A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-12-21 / 52. szám

Következő számunk tartalmából: Cséfalvay Ferenc: A GYŐZELEM ÚTJÁN Hajdú András: ÓVÁR, LEÁNYVÁR ÉS SEKKEN Dénes György interjúja Csanda Sándorral Lacza Tihamér: CSEREPEK Miklósi Péter: HULLADÉK - NYERSANYAG Ozogány Ernő: BETÖRÉS AZ ADATBANKBA Lovicsek Béla: FINOM ÚRIASSZONY Címlapunkon Könözsi István fel­vétele A CSEMADOK Központi Bizottságá­nak képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava. Obchodná ul. 7. Telefon: 332-865. Megjelenik az Ob­­zor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. ts. armády 35. Főszerkesztő: Strasser György. Tele­fon: 336-686, főszerkesztő-helyette­sek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla. Telefon: 332-864. Grafikai szerkesz­tő: Krá! Péterné. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfi­zetéseket elintéz: F’NS — Ústredná expedícia tlace, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. t. 6. Nyomja a Vychodoslovenské tlaciame n. p., Ko­­áice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kős. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesí­­tö. Kéziratokat nem örzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdeté­sek: Vydavaterstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel.: 522-72, 815-85 Bratislava. In­dex: 492 11. Hétvégi levél 1984 végéhez érkeztünk, és az óesztendőben már nem lesz lehetőségünk, hogy olvasóink­hoz szóljunk. Szerkesztőségi kollektívánk ne­vében ezért megragadom az alkalmat hogy köszönetét mondjak lapunk iránti érdeklődé­sükért, és azért a támogatásért, amelyek hoz­zászólások és véleménynyilvánítások formájá­ban jutnak kifejezésre. Közelednek karácsony meghitt napjai, és közeleg az új esztendő reményt keltő ideje is. Kétségtelen, hogy mióta Földünkön időszámí­tás van, az évváltás emberi számvetéssel és reménnyel párosul. Ilyenkor összegez és prog­ramoz az emberiség, valamennyi ország népe, társadalmi osztálya, rétege, politikai szerveze­te, munkahelyi kollektívája és nemtől, életkor­tól függetlenül minden ember. A megtett utak, véghezvitt tettek, bevégzetlen munkák, új tennivalók mérlegelése zajlik kicsiben és nagyban ezekben a napokban nálunk is. Ah­hoz, hogy helyesen tudjunk összpontosítani, a soron lévő, a jövendő országos és helyi, közös­ségi és egyéni feladatok teljesítésére, a tájéko­zódás, körülnézés elengedhetetlen. Érdekes módon visszamenően se csak egy esztendőt fog át az emlékezetünk és fantáziánk, nem háromszázhatvanöt napban gondolkodunk ilyenkor, hanem években, folyamatban és ez így van jól. Közös és személyes dolgaink nem szilveszterkor végződnek és kezdődnek, legföl­jebb áttekintődnek, újra rangsorolódnak, új dátum alá rendeződnek és mindenképpen folytatódnak. Eltűnődünk azon, hogy mi az a közös nevező, amelyre mindannyiunk számve­tése és tervezése épül. mit vehetünk számba és mit tervezhetünk be valamennyien. Úgy hiszem, az örök közös nevező minden­kor és mindenhol a küzdelem, az emberhez méltó békés küzdelem. Ez a valamiért és valami ellen való szakadatlan tevékenység jellemzett bennünket és alapozta sikereinket erősítette hitünket, szövi át mindennapjainkat az elkövetkezendő évben is. Az 1985-ös esztendőben meg fogunk emlé­kezni olyan események 40. évfordulójáról, amelyek az új rend megszületésének, a sza­badság tudatának felemelő érzésével töltenek el bennünket négy évtized múltán is. Ugyan­akkor emlékezünk a háborúra, amelynek tra­gikuma, szörnyűsége ma is súlyosan neheze­dik a telkekre. Persze, egyre kevesebb már a veterán, aki részt vett a harcokban, aki sebe­sülteket hurcolt és halottakat temetett, és mind többen vannak, akik elmondhatják: „Akkor én még nem is éltem." Hogy is magyarázzuk meg nekik, a lakosság ma már nagy többségének, milyen volt a háború és milyen jelentősége van a béke kivívásának. És beszélnünk kell abban a percben, amikor beléptünk a béke 40. esztendejébe arról is, hogy a nukleáris fegyverek felhalmozása föld­részünkön valamennyi európai nép létét és alapvető érdekeit veszélyezteti. Ennek a gon­dolatnak a jegyében fogalmazta meg újabb felhívását a Varsói Szerződés legutóbbi kül­ügyminiszteri tanácsa is, leszögezve, hogy gátat kell és gátat is lehet vetni az európai nukleáris háború útjának. Országos és bizonyára egyéni tennivalókban az 1985-ös évben sem fogunk szűkölködni. Talán hangsúlyoznom sem kell, hogy küzde­lemre, erőfeszítéseink folytatására kell össz­pontosítanunk minden munkahelyen, az isko­lák padjaiban is, ha a tavalyinál jobb eredmé­nyeket akarunk elérni. Minden olvasónknak célkitűzéseik, személyes vágyaik eléréséhez sok sikert boldogságot és jó egészséget kívá­nok 44 KARÁCSONYA, A GARAM MENTEN Azt tartják, hogy az ember emlékei közül csak a szépek és jók maradnak meg hosszan tartón, örökre. Ezúttal akaratlanul is felvető­dik a kérdés: vajon a négy évtizeddel ezelőt­ti, szorongásokkal és rettegésekkel teli ese­ményeket meg tudja-e szépíteni az emléke­zés? Úgy vélem — nem! Azokban a hetekben és napokban a Ga­rant mentén egyetlen családban sem gon­doltak arra, hogy a megbékélés, a békesség nagy ünnepén karácsonyfát állítsanak. Hogy is gondolhattak volna, mikor azon a tájon is megbolydult a világ. Amíg távol állt a front, Léva és a Garam menti falvak lakossága élte a maga megszokott életét: dolgoztak s les­ték a frontokról érkező híreket. Annak ellené­re, hogy az élet minden területén érezték a háborús évek nyomását, megsiratták a haza­térő rokkantakat és a soha vissza nem táro­két, nem tudják teljes egészében felfogni és érzékelni a közvetlen veszélyeket. A karácsony előtti hetekben felgyorsultak az események. A közelgő front morajlása mind jobban felerősödött, miközben a ma­gyar és a német seregek rendezetlen sorok­ban, nagy összevisszaságban özönlöttek visszafelé, a Garam jobb partjára. A levegő­ben már érződött az égett vas szaga meg a hullabűz. Egyszeriben megváltozott az emberek ma­gatartása: rettegték a holnapot — vajon túlélik-e?... A nagy zűrzavarban mindenki a puszta életének mentésére összpontosította minden erejét és gondolatát. Akkor már mindenki tisztában volt azzal. A szovjet őrnagy sir/a a párkányi ISturovo) katonatemetőben hogy csak napok kérdése, és átzúg felettük a háború vihara. Bár a magyar és a német propaganda sötét képet festett az oroszok­ról, kevés család pakolta össze holmijának egy töredékét, hogy nyugat felé meneküljön a bizonytalanságba, a még sötétebb kilátás­­talanságba. Annál több volt a katonaszöke­vények száma, akik józan meggondolásból megelégelték az értelmetlen harcot a néme­tek oldalán. Jó embereknél, pincékben, szé­­rűskertekben, szőlők végi kunyhókban húz­ták meg magukat, s minden kockázatot vál­lalva várták a felszabadító seregeket. Karácsony hetében a németek sorra fel­robbantották a Garamon átívelő vashidakat, hogy megnehezítsék az „ellenség" átkelését a folyón. (Mint később kiderült, a szovjet hadvezetésnek nem állt szándékában átkelni a folyón — teljes három hónapig állt a front). Egyetlen kézmozdulat nyomán rogytak vízbe a hidak. Mennyi anyag, és hány kézmozdulat kellett ahhoz, hogy újjáépüljenek! Egyik régi lévai ismerősöm emlékezik, aki akkor tizennégy éves volt. Gyerek, aki a háborút az apa és nagyapa élményeiből szőtt „meséiből" ismerte csupán. Akkor azonban ő is a „mesék" részesévé, szereplő­jévé vált. A harcok kellős közepén a kíváncsi­ság hajtotta ki az utcára. — Apám hivatali szolga volt a rendőrsé­gen — mondja. — December húszadikán kapták a parancsot, hogy pakolni és menni kell. Apám a nagy zűrzavarban lelépett... Délután, a nagy csetepaté után valaki azt mondta, hogy a keresztanyámók házát bom­batalálat érte. Apámmal együtt odasiettünk. Aknák robbantak, golyók füttyögtek, de mi mentünk, mintha látogatóba mennénk ... A ház romokban hevert. A két apró gyerek testrészei szanaszét... keresztanyám élet­telen teste a romok alatt... Bontottuk kifele, mint a megszállottak. Mikor kiemeltük, alóla egy tyúk ugrott elő kotkodácsolva. Megrázta magát és elfutott. Apám arcán olyan rette­netét, mint akkor, azóta sem láttam ... En­gem nagyon szíven ütött a látvány. Tulajdon­képpen akkor döbbentem rá, hogy milyen kegyetlen a háború. Előző nap a kereszt­(Folytatás a 4. oldalon) 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents