A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-08 / 6. szám
Az erdőtüzek megfékezésére a Canso vizbombázó repülőgép a leghatékonyabb eszköz. Közönséges vízirepülögépet alakítanak át vízbombázóvá oly módon, hogy kétezer literes víztartályt építenek be a rakterébe. A tartályt a tengerből töltik fel vízzel haladás közben, és a rakományt 15 méteres magasságból zúdítják a tűzre. Bioúttörő ... Krascsenyits Géza felvétele Az egyszemű ... Borzi László felvétele Hallottuk-olvastuk-láttuk KÖNYV . . és beszéld el fiadnak ..." A visszhangból Ítélve az elmúlt óv egyik sikerkönyve lett Magyarországon Féner Tamás: „...és beszéld el fiadnak..." című reprezentatív, színes fotóalbuma — melynek a mi könyvesboltjainkba is eljutott néhány példányát minden bizonnyal szívesen és érdeklődve forgatják hazai olvasóink is — hiszen Féner Tamás fotóriporteri, fotómüvészi kvalitása erre megfelelő biztosíték. Személye — gondolom — nem szorul különösebb bemutatásra berkeinkben sem, elvégre hoszszú ideje jelen van a magyar zsurnalisztikában és fotóművészetben. Fotóalbumával nem kisebb feladatra vállalkozott a szerző, mint hogy a magyarországi zsidók életébe, vallási, hétköznapi szokásaiba nyújtson betekintést kamerája segítségével. Egy olyan közösség életébe, szokásaiba, amely lényegében egy évezrede él együtt (kisebbségben) a magyar etnikummal, s amelynek kultúrája ezáltal bizonyos értelemben mára már szerves részévé vált az egyetemes magyar kulturális értékeknek. Megvallom őszintén, egy eddig szinte teljesen ismeretlen, mondhatnám úgy is, kissé misztikus világ tárult elém az album lapjairól (annak ellenére is, hogy Féner korántsem a misztikum megörökítésére törekedett), s gondolom, nem én vagyok az egyedüli, aki ugyanígy van ezzel. Hisz generációm, vagyis a második világháború után született nemzedék a német fasizmus fajgyűlölő barbarizmusa, zsidó népirtása következtében már nem nagyon találkozhatott a zsidósággal mint etnikummal, illetve annak jellegzetességeivel. így talán éppen ennek a generációnak (generációknak) nyújthat a legtöbbet a fotós Féner Tamás, valamint a képekhez tudományos igényű, ám az átlagolvasó számára is közérthető, tömör kisérőszöveget író Scheiber Sándor művelődéstörténész, amikor képben és szóban az érdeklődő elé tárják ennek a közösségnek a történelmét, hétköznapi, ünnepi szokásait, életvitelét, bölcsőtől a koporsóig. Németh Gyula Egy utazás krónikája A Magvető Kiadó Magyar Flírmondó sorozatában jelent meg az az útinapló (Teleki Sámuel felfedező útja Kelet-Afrika egyenlítő vidékein 1887—1888-ban), amely Teleki Sámuel múltszázad végi kelet-afrikai utazásáról ad számot. Nehéz eldönteni, hogy Teleki Sámuelt vadásznak vagy felfedezőnek minösítsük-e, hiszen nem azzal a szándékkal utazott Kelet-Afrikába, hogy ott felfedezéseket tegyen. Csak expedíciójuk felkészítése közben, Zanzibár szigetén hallották rebesgetni, hogy azon az ismeretlen vidéken, ahová készülnek, állítólag hatalmas tavak vannak. Itt határozta el Teleki Sámuel, hogy azokat a titokzatos és legendás tavakat megkeresi. Nagy szenvedések és megpróbáltatások árán, gyakran halálos veszedelmek közepette hatolt be Teleki Sámuel expedíciójával az addig ismeretlen Kelet-Afrika egyenlítői vidékére, ahová fehér ember előtte még nem tette be a lábát. Még a dicsőségtől övezett nagy Afrika-kutatók, Livingstone és Stanley sem jártak ott. Telekinek végül sikert hozott a sok megpróbáltatás és életveszedelem, mert 1888 februárjában és márciusában felfedezte azt a két tavat, amelyet barátjáról és ösztönzőjéről, Rudolf trónörökösről, illetve Stefánia főhercegasszonyról nevezett el. Ezekről a tavakról Teleki előtt semmit sem tudtak az európaiak, és így szenzáció számba ment e felfedezés, amely Telekinek is hírnevet szerzett. Meg kell jegyeznünk, hogy magyar ember nevét ilyen jelentős felfedezések nem őrzik a nagyvilágban, így annál értékesebb számunkra Teleki Sámuel tette. A Rudolf-tó felfedezéséről többek között így ír a napló: „A tájképi szépségek varázsa alatt, amely minden oldalról környékezték, hosszabb ideig néma elragadtatásban álltunk egy helyen, embereink is némán, miként mi, bámultak a messzeségbe, míg végre csodálkozásunk hangos kiáltozásokba tört ki a tó miatt, melynek tükröző felszíne a távol fekvő látóhatáron az ég kék színével olvadt össze." Ezt a naplót egyébként nem Teleki Sámuel írta, hanem hűséges kísérője és vadásztársa, a pozsonyi származású Ludwig von Höhnet, illetve Höhnel Lajos sorhajóhadnagy. Úgy látszik Höhnelnek volt érzéke az íráshoz, mert a napló színes és eleven, s híven őrzi Teleki és a többiek izgalmas vadászkalandjait, küzdelmeit a harcias bennszülöttekkel.-dénes-HANGVERSENY Ünnepi Anyegin Annak a felejthetetlenül szép előadásnak a gyökereit, amely a Szlovák Nemzeti Színház operaszínpadán az óév utolsó előtti estéjén hangzott el, a chicagói opera műsorpolitikájában kell keresni. Az évad első bemutatója ugyanis ott Csajkovszkij Anyeginja volt, amelyben Lenszkijt Peter Dvorský énekelte, Tatjánaként az olasz Mirelle Freni mutatkozott be, míg a címszerepet a német Wolfgang Brendel, Gremin herceget pedig a bolgár Nikola Gyaurov énekelte. Freni és Dvorský találkozása a világ prominens operaszínpadain nem újkeletű, hiszen Rodolph és Mimi tragédiába torkolló szerelmét már nem egyszer élték át egymás olda-lán a színpadon, s a közöttük kialakult barátság tette lehetővé, hogy a Freni—Gyaurov házaspár engedett Dvorský kérésének és beleegyezett a bratislavai szereplésbe. Mirella Freni, akit az „évszázad Mimije" jelzővel illetnek, mintegy negyedszázada a Zeffirelli—Karajan féle Bohémélet produkcióban lett világhíressé, s ma is töretlen fénnyel ragyogó állócsillaga korunk operamüvészetének. Olyan művész ö, akinél a hang és az ábrázolt egyén szuggesztív életrekeltése a legideálisabb összhangban van. Tatjánáról valóban egy Puskin megálmodta portrét fest. Emberábrázoló művészetének illusztrálására elegendő az előadás két sarkalatos pontját említeni, nevezetesen a levélírási és a búcsú jelenetet, mert az első szerelem ébredésével viaskodó lány portréját éppen olyan élethűséggel és lágyan csengő lírával hozza, mint az utolsó jelenetben az érett asszony drámai erővel feltörő és fehéren izzó vívódását az ismét fellángolt szerelem és a házassági hűség között. Olyan teljesítmény ez, melynek emléke kitörölhetetlenül vésődik az ember emlékezetébe. Frenihez partnerei közül Dvorský állt legközelebb, élvezetes, magával ragadó teljesítményt nyújtott. Anyegint, nyelvi problémák miatt Miller Lajos helyett a bolgár Ivan Konsulov énekelte, aki bár más minőségi kategóriába tartozik, de a Freniből áradó szenvedély és sugárzás annyira magával ragadta, hogy az utolsó jelenetben meg tudta idézni Anyegin életének teljes tragédiáját. Sajnos Gyaurov nem léphetett színpadra — indiszponált volt a hangja — így Galla János énekelte — igen szépen — Gremin herceg népszerű áriáját. , Végezetül pedig egy óhaj: bár minden alkalommal ilyen intenzitással és fegyelemmel szólna Gerhard Auer keze alatt a zenekar és a kórus mint ezen az „ünnepi" előadáson. Varga József RÁDIÓ Szilveszter a rádióban Lakodalom alkalmával szokták emlegetni a szólást: „Egy napi öröm, halálig tartó szomorúság.” Ez azonban nem érvényes az év utolsó napjára, hisz ilyenkor többnyire mindenki indokoltan vidám; vagy mert maga mögött tudta szerencsésen az esztendőt, s bizakodással várja a következőt, vagy mert szeretne hinni egy jobb új évben, bizsergeti „a rossz után jön a jó" érzése. Igaz, némi számvetést is készítünk; tényekkel, tettekkel, gondolatokkal „béleljük ki" a mérleg serpenyőit, nyugtatjuk és ámítjuk önmagunkat, reménykedünk és tervezünk, ám mindenekfelett átadjuk magunkat a gondtalan szórakozásnak, aztán pukkanjon a pezsgőspalack, jöjjön a tánc, a vidámság ... A Csehszlovák Rádió magyar adásának szilveszteri esztrádműsora színvonalas vállalkozás volt. A Sipos-jelenet mindennapjainak idült betegségére figyelmeztetett: némelyek már nem is tudják, milyen nevet adjanak gyermeküknek. A finom iróniával átszőtt negatív emberi tulajdonságok: a vagyonhajhászás, a nagyzási mánia és az extremitásra való hajlam jól kidomborodtak. Fülöp Imre jelenete ugyancsak a nagyzási hóbortot karikirozta. Remek teljesítményt nyújtott Dalmadi László, magyarországi művész komikus-énekesi produkciójával. Jelenetei jól kihegyezettek voltak, énekbetétei szorosan kapcsolódtak prózai mondanivalójához. Kár, hogy némelyik „alakítása" előttem már ismerősnek hatott, s így nem tudtam rajta felszabadultan nevetni. Rohanó világunkban a nosztalgia korát éljük. Komár László dalai és feldolgozásai — különösen a Marina — már-már a feledés homályába merült gyermekkoromat, mindenekelőtt az iskolás éveket juttatta eszembe. A kétórai műsort elemezve leszögezhetjük: a gondos összeállítás eredményeként egyenletes színvonalú volt az esztrádműsor. A jelenetek közötti zenei átmenet azonban élénkebb, pergőbb lehetett volna. Köbölkúti József 9
