A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-05 / 14. szám

Végső soron ez így számára is elfogadható volt. Egy maroknyi abból a csoportból, amelyről csupán annyit tudott, hogy itt van; s csak a Katonát és a Lányt ismerte közülük. A többiek? A Katona utoljára délelőtt beszélt velük. Mondott valamit az alacsonyabb gárdistá­nak, akit Kopytónak szólítanak. Amaz rábó­lintott, s ezzel lezárult mindennemű visszafe­lé vezető út. Hason feküdt egy német könnyű géppuska mögött, s előtte hevert Bratislava egészen a Dunáig, sőt egy darabkával távo­labbra is ellátott. Mi lesz ezután? Nem nagyon érdekelte. A Szalmakunyhó alatti bódét, amelyet csak a tulajdonosai nevezhették présháznak birto­kosi büszkeségükben, úgyszólván eszményi­en választották ki. A rádiókészülék, termé­szetesen a pincében van, hogy még véletle­nül se találhassák el, csak a fülhallgatókat és a gégemikrofonokat helyezték el földszinten, s ezek minden órában gyengécske ti-tá-ti-ti szólammal adtak magukról életjelt. Nem is kapcsolták be gyakrabban, nehogy az ele­mek és a csövek kimerüljenek. Csak éppen annyira, hogy ellenőrizzék; szüntelen kap­csolatban állnak a láthatatlan túlparttal, amely a H órában közvetlen fóniával jelent­kezik. Majd csak akkor ül az ablak mögé a Hosszúnak nevezett férfi. Besötétedés után dolgozni kergette új har­costársait. Mindkét déli ablakot téglákkal kellett berakni. Cementjük akadt elég, csu­pán a tégláért kellett a két gárdistának — Kopytónak meg a magasabbiknak, akit a Katona Ványuskának szólított — a bódén kívülre kúszni. A porhanyós anyagot borral keverték. Joríknak csak akkora résre volt szüksége, hogy távcsövei az ablak egész szélességében kiláthasson. És hogy közben kiegyenesedve állhasson, mint egy összkom­fortos lövészárokban. A Katona buzgón bólogatott, és maga is munkához látott. Csak Karol berzenkedett. Mint afféle idős ember, aki mindenkor, min­den körülmények között be akarja bizonyíta­ni, hogy ő bölcsebb, mint bárki más, aki körülötte él és lélegzik. Jorík csak akkor hökkent meg, amikor a Katona, elégedetten szemlélve az öt mester keze munkáját (Karolt a tetőre küldte, a Lány pedig csak a sarokban ült és bámult), úgy vélte, hogy helyénvaló lesz téglával berakni az ajtót is, úgy csípőmagasságig. — Minek? — morogta a hullafáradt ejtő­ernyős; most már kialudta magát, de a tagjait mintha összeverték volna. — Mert nyugatról is érhet bennünket tá­madás — válaszolta a Katona meggyőzően. Hát ezt nem így képzelte az alhadnagy. Csupán egy tisztességes fedezékre volt szükség, semmi másra, a fából készült ab­laktáblák kintről eléggé álcázták nemcsak a bódéban zajlott életet, hanem a friss tégla mellvédet is; ólmában se gondolt volna arra, hogy őket itt valaki veszélyeztethetné. — Legyen — sóhajtott Peter. — Ha már egyszer nekiláttunk a munkának, hadd szól­jon, hadd menjen ... — Minden munkát alaposan kell elvégezni — rikácsolta a fejük fölötti hang. — Csak így lehet becsületesen élni! — Te pedig mássz vissza a géppuskához — tette próbára az alhadnagy tekintélyét; pár pillanatig hallgatott, várta, ki szól, és amikor nem bírta kivárni az ellentmondásnak akárcsak fuvallatát is, szigorúan hozzátette: — Szemed és füled résen legyen! Egy pilla­natra se tekeredj el a géppuskától! Tulajdonképpen valamennyiük alárendeltje vagy legalábbis beosztottja volt. Az utóbbi időkig. Most azonban hallgatagon alávetet­ték magukat az ő tekintélyének. Bort öntött a vödörbe, Ványuska a masszát kavargatta, és a következő vödörért a nyíláshoz ment, ahonnan a Katona nyújtotta föl. Kopyto a téglákat rakta sorjába, és kezével dobálta rá a jó szagú, ragacsos maltert. Nem kellett, hogy bemutatkozzanak neki. A vörös hajú, hosszú és széles orrú Peter lehetett bármi... A Katonát már ismerte és kialakította vele kapcsolatos véleményét. Fi­atal munkás, aki keleten átszökött a sógo­­rékhoz, kiképezték őt, majd egy sötét éjsza­kán kiugratták valahol a szülőföldje fölött. De ez a kettő, Ványuska és Kopyto, nyilván az NKVD tagjai. Ismerte ezeket a típusokat, de soha nem melegedett össze velük. Dolgosak, kemények és tárgyilagosak. Csak Karolla! nem volt tisztában. Atyáskodott velük, de katonának éppenséggel nem nézett ki. Talán csak itt vették magukhoz. És alighanem Olgát is. Karol túlságosan öreg volt a front­­szolgálatra, Olga pedig túlságosan fiatal. Ráadásul nő. Az utolsó tégla után ismét körülülték a konzervhúst és a kenyeret. A vízhez talán nem nyúlt eddig még senki, amióta Jorík idejött. A szegényes vacsora előtt ismét kiürítettek egy üveg törkölyt, s Olgát küldték fel a padlásra. — Jó ez a kis kömény — dicsérte Jorík, akinek a csípős ital helyre billentette az agyát, és az étvágyát is meghozta. — Folyton csak az ital... — ugratta a legidősebb. Sőt, köszönet neked ezért a fészekért — szólt vissza a Katona. — Ki gondolt volna arra, hogy ilyen kényelmet fogsz nekünk előkészíteni. — Kégli — dalolta Ványuska. — Kész kégli... — A tiéd? — kérdezte az ejtőernyős. Az idős férfi méltóságteljesen ingatta a fejét. Nem, az ő feladata csak az volt, hogy rejtekhelyét keressen abban a térségben, amit Kopyto kijelölt. — Ne haragudj, nem vagyok tüzér — for­dult a kisebbik gárdista teli szájjal Jorík felé. — Csak úgy véltem, hogy ez azért megfelel majd neked. Az alhadnagy nagylelkűen legyintett. Ke­véssé érdekelte, hol tölti el az utolsó pár órát addig a percig, ameddig ebből a bratislavai balhéból ép bőrrel kimászik. Elképzelni sem tudta, hogyan teljesíthetné a feladatát, de ezek ezt most megoldották helyette, és egy kocsideréknyian vannak; könnyű géppuska, észrevett még vagy három géppisztolyt és két német félautomatát. Nagyobb biztonság­ban érezte itt magát, mintha az utolsó órákat a Kuzmány utcában kellett volna átvészelnie. — Legalább nem neked okozunk kárt — szólt, de csak azért, hogy a szóból ki ne fogyjanak. — Akié ez volt, már nem bántja a kár — magyarázta Karol komolyan. — Nagyon kö­rültekintően választottam. A tulajdonos egy pozsonyi német, alighanem régen elszökött. Tökfej, mormolta magában Jorík. Talán elment a telekkönyvi hivatalba, hogy megál­lapítsa a tulajdonos azonosságát? — Kitűnő — vágott szavukba a Katona. — Kitűnően választottál. — És ha még egy kis dohányt is hoztál volna — sóhajtott Ványuska. Most, amikor már biztosan tudta, hogy felégettek maguk mögött minden hidat, Jo­rík félrehúzta a Katonát. Nem elég felégetni. Biztosítani akarta maga előtt az új hidat, amely eddig még csak az ő fejében vázoló­­dott fel, de a pillérek már szilárdan álltak. — Ha Olga megmondta volna, hogy idejö­vünk, hozhattam volna — súgta a Katoná­nak. — Szólhattam volna neki... De valahogy nem jutott az eszembe,.. — És végső soron nem is a cigaretta a legfontosabb. Pénz is van ott. — A tiéd ? — figyelt fel a Katona. — Nem ... Elmesélte, hogyan kapta meg az Oroszlán­tól azt a kétszáznegyven ezerkoronás bank­jegyet. Csupán a lényegtelen részleteket hagyta ki. Például annak módját, ahogy el­kérte. — Kár — mondta a Katona. — Bár... ha egymillió volna ott, az sem érné meg, hogy egy embert odaküldjünk. Érted? Amíg nem kezdődik meg a tánc, amíg a Nagy Föld nem küld jelzést, hogy kezd el munkádat, olyan csendben kell itt lennünk, mint az egerek­nek. Minden felesleges mozgás veszélyes lehet számunkra. — De kár azért a pénzért... Legalább neked odaadhattam volna ... — Nekünk nem kellett! Nekünk te hoztál, maradt még az utolsó szállítmányból is. És ahol ilyen könnyen adják, könnyen el is költik... — Hát bizony! — szólt Jónk. — Könnyen beszélnek azok az emberek, akik nincsenek a mi bőrünkben... Mit szólnál, ha a háború után a szemedre vetnék, hogy kaptál, de elverted. — Mondjam azt, hogy forgasd ki a zsebe­det? — mosolygott a Katona a sötétben, és az alhadnagy inkább érezte mint látta, hogy 14

Next

/
Thumbnails
Contents