A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-08 / 10. szám
SÍRTAM, ZOKOGTAM... Betöltöttem már a hetvenedik évemet. A sorsommal megbékéltem, de felejteni nem tudok. Nem, nem vagyok én szomorú, csak soha nem múló bánat telepedett a szívemre. Pedig de virgonc leány voltam én valamikor! Ha van türelme végighallgatni, elmesélem az életem történetét: Csábon születtem. Szüleim gazdálkodtak, jó módban éltünk. Erdészhez mentem feleségül. Csinos, jó vágású, szép szál ember volt, nagyon összeillettünk. Erdő közepén, takaros portán, erdészházban laktunk. Áldott jó ember volt az uram. Szinte a tenyerén hordott. Mintha megérezte volna, hogy nem maradhatunk soká együtt. Kereste a kedvemet, még a gondolataimat is igyekezett kitalálni. Négy gyermekünk született: két fiú és két lány. Tizennégy esztendeig éltünk együtt. Tartottunk aprójószágot, s volt tehénkénk is. Már-már azt hittük, szerencsésen átvészeltük a háborút, amikor 1945 nyarán bekövetkezett a szörnyű tragédia. „Te ember — mondtam a férjemnek egy reggel — fogytán a Bimbó elesége. Elmehetnél egy kis lucernát vágni neki." Útnak is indult ő iziben, egy tányéraknára lelt kaszálás közben. Hazahozta, letette az udvar közepén terpeszkedő favágó tuskóra, babrálgatni kezdte. A gyerekek meg, az egyik lányka és a fiú, körülállták, kíváncsian lesték, figyelték apjuk ügyködését. Július tizenhetedike volt, nagyon is emlékszem a napra. A másik két csemete cseresznyézni ment. Én a nyárikonyhában üldögéltem az ablak mellett a lócán. Épp a kisebbik fiam ruháját foltozgattam. Eleven gyerek volt, nagyon szeretett fára mászni, hát szakadt rajta a ruha, módfelett. Csak a nagy robbanásra emlékszem. Hangos csörömpöléssel betörött a konyhaablak, szilánkok röpködtek mindenütt. Több sebet kaptam. A combom, a kezem erősen vérzett. Kirohantam az udvarra. Férjem viaszsápadtan feküdt a földön. Patakzott az arcából a vér. Nem messzi tőle a két gyerek feküdt mozdulatlanul. Az uram fölé hajoltam. Sírtam, zokogtam, jajveszékeltem. Kinyitotta erre az én emberem a szemét. „Az apróságok jól vannak?" — kérdezte fátyolos hangon. Bólintottam, hogy igen. „Akkor jó" — mondta — „látod, már jobban is vagyok." Kicsit megbillent a feje és — meghalt. Én küldtem öt a halálba! Elájultam. A balassagyarmati kórházba vittek. Mire két hét múlva hazajöttem, az uram, meg a két gyerek már a földben voltak. Három koporsó állt egyszerre egymás mellett az udvaron. Azóta gyengélkedik a szívem. De hát csoda, hogy egyáltalán túléltem a szörnyű csapást. Közvetlenül előtte meghalt az édesanyám. Nem sokkal később elment utána az apám is. Magamra maradtam. Nem volt maradásom az erdészházban, hazaköltöztem a szülői házba. Rendbe tétettem a kamrát, nagy ablakot, üveges ajtót állítottak be a kőművesek. Heten voltunk testvérek, hat lány meg egy fiú. A szerencsétlenség után két-három esztendeig se nem éltem, se nem haltam. Az orvos pedig egyre biztatott: emberek közé menjek, s akkor hamarosan rendbe jövök. De hát kinek volt kedve ennyi csapás után mással még csak szóba elegyedni is? A bátyánk nem szívlelt engem, sőt egyik testvérét sem. Még édes szüléimet is szekérozta, verte életük végén. Az ital volt a szerelme, a testvére, a barátja ... az egyetlen cimborája. Engem is kiüldözött a szülői házból. Pedig huszonnyolcezer koronát fektettem már addig szobácskám csinosításába. Egyik testvéremtől a másikhoz vándoroltam. Szerte az országban, de még Pesten is laktam egy kicsinyke ideig. Aztán spórolt pénzemen vettem egy házat Kőkesziben. Az egyik testvérem közvetítésével jutottam hozzá. Az egyetlen életben maradt fiam, Józsi a gimnázium elvégzése után Budapestre ment tanulni. Építészmérnöki főiskolát végzett. Egy ideig a pénzügy-minisztériumban dolgozott, jelenleg a Danubius Szálloda- és Gyógyfürdő Vállalat fejlesztési vezérigazgató-helyettese. A Margit-szigeten van az irodája. Voltam én már náluk nem is egyszer látogatóban. Igaz, mostanában már nem merek nekivágni az útnak. Gyengélkedem, félek, ott ér a halál, s idegen földben feküdjek. Azt szeretném, ha idehaza, a párom mellé temetnének. Mert úgy tudja meg, hogy nem mentem a férjem 1. Olvasni is szeretek halála után férjhez. Még csak meg sem fordult a fejemben ilyesmi. A fiam megnősült, pesti lányt vett feleségül, a városi menyecske a statisztikai hivatalban dolgozik. Ő is szeret nagyon. Egy lányuk van, az idegen nyelvek főiskoláján tanul. Az egyetlen unokám. A fiam szinte havonta eljön hozzám. Ilyenkor boldog vagyok. Közel a csábi temető is, sűrűn eljárok az ennyéim sírjához. Esztendőkön át egyedül tengettem a napjaimat. Majd megbetegedtem. A körzeti orvos tanácsára otthagytam szobakonyhás lakásomat és ide, a kürtösi „öregotthonba" költöztem. Mit mondjak? Mindenem megvan. Sokat sétálgatok a friss levegőn, meg aztán olvasni is nagyon szeretek. A televízió nem érdekel. Tavasszal, majd ha az idő engedi, konyhakertet készítünk a szomszédasszonyokkal. Meg virágányásokat is. Ha már egyszer itt élünk, legyen otthonos a környezetünk is. (Elmondta Filó Józsefné, a nagykürtösi (Veľký Krtíš) Szociális Otthon lakója). SOÓS BOGLÁRKA A szerző felvétele Nehezen nyílik a rácsos kapu, csikorog a hatalmas lakatban a kulcs. — Nicsak! Az élesztős kosár) — kiált fel Etus néni — hát ez is itt van? Belépve azután sorra megnevezi a tárgyakat. Alkalmi kísérőnek szegődött mellénk. Nagyon jól tette. így rögtön, helyben magyarázatot kaptam mindenre. Ilyen alkalmi szaktanácsadója garantálom mindenkinek lesz, aki felkeresi a csicsói (Čičov) tájházat. Hiszen bármelyik egyszerű falubeli ember el tudja mondani mit mire használtak annak idején. Nem volt még az olyan régen! Hivatalos kalauzt is könnyű találni, elég a kultúrházba beszólni, örömmel mutatják meg, mit hozott létre a falu közössége. A szobába lépve elsőnek a bölcsőt látom meg, azután a falon a mirtuszkoszorút. — Vajon kié lehetett? — Nicsak! A lóca és a hidas asztal, rajta a rétesabrosz. Itt a faragott szék, ezt megnézhetik! Ez nem esik szét! Az ablakban muskátli — talán átvészeli a telet — az ablak alatt a tulipántos láda. Az ajtó mögött, feszítőfával, ahogy illik, a rámás csizma. — Ej, de fájintos! Ez mutatott ám a lányok lábán! A fogason további csizmák lógnak, egy bricsesznadrágot is lelünk és egy kötényt. Etus néni ezt sem állja meg szó nélkül: — Tedd vissza gyorsan, mert még elviszem, olyan jó klottkötény, ma már ilyet nem kapni... És csizmahúzót sem, ehol van, ni, az ajtó mögött. Ez kéne most is, nem kínlódnék annyit a csizmámmal. Tudom, nem szabadna, de kihúzzuk a sublót felső fiókját. Valódi kincsesláda. Nem arany, nem ezüst, ami előkerül, hanem az Etus néni lámpája. Simogatja, dédelgeti, magához öleli. Látszik, sok-sok év kedves emléke gyűlik a szívébe. Hej, de sokat láthatott is az a lámpa ...! Édes a csiripiszli — Jaj, de jó. hogy megleltem, jaj, de jó, hogy itt leltem meg. Itt már jó helyen van. Nem vész el. Megismerem, a repedését az édesapám javította. Ezt a lámpát még az anyám kapta nászajándékba attól az uraságtól, ahol az apám volt vincellér. Ezzel világítottak, amikor a világra jöttem ... Óvatosan fogd lányom! El ne törjön ... A lányom szóra Futó Márti, a művelődési otthon alkalmazottja hallgat. Azon az estén ő volt a hivatalos kulcsfelelős. — Nicsak, a bőszárú a gatya — kutatjuk 12
