A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-29 / 13. szám

Hétvégi levél

Következő számunk tartalmából:

Miklósi Péter interjúja Michal Gregával, Bratislava főpolgármesr tér-helyettesével

Dusek Imre:

40 ÉVE SZABADULT FEL MAGYARORSZÁG

Kubičko Kucsera Klára: NAGY JÓZSEF VILÁGA

Emlékek, vallomások, találkozások c. sorozatunkban Ordódy Katalin írása

Keszeli Ferenc: DUNAMENTI METAMORFÓZISOK II.

Fülöp Imre: TOJÁSDÍSZÍTŐ

Címlapunkon Varsányi Mária és Bugár Béla O. Záhradník: Tűzijáték című színművében. (Gyökeres György felvétele)

A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná ul. 7. Telefon: 332-865. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čs. armády 35. Főszerkesztő: Strasser György. Telefon: 336-686, főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla. Telefon: 332-864. Grafikai szerkesztő: Král Petemé. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,—Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem örzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel.: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11.

„Levegőt!" — kívánkozik ki belőlem az utóbbi időben egyre gyakrabban a főváros utcáit róva. vagy épp egy külvárosi buszmegállóban álldogálva ez a József Attila-i verseim.

Körülöttem emberek várakoznak. Hallgatom őket a párbeszédüket minek gyakori — és megfigyelésem szerint egyre gyakoribb — témája a város levegőjének szennyezettsége. Rossz közérzetre, fejfájásra panaszkodnak. A mindennapi utazás eredménye, hogy megtudom, az emberek nagy része érzékeli a légnyomásváltozást. Ilyenkor ingerlékenyebbek, hangosabban szidják a füstokádó kéményeket, dühödtebben szemlélik egy-egy fölöslegesen járatott jármű vezetőjét Ezek a rövid reggeli, délutáni beszélgetések arról is tanúskodnak, hogy az igénnyel, a levegő- és környezettisztaság igényével nincs baj, míg magunk szenvedői s nem okozói vagyunk ez ártalomnak.

Kikezdhetetlen egészségű embernek vélvén magam, eddig nem reagáltam különösebb érzékenységgel arra, ha a járdaszegélyen állva az orrom alá csapott a zöld jelzésre váró, vagy a bekapcsolt motorral „épp csak egy pillanatra" félreállitott kocsik kipufogógáza. Tatán „idegnyugtató felhőjáték" helyett érzelemmentesen szemléltem ezt is, s azt is, amint az egyes gyárak, vegyi üzemek kéményéből előmászik, gomolyog a füst Bár nem szívmelengető látvány, a városi élet természetes velejá... Valamikor régen az ember inkább tartott a hegyektől, semmint hogy kedvelte volna a sziklák, völgykatlanok, hegynyergek vagy barlangok sejtelmesnek tűnő világát. Eleink nemigen szerették a hegyeket, mert általában semmi jó sem származott belőlük. Ott látszott kerekedni a szél, a vihar pedig esőt, hideget, havat hozott magával. A tekintélyt parancsoló hegyek ormaira ezért ki-ki odaképzelte az isteneket meg a démonokat, a boszorkányokat meg a sárkányokat; ő maga pedig jobbára csak szükségből, tehát vadászni vagy gyógynövényeket gyűjteni járt a hegyekbe.

Manapság azonban pont fordított a helyzet.

A hegyekbe érkező turisták millióit lépten-nyomon figyelmeztetni kell a meggondolatlan túrák lehetséges veszélyeire, az emberekben úton-útfélen fékezni kell a túlzott önbizalommal párosuló könnyelműséget, és ehhez kapcsolódóan az időszerű gondok nemkevésbé fontos csoportját képezik az egyre növekvő látogatottságból eredő környezetvédelmi ártalmak is.

Napjainkban ugyanis bárki eljuthat például a Tátrába — és ha már ott van, hát akkor föl is „szalad" valamelyik csúcsra ...

Igen ám, csakhogy a baj gyökere abban van, hogy az illető — itt töltött szabadságát leszámítva — naphosszat mondjuk egy irodahelyiségben üldögél, különböző értekezleteken, megbeszéléseken, gyűléseken s egyéb összejöveteleken csészeszámra issza a kávét, persze, közben dohányzik is; esténként viszont eltehénkedik a fotelban s kényelmes sörözgetés közben a tévét nézi. Ha néhanapján nem jár a lift, akkor ugyan kénytelen-kelletlen fölballag a hatodik emeletre, de amíg felér oda, jócskán kipirul, izzad, levegő után kapkod. Egy szép napon aztán

/ójának tartottam a jelenséget. Tudtam és tudom, a megnövekedett ipari termelést természetszerűleg kíséri a szmogszint emelkedése. Lényegében a világ minden nagyvárosában ugyanez a helyzet s változást talán csak a város és civilizáció nyújtotta előnyök feladásával érhetnénk el. Nem tartom valószínűnek, hogy ez járható út lenne, így egészségünk védelmére más módot kell találnunk: többet sportolni, több időt tölteni kinn a szabadban!

Nem véletlenül emelkedik évről évre a kirándulók, az erdőt hegyet járók száma. Egyszeri, meg nem ismételhető életét szeretné mindenki egészségesen, jó közérzettel leélni. Érthető hát a városi ember törekvése, ha szmogjárta tüdejét légcsövét ózondús, tiszta levegőjű helyen igyekszik regenerálni, ha vonzza őt az erdő, a zöldövezet. Nem lehet hát közömbös, hogy milyen ezen erdők arculata, hogy van-e belőlük elég, s hogy a zöldövezetekben pihenést keresve valóban felüdülést találunk-e. A civilizációs ártalmak növekedésével egyre értékesebbé válik minden talpalatnyi erdős rész, saját jól megfontolt érdekünk kívánja, hogy egyetlen fát se hagyjunk tönkremenni. Érthető hát elszomorodásom, mikor férjem ezzel állít haza vasárnap délutáni dunamenti erdőjárásáról: — írj az erdőmről! írd meg, hogy ne hagyják tönkremenni! — mondja, s kisgyerekes szomorúsággal, de halálkoott van a Magas-Tátrában, és elhatározza, hogy ő is megmássza a Geriahfalvi-csúcsot! Mondanom sem kell, hogy esőköpeny híján esernyővel a kezében (reggel enyhén borúsnak látszott az ég), sortnadrágot húz, nehogy megizzadjon, (a nehéznek tűnő) túracipő helyett szandálban indul el, nomeg vastagzokni sincs a lábán, hiszen a könnyű lábbeliben mezítláb divatos lépdelni. Eleinte jó iramban halad, egy idő múltán azonban fogytán már az ereje, de hát „karnyújtásnyira" a csúcstól mégsem fog visszafordulni... Egyre fáradtabb, amikor egy óvatlan pillanatban megcsúszik! Azonnal elveszti az egyensúlyát és karját egy sziklába ütve elesik. Arca eltorzul a fájdalomtól, amikor rémülten érzi: köveket görgetve maga alatt visszafelé csúszik. Valami kőpadkában meg tud ugyan kapaszkodni, de amikor körbepillant, ijedten látja, hogy egy szakadék szélére sodródott, úgyhogy meg sem mer moccanni. Rögvest elillan rátartisággal elegy önbizalma, és kétségbeesett kiabálásba kezd. Szerencséje van, mert valaki meghallja segélykiáltásait, és a legközelebbi menházból értesíti a hegyi mentőszolgálat ótátrafüredi (Starý Smokovec) központját, ahonnan mentőosztag indul a pórul járt „alpinista" lehozatalára.

Ez a kaland „csupán" lábtöréssel, csuklóficammal és zúzódásokkal, ám komolyabb következmények nélkül ért véget. Sajnos, vannak azonban ennél sokkal súlyosabb kimenetelű balesetek is. Hazánk többi hegységét nem számítva, pusztán a Magas-Tátrában az idei esztendő első két hónapjában már 31 komoly és 42 könnyebb sérülés történt, 10 esetben kellett eltűnt turisták keresésére indulni, a halálos kimenetelű hegyi túrák száma 1985. február 28-ig pedig nyolc volt!

Az egyébként száraz számok összességét

molyán számol be az élményről, hogy gyerekkorának színterén kiszáradnak a fák, az épségben maradt erdőrész fáit pedig benövi a bozót, ellepi a gaz. A tisztásokon és az út mentén sokhelyütt — a tiltótáblák ellenére is — szemétlerakatok látványa fogadja az erdőbe igyekvőt Nem értem! Az erdő, a mező mindannyiunk tulajdona, közös érdekünk, hogy megóvjuk, tisztán tartsuk azt! Ha közel kétszáz évvel ezelőtt az antagonisztikus birtokviszonyok ellenére Csokonai így írhatott: „Óh, áldott természet! óh, csak te vagy nékem / Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, / Mellynek én örökös földesura tettem, / Mihelyt teáltalad embernek születtem. /" — akkor mi, az erdők, mezők a szó legtisztább értelmében vett birtokosai kötelesek vagyunk jól sáfárkodni testünk, lelkünk egészségének zálogával, az erdeinkkel.

jelentő statisztikát — legalábbis ebben a tanulságos témakörben — érdemes kissé szélesebb összefüggésekben is szemügyre venni.

Szlovákiában, a mai formájában intézményesített Hegyi Mentőszolgálat tagjai 1954 decemberétől a tavalyi év utolsó hónapjáig eltelt három évtized alatt nem kevesebb, mint 30 791 alkalommal voltak akcióban, összesen 3 880 súlyos és 24 177 könnyű baleset mentési és segítségnyújtási teendőit látták el; ennél is tragikusabb kimenetelű esetekben pedig 457 alkalommal kellett holttestet lehozniuk a hegyekből. A különböző üdülőkben, turistaházakban, szállodákban, iskolákban és sitanfolyamokon 21 409 alkalommal tartottak ismeretterjesztő előadásokat, 3 194 kilométernyi nyári, illetve 357 kilométer hosszúságú téli turistautat láttak el jelzésekkel és 766 irányjelzö táblával. Mindennél impozánsabb szám, miszerint hegyi vezetőkként, különböző sportrendezvények felügyeleti szerveiként, valamint a hegyek rendjére ügyelő őrjáratok tagjaiként félszázezer óránál is több időt töltöttek szolgálatban.

Andrej Mlynár, a Hegyi Mentőszolgálat Magas-Tátrai Körzetének parancsnoka azonban higgadtságra inti a számokért lelkesedő riportert;

— Tény és való, ezek az adatok valóban sokatmondóak, részünkre azonban mégis csak másodlagosak ... Részünkre az a fontos, hogy megfelelő műszaki felszereltségünk legyen, hogy hívásra részint az önkéntes hegyi mentők tucatjai, részint a Slov-air helikopterei segítsék tevékenységünket és elegendő egészséges, pihent emberünk legyen ahhoz, hogy a nap 24 órájában ügyeletet tartva bármikor és bármilyen körülmények között segíteni tudjunk a rászorultakon.

— Ehhez, persze, az állandó készenlét mellett, rendkívüf jó szervezettség is kell... Főként a téli és a nyári szezonban.

A tártrai hegyimentök ötvenegy éves parancsnoka tárgyilagosan fogalmaz:

— Harminc-harmincöt évvel ezelőtt még invitálnunk kellett az embereket, jöjjenek a Magas-Tátrába, tegyenek egy-egy kirándulást . mondjuk a Menguszfalvi-völgyben, a Vadorzó-hágóban, tekintsék meg a Szalóki(Fo/ytatása a 20. oldalon)

2