A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-22 / 12. szám
Ki mit gynjt? Emberi sorsok SORSJEGYEK Ezek olyan értékpapírok, amelyek feljogosítják a tulajdonosát, hogy a megállapított nyereménysorsolásokban részt vegyenek. Az első nyilvános számsorsjáték — vagy ismertebb olasz nevén lottéria — húzása 1530- ban történt Firenzében. Azóta persze a sorsjáték mind formájában, mind a számok kombinációjában sokat változott. Legjobban a számsorsjáték terjedt el. 1813-tól a sorsjegyek forgalmazása kizárólagosan állami tulajdonba ment át. Csak államilag engedélyezett, szabadalommal szabályozott sorsjegyek kerülhettek forgalomba. Ma a világ minden részén 241 sorsjáték húzására kerül rendszeresen sor. Egy évben többször is. A sorsjegyek érdekes, színes grafikák, amelyek a különböző korok Ízlését, stílusát tükrözik. Kevés maradt fenn a régi sorsjegyekből, hiszen, aki nem nyer, az széttépi a papírt és a szemétbe dobja. A gyűjtök a sorsjegyeket a következő fö csoportokra osztják: Jótékonysági sorsjegyek — melyeknek a bevétele valamilyen jótékony célt szolgál. Ilyen sorsjegyek 1853-tól voltak forgalomban. LEVÉL ELSŐ TANÍTÓMHOZ! Már régóta készülök egy igen-igen őszinte levelet írni első tanítómnak, Világhy Árpádnak. Különösen azóta jut ez egyre gyakrabban az eszembe, amióta messze kerültünk egymástól. Mindenekelőtt kívánom, hogy jó erőben, egészségben és szeretet közepette érje meg az emberi kor végső határát! Annak idején nagy igyekezettel, féltő gonddal plántálta belénk a Tanító úr, hogy a szeretet az élet mozgató rúgója, meg azt, hogy ha egyszer a gőg és az irigység hatalmasodna el az emberi szíveken, akkor az élet is megszűnne a Földön! A népek nagy gyürkőzését hallva, látva, akaratlanul is gyakran gondolok ezekre az intelmekre. Meg arra is, hogy a bonyodalmak milyen könnyen megoldódhatnának, ha mindenki olyan odaadóan töltené be a hivatását, mint azt a Tanító úr közel félévszázadnyi szolgálata alatt tette! Emlékszem még arra az időre, amikor szülőfalumba jött tanítani és nagy hozzáértéssel segítette a testet-lelket gúzsba tartó zsellércseléd sorsból kikecmergö falu népének öntudatra ébredését. Abban az időben a Tanító úr látta el jó tanácsokkal az új gazdákat, akik két-három holdas „birtokaikon" próbálgatták az önállóságot, ami akkor igen nagy szó volt. Mint minden háztáji munka ismerője fáradhatatlanul adta át ismereteit a kisdiákoknak és a felnőtteknek egyaránt. A Tanító úrtól tanultunk kosarat fonni, szakajtót készíteni, szerszámnyelet faragni, szőlőt, gyümölcsöt telepíteni, zöldborsót szedtünk és annak az árából építettünk színpadot; s még sok hasznos dolog mellett emberhez méltón élni és gondolkodni. A felsorolt tények eredményeképpen egymást becsülő, szorgalmas, bajban összetartó néppé lett a falu lakossága. Az is említésre méltó, hogy a Tanító úr által nevelt nemzedékből senki sem vált iszákossá, vagy ahogyan mostanában mondják: alkoholistává. Meggyőződésem, hogy mindezekhez nagyban hozzájárult a Tanító Tárgyi sorsjegyek — amelyeken különböző értékes tárgyakat lehet nyerni. Ezeket 1870-től napjainkig engedélyezik. Osztálysorsjegyek — melyeket különböző, meghatározott osztályban sorsoltak ki. A nyereményeket a befizetett összeg arányában osztották el. Ez a sorsjegy 1913-tól 1953-ig volt érvényben Csehszlovákia területén. A sorsjegyek gyűjtési területéhez sorolják még a különböző fogadó- illetve tippszelvényeket, a könyvsorsjegyeket, tombolacédulákat stb. Ehhez járulnak még a sorsjegyeket propagáló apró nyomtatványok. Katalógus is jelent meg a sorsjegyekről cseh nyelven, amelyet Miroslav Mixa állított össze 'és a Cseh Numizmatikai Társaság adott ki. úr feddhetetlen jelleme. Meg az is, hogy a Tanitó urat soha senki ittasan nem láthatta, pedig (hadd áruljam el!) a jó borocskát Ön is kedvelte! Minden bizonnyal falunk népének legendás hírű szorgalma is a Tanitó úr példamutató életének eredménye. Akárcsak az ottani emberek derűlátása, amely a második világháborúban és a húsz évvel ezelőtti nagy árvízkor lelkiösszeroppanások nélkül segítette átvészelni az olykor reménytelen helyzeteket. Noha (sajnos!) réges-régen nem vagyok szülőfalum lakosa, a tavalyi év őszén elzarándokoltam Önhöz (aki szintén a városba kényszerült), hogy mind magam, mind a falum nevében megköszönjem az Öntől származó sok jót és szépet! Találkozásunk előtt elhatároztam magamban, hogy megcsókolom azt a kezet, amely közel hatvan évvel ezelőtt engem olyan útra kezdett terelgetni, amelyen becsületbe ütköző tettekre sose vetemedtem. Kiterveltem, mennyi minden vigasztaló szót mondok majd Önnek, a kilencedik iksz felé közeledő drága, fáradt öregembernek?! ... Mikor aztán a viszontlátáskor én a megilletődöttségtől összezavarodva banális szavakat dadogtam magam elé, Ön előszedte katonásan rendszerezett iratait, elém rakta azokat, terveket ismertetett, mely szerint: rögzíti falunk krónikájának hiányzó részét, megalapítja a község határában épült gyógyfürdő múzeumát. Az indításhoz jelentékeny mennyiségű írásos és tárgyi gyűjteménnyel kíván hozzájárulni. A vízlépcső épülése miatt víz alá kerülő történelmi nevezetességeket az utókor számára lefényképezted ... S míg Ön lelkesedve, legyengült hangon a következő kilencven évre beütemezett teendőkről beszélt, egyszerre csak elszégyeltem magam! Igen, mert arra gondoltam, hogy nekem, az újdonsült nyugdíjasnak már semmilyen munkatervem sincsen!... — A viszontlátásra! — ráztuk meg „keményen" egymás kezét a ceremónia nélküli búcsúzáskor. A Tanító úr akarta így, s most utólag én is azt hiszem, így volt helyes! Maradok tisztelettel és szeretettel, hálás tanítványa: Kovács Jóska Dráma a hegyekben 1. Sűrűn havazott, az utakat kásás latyak borította. A hegyaljai kisváros főterén két taxi állt. Az egyikben Nikola Sekal, a harminchárom éves. kétgyerekes családapa ült a volánnál és fuvarra várt. Egy idő múltán két határozott léptű, derűs férfi közeledett az autó felé. — Szabad a kocsi? — kopogtatott be egyikük a taxi bepárásodott ablakán. — Hóvá lesz? — kérdezte tárgyilagosan a sofőr, közben hátranyúlt, hogy kinyissa az ajtót, s ezzel is meggyorsítsa a két férfi beszállását. — Homonnára, a Carpátia-szállóba hajtson! Sekal készségesen bólintott, begyújtotta a motort s útnak eredt. A frissen hullott hó nem gátolta a vezetésben, jó tempóban haladt a kellemesen fűtött kocsi. Nemigen figyelte a hátsó ülésen utazók csevegését, inkább az autórádió műsorát hallgatta. Utasairól csupán annyit tudott, hogy pénzük az van bőven, mert indulás előtt egy maréknyi százast lobogtattak meg előtte, mondván, kis kiruccanásra, ha úgy tetszik, kanmurira mennek a homonnai szálloda ismert borozójába ... 2. — Ez a nap is jól kezdődik!... dünnyögött magában bosszúsan Drahovský rendőr-főhadnagy, amikor letette a telefonkagylót. A vonal túlsó végéről éppen azt jelentették neki az imént, hogy a Stakčínt Jalovával és Starinával összekötő utak kereszteződésében egy ismeretlen férfi holttestére bukkantak. Egy pillanatra eltűnődött, azután gyakorlott mozdulattal lenyomta a belső szolgálatig vonalak egyikének kapcsológombját, hogy a frissen kapott értesülést a bűnügyi rendőrség parancsnokának adja tovább. — No, ennek is pont most, hétfőn kellett történnie, amikor a szolgálatban töltött karácsonyi és újévi ünnepek fejében jópár embernek szabadnapot adtam ... — sóhajtott Dezider La seek rendőr-őrnagy, és utasította a helyszínelő csoportot, hogy induljon a tetthelyre. Ebben a pillanatban még senki, így ő sem sejthette, hogy Szlovákia egész területére kiterjedő nyomozás, sőt a csehszlovák és a lengyel határöregységek együttműködését feltételező rendőri akció „nyitánya" volt ez az utasítása. 3. — A szóban forgó holttestet az említett három község határában gazdálkodó állami birtok egyik dolgozója találta meg, amikor éjszakai szolgálatának leteltével hazafelé tartott. Az ismeretlen férfi az országút mentén feküdt, és ha aznap hajnalban nincs hirtelen olvadás, akkor talán tavaszig sem bukkant volna rá senki a hóboritotta árokban. 4. — Kétségtelen, hogy durva gyilkosságról van szó — tett jelentést a helyszínelő csoport vezetője a nyomozást irányító Bemard Dyk rendőr-őrnagynak. — Alig pár méternyire a holttesttől, a legközelebbi kilométerkővön, vérfoltokat állapítottunk meg; néhány lépéssel arrább pedig egy házilag készített tőrt meg egy kést is találtunk. Feltehetően, ezek lehetnek a gyilkos szerszámok, mert a halottkém megállapítása szerint az ismeretlen férfi halálát öt különböző mélységű szúrás okozta, a legveszélyesebb egyenesen az ütőérbe hatolt. «I — Intézkedjen, hogy a hullát szállítsák azonnal Kassára, az igazságügyi orvosszakértői intézetbe. Mi addig a környéket fogjuk a lehető legtüzetesebben átfésülni — válaszolta határozottan az őrnagy, és ő maga is kocsiba szállt, hogy rögtön kéznél legyen, ha az emberei valami használható nyomra bukkannak. A nyomozószervek nemcsak hogy nagy apparátussal láttak munkához, de a tettesek kézre kerítésére egyben országos körözést is indítottak. Szlovákiában a kerületi rendőrkapitányságok például utasítást kaptak arra, hogy azonnal ellenőrizzék a gyámhatósági felügyelet alatt álló köztörvényes bűnözők hollétét; a közlekedésrendészetnek viszont az a feladat jutott, hogy razziával próbálja megtalálni azt a taxit, amelynek járműforgalmi iratait szintén a földre hajítva, pontosabban a hóba süppedve a holttest közelében találtak meg. 5. — Az orvosszakértői vizsgálat eredménye? — kérdezte kíváncsian Bemard Dyk őrnagy azon a munkaértekezleten, amelyet az ügyben illetékes munkatársak bevonásával, néhány órával a nyomozás megkezdése után tartott a dolgozószobájában. — Egyértelműen bebizonyosodott, hogy az áldozat neve Nikola Sekal, foglalkozását tekintve taxisofőr. A boncolás kimutatta, hogy a mellkasát és a hasát ért öt szúrás következtében elvérzett. A halál körülbelül negyvennyolc órája állt be nála. — A feleségével ki beszélt közületek? — Én! — felelte Bohumil Božek hadnagy. Az egész család, tehát a feleség és a két gyerek is a szomszédos járásban lakott. Az asszony nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, ha a férje egy-két napig nem jött haza. A taxisofőröknél, ha hosszabb útra mennek, bármikor előfordul az ilyesmi. Ezt igazolta a járási szolgáltatóipari vállalat vezetője is, elvégre a taxisoknak kötetlen munkaidejük van. Egyetlen kötelességük, hogy rendszeresen elszámoljanak a fuvardíjakkal és pontosan vezessék a kocsik menetnaplóját. — Sekalnak milyen hírneve volt a lakhelyén? — Jó. Példásan törődött a családjával, nem ivott, nem dohányzott. — És a munkahelyén? — Ott is szerették. Precíz, megbízható munkaerőnek tartották, akit gyakran emlegettek példaként a kevésbé lelkiismeretes dolgozók előtt. Mindig pontosan tudott elszámolni a bevétellel, törődött a kocsi műszaki állapotával. Nincs kizárva, hogy ezúttal nagyobb összegben lehetett nála pénz. — A vállalat miért nem jelentette azonnal, hogy eltűnt egy gépkocsivezetője? — Ők is azt hitték, hogy szolgálati úton van, nem akartak fölöslegesen pánikot kelteni. Csak amikor az elszámolásra esedékes időpontban sem jelentkezett, ráadásul otthon sem találták, akkor kezdték gyanítani, hogy valami baja eshetett. Az őrnagy a telefonhoz lépett, és erélyes mozdulatokkal tárcsázni kezdett. (A történet befejezése lapunk 14. számában következik.) 19 ■
