A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-29 / 13. szám
Zs. NAGY LAJOS Rendetlen napló Szabad itt ordítani? „Ne mulass az idegeid játékán!" (Füst Milán) Öt teljes napon át fájt a fogam. Most már azon is csodálkozom, milyen könnyű leimi ezt'a mondatot. Eltekintve saját hanyagságomtól, attól, hogy hagytam elromlani, kilyukadni, fogrommá zülleni — egy nagykürtösi szállodai szobának köszönhetem ezt az öt napos kálváriát. A szállodáról lesz még egy-két szavam, most csak annyit: a szobát, amelyben egy éjszakát töltöttem, úgy vélem, azóta sem szellőztették, amióta egyáltalán létezik. Büdös volt, levegőtlen, valamennyi ócska bútora régen elszívott cigaretták penetráns illatát lehelte, az abrosz dohos és pálinka szagú, az ágynemű hideg és nyirkos volt. Egyszóval megijedtem, hogy reggelig megfulladok. Kinyitottam az ablakot: a jeges téli levegő vidáman áramlott a fogamra. Az álmom könnyű volt, mint az egészséges csecsemőké. Reggel azonban fogfájással ébredtem. Hallottam már olyasmit, hogy a fájdalmakhoz hozzá lehet szokni, ezenkívül — s ezt tapasztalatból tudom — a fogfájás néha magától elmúlik, holmi fájdalomcsillapítók is segíthetnek: aszpirin, alnagon, kocsisrum, örmény konyak, fokhagyma. Mindezt kipróbáltam s minden csődöt mondott. Sok ismerősöm természetesen azt ajánlotta, keressek föl egy fogorvost, csakhogy én épp erről hallani sem akartam, mivel a fogorvosi szék nekem már régtől fogva a villamosszéket asszociálja, a foghúzás számomra maga az utolsó ítélet, földrengés, természeti katasztrófa, haragnak napja, „midőn az ég és föld meg fognak indulni" ... egyszóval maradt a kocsisrum, fokhagyma, kamilla-párologtatás. jajgatás, üvöltés... A negyedik napon amúgy is eléggé aszimetrikus ábrázatom kezdte fölvenni az Ipoly menti tökök formáját, azaz az arcom jobb fele kétszer, sőt, két és félszer akkora lett, mint a bal — egy nöismerősöm szerint egyre inkább kezdtem emlékeztetni a saját verseimre, vagyis az arcom groteszksége semmivel sem maradt el groteszk verseim formát - lansága mögött. Kutyaélet Külvárosi lakótelepünkön újfajta mánia, rögeszme, divathóbort vagy mi a csoda van terjedőben. A kutyatartás. Igen, kutya vagy ha úgy tetszik — eb. Mi, hogy sok városi ember eddig is tartott kutyát annál az egyszerű oknál fogva, hogy agyontechnizált világunkban legalább így is közelebb kerüljön a természethez? Valóban. Csakhogy rendszerint pulikat, tacskókat, törpepincseket vagy ehhez hasonló kis ölebeket. amelyek a légynek sem ártottak. A mi szép és sáros lakótelepünkön azonban hatalmas német juhászebeket, ismertebb nevükön farkaskutyákat tartanak. Akinek nincs egy borjúnagyságú farkaskutyája az alig húszegynéhány négyszögölnyi lakókutricájában, az nem is jön kutya-, akarom mondani emberszámba. S másnap (azaz az ötödik napon) járási CSEMADOK-konferencia Losoncon ...! Egy konferencián, különösen, ha tudósítani jön az ember, illik illedelmesen megjelenni, színültig telve közösségi érdeklődéssel, közéleti komolysággal, továbbá lehetőleg vasalt ruhában és nyakkendősen. Csakhogy: én a konferenciára virradó éjszakát is ébren, a szállodai szobában föl-alá futkosva, halk üvöltözések között töltöttem. Ekkor már az idegeim is játszani kezdtek, hátborzongató látomásaim voltak; hogy mást ne mondjak, én voltam a zsélyi harangozó, s a nagyharangot (1912-ben öntötték) úgy húztam, hogy a harangkötél rá volt kötve a fájó szemfogamra. Ilyen előzmények után csöppet sem csodálkoztam azon, hogy nem akartak fölengedni a konferenciára, hiszen olyan voltam, mint egy szürrealista műalkotás: gyűrött, dagadt képű s a tetejében ... nyakkendőtűn. Így jelentem meg a főbeszámoló kellős közepén. Elsőnek Sáfi Béla járási elnök széles vállát pillantottam meg. Az elnök arca Semmi kifogásom a kutyák ellen. Tudom, hogy a kutya az ember leghűségesebb társa. A történelem is feljegyzett néhány könnyélőbb jóindulatúan elsápadt, azután furcsán mosolyogni kezdett. Együttérzően mosolygott, úgy vélem. De azért otthon igazi baj nem érheti az embert: mielőtt a komoly járási konferenciát elöntötte volna az általános derű, megjelent előttem régi barátom, a rádióriporter Vámos Laci, s noha láttam, hogy gyomra rázkódik a nevetéstől, így szól hozzám, de halálos komolyan : „Komám, ezen nem segít más, csak egy féldeci cseresznyepálinka! Gyere, átugrunk ide a szerkesztőségbe, van még egy kis maradék!" Úgy követtem öt, mint a holdkóros. Kocsiba szálltunk, elindultunk, s úgy el voltam foglalva saját nagy jajgatásommal, arra már nem is ügyeltem, merre járunk. A kórházban kötöttünk ki, az ügyeletes fogorvos rendelője előtt. Halálra elszántan ültem belé a „villamosszékbe”, s csak annyit kérdeztem: — Szabad itt ordítani, doktor úr? Mert ekkor már igen nagy ordíthatnékom volt, öt napnyi elfojtott fájdalmamat akartam világgá ordítani. — Amennyit jólesik — válaszolta dr. Krisztián Géza főorvos. Amíg az orvos holmi fájdalomcsillapítókat szurkált az ínyembe, hirtelen eszembe jutott, hogy hiszen ebben a kórházban született a nagyobbik fiam, tehát a családomból már mások is ordítoztak itt ezért-azért, vagyis nem vagyok itt teljesen idegen: annyi levegőt szívtam a tüdőmbe, hogy az elég legyen egy jó és alapos, kiadós és megrendítő, hazai környezethez méltó, költőien patetikus ordításhoz. Erre fel a főorvos váratlanul elém tart egy fogót, benne egy véres foggyökeret. — Akkor hát mi lesz azzal az ordítással? — kérdi somolyogva. Megrökönyödve bámulok a fogóra, azután az orvosra, s hirtelen nem tudok mit kezdeni a beszívott rettentő sok levegővel, káromkodok hát egyet, nyomdafestéket nem türöen, halkan, és még a konferencia vitájára is idejében visszaérkezem, és a fejemet csak azért nem verem a falba — hogy ilyen ostoba voltam, öt napig vártam a fogorvossal! — mert egy konferencia komoly méltóságával az sem lenne egészen összeegyeztethető. A BECSÜLETESSÉG FELE És most vissza a nagykürtösi szállodába, ott is egy konferencia zajlott, ám nem arról akarok ezúttal beszámolni, hanem arról, hogy mi is a becsületesség fele, azaz a félbecsület, féltisztesség. Mindenekelőtt figyelmeztetem a szóban forgó szálló leendő vendégeit, ha véletlenül beülnek reggelizni vagy ebédelni a szálloda zacskót fakasztó esetet, hogy ha meghalt a gazdi, rövid időn belül a kutyája is elpusztult bánatában. Más kutyák életeket mentenek. restijébe, ne legyenek szórakozottak, például ne kezdjék el számolgatni, hány lyuk van az abroszon. Én ugyanis, amíg a tojásrántottára vártam, ámuldozva néztem az elém terített, agyonmosott, de még így is sör- és borfoltos abroszt, s azzal szórakoztam, hogy megszámoltam, mennyi cigaretta-égette, bicskával szúrt és vágott lyuk van rajta. Pontosan hatvannyolc lyukat sikerült megszámolnom. Balszerencsémre közöltem is ezt a pincérrel, arra kérve öt, a lyukak számát ne csapja hozzá a számlához, az eladdig vidám pincér e kéréstől mélabúba esett, sőt, haragos lett. De nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy míg azon mérgelődtem, hogy egy járási székhelyen ilyen „vendéglátóipari egység" is működhet s hogy a bányászok miért nem kérik ezt ki maguknak, elfeledkeztem arról, hogy volt egy szatyrom, benne néhány jegyzetfüzet, újság, folyóirat. Pontosabban: azt felejtettem el, hová, melyik fogasra akasztottam. Mivel siettem az autóbuszra, s mivel az egész nem sokat ért, nem is sokáig kerestem. Csak másnap reggel jöttem rá, amikor borotválkozni akartam, hogy némi értéke mégis csak volt annak a szatyornak: benne volt a borotvám tudniillik. Egy Harkiv névre hallgató villanyborotva volt benne, már nem új, de azért még használható. Elképzeltem magamat szakállasán: micsoda Mikulás-szerű jelenség leszek. Már előre elment a kedvem önmagámtól, ezért is mentem vissza a likacsos abroszú vendéglőbe. Mondom a pincérnek, ilyen és ilyen szatyorról van szó, nem találták-e meg véletlenül. Bemegy a konyhába s egy perc múlva diadalmas mosollyal elém teszi a szatyrot. Evőé! Azon töröm a fejem, mivel háláljam meg a vendéglő személyzetének becsületességét, hány koronás borravalót (hálapénzt) adjak a pincérnek. Azután belenézek a szatyorba. Benne van minden — a borotvakészülék kivételével. Mondom a pincérnek: elvörösödik a haragtól. Az biztos, hogy nem ő vette ki a szatyorból a borotvát, ez ellentmondana mindenféle logikának, ha ö tette volna, akkor nyilván a szatyrot sem adta volna vissza. Akkor hát ki ? Megint egy dolog, amin fölöslegesen töröm a fejem. Hiszen nem ért túl nagy kár, sőt, tiszta haszon: rádöbbenni arra, hogy a féltisztesség és a tisztességtelenség között lényegében nincs is semmi különbség. Viszont emezeknek a lakótelepi farkaskutyáknak még a puszta látványától is frászt kap az ember. Meg aztán csaholnak. Szinte vég nélkül. Reggeltől napestig, napnyugtától napkeltéig. Most azt is mondhatnák Gerzson tata után szabadon, hogy a kutya ugat és az élet megy tovább. Megy, de hogyan. Éjfél előtt, éjfél után, hajnalban, hajnal előtt kutyaugatás veri fel a háztömbök csendjét meg a békés alvókat Térre, mozgásra van szükségük. Ezt mindenki tudja, csak az öntelt, sznob gazdi nem akarja tudomásul venni. Mivel nem jól érzik magukat a szűk négy fal között, a nap meg a sötét éjszaka minden órájában ugatásukkal borzolják a lakók idegeit. Kutyaélet ez, kérem. Igaz, hogy a szegény, rabságba kényszeritett kutyáknak is. Ha a helyükben lennék, habozás nélkül felfalnám a gazdit, aki így bánik velük. Palágyi Lajos Ľubomír Mika illusztrációja 23
