A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-22 / 8. szám
Hallottuk' olvastukláttuk Megjött a tél és a Szovjetunió távoli, északi vidékén az anyuka az idényhez illő babakocsiban, szánkocsiban, vitte sétálni a fiát. A felvétel a Pravda fénykép-pályázatára érkezett és V. Viktorov készítette. A nyírfakéreg kosárban sokáig friss marad a gomba és minden más erdei termény. Erre nem a mai kor embere jött rá, hanem az őseink is ebben gyűjtögették a mindennapi betevő falatot. A különbség csak annyi, hogy a kosár külleme az idők folyamán a népi iparművészek keze alatt szépült. Katharina Böhm nemcsak az apja lánya, hanem a nagyapja unokája is, volt kitől örökölni a tehetségét. A tizenkilenc éves új színésznő Karlheinz Böhm osztrák filmszínész leánya, Kari Böhm, a néhány éve elhunyt karmester unokája. Katharina Böhm már hat évvel ezelőtt szerepelt egy tévésorozatban, de első nagy sikerét nemrég aratta a Hidegláz című filmmel. KÖNYV Szlovák írók enciklopédiája Hézagpótló kiadvány került a karácsony előtti napokban a könyvesboltokba: a Szlovák írók Enciklopédiája (Encyklopédia slovenských spisovateľov), amely a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete munkatársainak tudományos és szervező munkáját dicséri. A több mint ezer oldalas kétkötetes kiadvány a szlovák irodalom egészének első korszerű lexikális feldolgozása a kezdetektől egészen napjainkig, illetve a kortárs szlovák irodalom harmincéves alkotóiig. Az utóbbi esztendőkben a korábbi évtizedekhez mérten is rendkívül nagy számban kerülnek ki a különböző szlovák tudományos intézetek és kiadók műhelyeiből a szlovák művelődéstörténet egyes szakaszait felvállaló, vagy azokat összegező munkák: újrakiadások, monográfiák, történeti és lexikális összefoglalások. Ehhez a felfokozott önöszszeszedési, múltkereső folyamatba illeszkedik bele a most megjelent irodalmi lexikon is, amely — alapműről lévén szó — nemzetiségi kulturális intézményeink, iskoláink, pedagógusaink, népművelőink könyvespolcairól sem hiányozhat. Segíthet például a szlovák irodalom több évszázados fejlődésének megértésében és objektív megítélésében, az utóbbi három-négy évtizedben tapasztalható fejlődési tendenciái közt való eligazodásban, de támpontokat adhat nemzetiségi irodalmunk megítéléséhez is. És ekkor még csak alig említettem valamit mindabból, hányféleképpen segíthetné ez a lexikon a tájékozódásunkat, ismereteink gyarapítását, önépítkezésünket. Az enciklopédia szócikkei két nagy csoportba oszlanak: az első csoportba, a személyi részbe tartozók az ismert, kevésbé ismert vagy éppenséggel a nagyközönség számára mindezidáig ismeretlen szlovák írók életéről és munkásságáról, a második csoportba tartozók pedig az egyes szlovák folyóiratokról, antológiákról, irodalmi csoportokról, kiadókról és tudományos intézményekről stb. adnak tájékoztatást. A lexikon ezerkétszáznál is több szócikkét gazdag fekete-fehér és színes illusztrációs anyag egészíti ki Tóth László Műhely ‘84 A Madách Kiadó „rendhagyó antológiája", amely 1978-ban jelent meg első alkalommal, azzal a nem titkolt szándékkal készült, hogy az irodalom iránt érdeklődő olvasóközönség számára tájékoztatóul szolgáljon: mi készül az írók és a kiadó műhelyében. Az elmúlt évek folyamán a műhely szerkesztői, összeállítói ezen a koncepción alig változtattak: igyekeztek — a lehetőségekhez mérten — „működés közben": bemutatni irodalmunk — esetenként a sajtó — egészét. A Műhely '84 sem igen tér el ettől a célkitűzéstől. Ha mégis, hát azzal, hogy ezúttal „eddig még nem jelent alkotásokat" sorakoztat a kötetbe. Az „Arc és tükör" rovat verseket, novellákat, elbeszéléseket és regényrészieteket közöl, zömmel a fiatalabb nemzedék újabb munkáiból. Rácz Olivér és Vajkai Miklós rövidprózája mellett L. Gály Olga közöl részleteket Lörincz Gyula életrajzi visszaemlékezéseiből. Kövesdi Jánostól és Finta Lászlótól regényrészieteket, Tóth Lászlótól, Bettes Istvántól, Török Elemértől, Moyzes Ilonától és másoktól verseket olvashatunk a Műhely tavalyi kötetében. Érezhetően hiányoznak a középnemzedék — Duba, Dobos, Tőzsér, Cselényi, Ozsvald, Dénes, Zsélyi Nagy stb. — munkái az összeállításból. A Mérleg rovatban két tanulmányt találunk. Kultúrhistóriai szempontból Tóth László tanulmánya a komáromi színjátszás történetéről forrásértékű munka, amely a X. Fábry Napokon elhangzott hasonló tematikájú előadásával kiegészítve véleményem szerint akár nemzetiségi színháztörténeti kismonográfiává állhatna össze. E rovat másik írásában Alabán Ferenc Tőzsér Árpád költészetének elemzésével foglalkozik A léttapasztalat költői expresszivitása címen. A Műhely '84-ben a továbbiakban Szigeti László és Zalabai Zsigmond írásait találjuk, s végül az Echo rovat összeállítást közöl a Madách Kiadó 1982-es termésének hazai és külföldi visszhangjáról. A mindennapi élet bebizonyította, hogy a Műhely sorozat szerves és fontos része irodalmunknak. Tájékoztat, eligazít abban, hogy hol tartunk, hogy mi készül az írók és a kiadó műhelyében. De az utolsó kötetnek akad egy szépséghibája, amely alapvető ellentmondásként jelentkezik a szándék és a valóság között. Az a tény, hogy ebből a kiadványból hazai használatra mindössze 200 példány marad! 1978-ban ennek a tízszerese volt „kedvcsináló". A későbbi évfolyamok itthoni példányszáma 800 és 500 között váltakozott. A magam részéről ezt is nagyon kevésnek tartom. E mostani kétszázas példányszám pedig könyvritkasággá üti majd a kötetet. Gál Sándor RÁDIÓ Ivanics István hangjátéka A karácsonyi ünnepek, a szilveszter, az Újév és a közbeeső hétvégek eredményeként örömtelién megnyúlt a Csehszlovák rádió magyar adásának sugárzási ideje, s a szerkesztőség — élve az alkalommal —, a kapott időtartamot igyekezett változatos és tartalmas műsorszámokkal kitölteni. Örvendetesen nagy volt a rádiójátékok száma: a hat ünnepi sugárzásnapon hét hangjáték hangzott el — valamennyi a MATESZ komáromi társulatának ill. a Thália Színpad művészeinek tolmácsolásában. A hangjátékok közül egy hazai magyar szerző alkotása volt — Ivanics István: Én, Máté, Péter bácsi meg a többiek című, gyermekeknek írt alkotása. A történet valahol „a töltés mellett, a Kis-Duna partján" játszódik, egy kis faluban, ahol összevont osztályban tanulnak a gyerekek. Két negyedikes (Magduska és Máté) napjait látjuk gyermeki szemüvegen át megelevenedni. A több apró epizódból felépülő hangjátékban részesei vagyunk egy izgalmas horgászkalandnak, izgulunk a majdnem végzetes vakbélgyulladás sikeres leküzdéséért, közben fel-felvillannak a gyermekvilág képei is. A történeteket Magduska — gyakran hosszadalmas — monológjai fűzik össze egésszé — Varsányi Marika hangszíne és kedvesen bájos hanghordozása feledtetni tudta a kissé megnyúlt narrátori szöveget. Péter bácsi, az unokáját magához vevő, apai szeretettel és gondoskodással nevelő nagyapó szerepében Dráfi Mátyás nyújtott felejthetetlen élményt. A háztájiban szívesen szorgoskodó, de az osztály eszeként is tisztelt Máté, az unoka szerepét Nikola Róbert főiskolai hallgató elevenítette meg. A nővérke együttérző hangja Ferenczi Anna volt, az anya aránylag rövid szerepét Szentpétery Aranka tolmácsolta. Megvolt itt a rádiójáték minden fontos kelléke: kevés szereplő, kötetlen helyszín, az idősíkok váltakozása, pergő ritmusú történet — és ez érett alkotóra vall; de jeleskedett a rendező (Lelkes Júlia), a zenei szerkesztő (Hykisch Éva) és a két technikai munkatárs (Lovász László és Zsigárcsik Gyula) is. A hangjáték műsorra tűzése dicséretes tett volt; a jövőben több, hasonlóan színvonalas csehszlovákiai magyar hangjáték bemutatását várják a hallgatók. Pénzes István SZÍNHÁZ Simoné Boccanegra Ez a zenedráma Verdi egyik legigényesebb, ugyanakkor aránylag ritkán játszott nagyoperája, amely a nagyhírű „maestro" tekintélyes életművében valahol középütt foglal helyet. Az 1800-as évek második felében született Boccanegrának legutóbbi bemutatója éppen Bratislavában, a Szlovák Nemzeti Színházban volt, ahol Július Gyermek rendezésében, Ondrej Lenárd vezényletével és Kovács Kálmán kitűnő karigazgatói közreműködésével január derekán került színre. E bemutató kapcsán, érdekes operatörténeti tényként, érdemes föleleveníteni, hogy ezt az operáját Verdi csupán másodszori „nekifutásra" tudta sikerre vinni, miután barátainak és munkatársainak bíztatására átdolgozta az 1857-ben először Velencében, majd két évvel később Milánóban is megbukott művét. A jelentős szerzői változtatásokat hozó átigazítás azonban eredményesnek bizonyult, mert az 1881-ben tartott újabb „ősbemutatón" a Boccanegra immár hatalmas sikert aratott. Természetes, hogy az operának ezt a változatát, pontosabban ennek a változatnak még jobban tömörített és a cselekményében is érthetőbb, összefüggőbb módozatát játssza a bratislavai nagyszínház operatársulata. Mind a rendező, mind a dirigens igyekeztek megtisztítani ezt a zenedrámát az évtizedek során rárakódott idegen elemektől, s olyan egyenletes színvonalú előadást hoztak létre, amelyben a zenekar nemcsak az énekszólamok kíséretét látja el, hanem velük együtt a zenei mondanivaló jelentős hordozója. Figyelemre méltó az énekesek többségének teljesítménye is, akik zeneileg szinte hibátlanul s színészileg szuggesztiven oldják meg feladataikat. A címszerepet, vendégként, a kiváló bolgár baritonista: Ivan Konsulov énekli bravúros muzikalitással. A produkció egy további külföldi vendége az Uruguayból származó, jelenleg az NSZK-ban élő Osvaldo di Pianduni, aki Peter Dvorský nemzeti művésszel váltakozva énekli a fiatal genovai nemes, Adorno figuráját. Az opera többi alakját szintén kettős, sőt hármas szereposztásban tanulta be a társulat, úgyhogy az újrajátszások során Ondrej Malachovsky, Peter Mikuláš, Galla János. Juraj Hrubant, Szűcs Róbert és mások is színpadra lépnek ebben a Verdi-operában. Miklósi Péter 9
