervezés kérdéseit is. ••• Dőreség lenne vitába szálini a fenti kijelentéssel, hiszen utolsó szaváig találó és igaz. Az országjáró riporter — egyéni tapasztalatai alapján — legföljebb annyival toldhatná meg a fenti „portásnyilatkozatot", hogy a műszakvégi, de leginkább a pénteki munkafegyelem problémája mégiscsak jelez valamit. Nevezetesen azt, hogy ahol a hét utolsó munkanapjának fegyelme laza, ott aligha hihető, hogy a többi napokon nagyobb rendet tudnak tartani. Ha úgy tetszik, a péntek tehát afféle tükör a hét elmúlt napjairól. Tessék belenézni!.. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György Csak egy percre... Aki érdeklődik az orgonamuzsika iránt, bizonyosan hallotta már SZABÓ IMRE nevét, hiszen az érsekújvári (Nové Zámky) származású, jelenleg a szlovák fővárosban élő 28 éves orgonaművész utóbbi négy-öt évéről imponáló sikerlista mesél: több hazai és külföldi seregszemlén ért el dobogós helyezést. — Maradjunk azonnal ennél a témánál: mikor és hol voltak a díjakat hozó koncertjeid? — Hat évvel ezelőtt, tehát 1979-ben, még csak elsőéves főiskolai hallgatóként nyertem díjat a Prágai Tavasz fiatal előadóművészeinek versenyén. Egy évvel később Lipcsében, 1982- ben pedig az ausztriai Linzben szerepeltem hasonló sikerrel. 1983-ban a budapesti Liszt Ferenc orgonaversenyen én kaptam a magyar művek legjobb előadójának járó jutalmat: a Fővárosi Tanács különdíját. Eseményekben gazdag esztendő volt a tavalyi, mert megnyertem az I. Szlovákiai Orgonaversenyt; Trencsénteplicen, az ifjú tehetségek seregszemléjén pedig szintén és nyertem a legjobb közreműködőnek kijáró kritikusok díját. — Milyen zeneszerzők műveit játszottad a patinás fürdővárosban ? — Buxtehude, Bach, Liszt. Očenáš, Koloss és Oubois. — Az orgona a viszonylag ritkábban hallható hangszerek közé tartozik. Te hogyan kerültél kapcsolatba a „hangszerek királyával"? — Ma már úgy tűnik nekem, hogy törvényszerűen, a valóságban azonban meglehetősen kacskaringós úton ... Kezdődött az egész azzal, hogy hétévesen tehetségtelennek minősültem az újvári zeneiskolában, így szüleim jóvoltából magánórákon tanultam a zongorázást. Később mégis fölvettek a „zenedébe", ahol folytattam a zongorázást. 15 évesen kaptam kedvet az orgonáláshoz, és gimnáziumi éveim alatt havonta legalább egy-egy hétvégére Budapestre jártam órákra. Érettségi után egy évvel sikerült bejutnom a biatislavai Konzervatóriumba, ez után pedig a bratislavai Zeneművészeti Főiskola következett. — Az orgona nem trombita vagy hegedű, mármint hogy bármikor a hóna alá csapja az ember és félrevonul gyakorolni... — Valóban nem, így részint szülővárosomban, ám a legtöbbet Udyardon, Tardoskedden és Komáromban gyakoroltam. — Kik voltak a tanáraid? — Budapesten Bemáti István, a konzervatóriumon Irma Skuchrová, a főiskolán pedig Ferdinand Kiinda. — Egy „királyt" ismerni illik, nem pedig bemutatni, most mégis arra kérlek: mondj valamit az orgonáról! y— A legnagyobb fúvós hangszer, és működésének lényege, hogy minden hang megszólaltatására külön síp szolgál. Fő részei: a szélmű, a játékmű és a sipmű. Nyugodt, áradó hangzásának jellegzetessége, hogy minden esetben ünnepélyes és szinte áhítatot parancsolóan fenséges. — Terveid az új esztendőben ? — Csak azt mondom el, amit már biztosan tudok: az óv elején egy Hándel-művel szlovákiai hangversenykörúton veszek részt; hangversenyem lesz „A kortárs szlovák zene hetének" keretében; júliusban Budapesten van koncertem, ősszel pedig a Bratislavai Zenefesztiválon Is bemutatkozom. (mik-) 13
