A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-14 / 51. szám
CSEREPEK A GONDOLKODÁS ÉVSZÁZADAI Van a Magyar Televíziónak egy érdekes és remek, de gyaníthatóan csak kevesek által követett sorozata: A gólyavári esték. Ebben a szombat délutánonként jelentkező műsorban neves szakemberek adnak elő egyetemi pályafutásuk elején tartó diákoknak (az ún. gólyáknak) a tudomány legkülönfélébb területeiről, pl. a régészetről, a biológiáról, a gazdaságtörténetről stb. A legújabb, huszonkét részből álló ciklus témája — amely „A gondolkodás évszázadai" címet viseli — a tudományok kialakulásának és fejlődésének a története a kezdetektől egészen napjainkig. Jóllehet a tudománytörténet jelentőségét és szerepét ma már senki sem vitatja, mégis sokáig tartott, amíg sikerült kivívnia azt a közmegbecsülést, amely megilleti. Ennek részben a sajátos, felemás jelleg is az oka volt, ami problematikussá tette e diszciplína helyzetét a tudományok között. A történészek határozottan állították, hogy a tudománytörténet annak a tudománynak a része kell hogy legyen, amelynek múltjával foglalkozik, elvégre a tudománytörténésznek ismernie kell a szóbanforgó tudomány kérdéseit is. A tudósok viszont azzal érveltek, hogy ők nem ismerik a történészek módszereit, ezek nélkül pedig semmire sem jutnának. így pingpongoztak a tudománytörténettel évtizedeken át a különböző szakmák képviselői, s csupán néhány fanatikus rajongó akadt, aki nem állt le vitatkozni, hanem szép csendesen munkához látott. Egyre több összefoglaló jellegű mű látott napvilágot egyebek között a matematika, a fizika, az orvostudomány több évezredes útját bemutató munkák, amelyek nyomán fokozatosan újszerű kép alakult ki a régmúlt korok tudományáról és kultúrájáról. Időközben kidolgozták a tudománytörténet módszertanát és elméletét is, amely persze ma még korántsem lezárt, de már létezik. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egy ilyen munka, S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete című könyve a közelmúltban szlovákul és magyarul egyaránt megjelent) A hatvanas évektől kezdődően mind Csehszlovákiában, mind Magyarországon sorra jelentek meg az olyan művek, amelyek egy-egy tudományterület hazai kialakulását és fejlődését mutatták be. A szlovákiai tudománytörténeti kutatásokat dr. Ján Tibensky akadémikus irányítja, aki maga is számos könyvet írt. Egyik legjelentősebb munkája a Dejiny vedy a techniky na Slovensku (A tudomány és a technika története Szlovákiában) című vaskos kötet, amelyre sajnos a szőkébb szakmán kívül alig figyeltek fel. (Dr. Ján Tibensky egyébként Bél Mátyásról is monográfiát írt, amely a nagy tudós születésének 300. évfordulója alkalmából jelent meg.) S ha már szóba került a szlovák tudománytörténeti könyvkiadás, felhívnám az érdeklődők figyelmét dr. Ján Barica nagyon ízléses kivitelezésű könyvére, amelynek Vede a národu (A tudománynak és a nemzetnek) a címe, és a szlovákiai tudósok és műszaki szakemberek rövid életrajzát tartalmazza lexikonszerűen. Számos magyarországi kiadványban is vannak szlovákiai vonatkozású adatok, hiszen az elmúlt évszázadokban a történelmi Magyarország számos felsőfokú oktatási intézménye és tudományos műhelye a mai Szlovákia területén működött. E könyvek közül mindenképpen meg kell említeni Rapaics Rajmund A magyar biológia története, Szénássy Barna A magyarországi matematika története, Szabadváry Ferenc—Szőkefalvi Nagy Zoltán A kémia története Magyarországon c. munkáját. A lista természetesen korántsem teljes, e néhány címmel csupán azt szerettem volna bizonyítani, hogy valami már megmozdult a tudománytörténeti kutatások területén és ezzel a mozgással megpróbál lépést tartani az ismeretterjesztés is. A tudománytörténeti ismeretterjesztésnek nem kisebb pártfogója volt mint Németh László, a nagy magyar prózairó, aki a tudománytörténetet az egyik legnehezebb, de a legszebb tudománynak tartotta, amely azon túl, hogy önmagában is fontos, összekötő kapocs lehet a humán és a természettudományos értelmiségiek — úgy tűnik fel: mesterségesen — megosztott világában. Sain Márton, a kiváló tanár és matematikatörténeti szakíró a közelmúltban valami olyasmit mondott a televízióban, hogy a tudománytörténet nagymértékben segítheti a tanárt abban, hogy bevezethesse a diákokat a tudomány rejtelmeibe. Ha egy matematikai tételt tudománytörténeti megvilágításba helyezünk, minden bizonnyal könnyebben érthetővé válik a diák számára, mintha mindentől elvonatkoztatva beszélnénk róla. A tudománytörténeti aspektus emellett még azzal a haszonnal is jár, hogy a diák a matematikai Négy akár a fizikai, biológiai stb.) problémán keresztül szinte észrevétlenül bepillantást nyerhet az adott kor emberének gondolkodásmódjába, világszemléletébe is, tehát a speciális ismereteken túl általános ismeretekre is szert tesz. Ebben a szellemben fogant az egyik legnagyszerűbb tudománytörténeti ismeretterjesztő mű, Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete c. impozáns munkája, amely a maga nemében egyedülálló a világon. Sajnos, mindezek ellenére a tudománytörténet még nem vált a középiskolai és az egyetemi oktatás szerves részévé. Néhány kiadvány (pl. Matematikatörténeti ABC, Csillagászattörténeti ABC, Fizikatörténeti ABC, Kémiatörténeti ABC) ugyan segíti a középiskolai tanárok munkáját, de használatuk kizárólag a pedagógus belátásától függ. Remélhetőleg a televízió mostani sorozata — amelyben olyan kiváló szakemberek és előadók működnek közre, mint Vekerdi László, Szabó Árpád, Kádár Zoltán, Endrei Walter vagy Gazda István —előrelendíti a tudománytörténet oktatásának az ügyét is. LACZA TIHAMÉR A SZÓ VREMENNY HAZÁNKBAN Az élet olykor egészen váratlan helyzeteket teremt... A moszkvai Szovremennyik Színház bratislavai vendégjátéka során például azt tapasztaltam, hogy a szokásos sajtótájékoztató és az esti szinietöadások nem minden esetben jelentik az újságírói munkához szükséges információk egyetlen forrását. Közhely, mégis leírom: a sajtótájékoztató lehet erdekes és hasznos, a színházi produkció tanulságos és élménygazdag — de akár mindennek ellenkezője is. Nos, a november derekán hazánkban vendégszerepeit Szovremennyik bratislavai sajtóértekezlete fontos információkat fölvető, valóban tartalmas másfél óra volt; a színpadon látott előadásokról viszont később szólok. Amit itt és most kell elmondanom: a moszkvai színművészek vendégszereplésének egyik kivételesen érdekes, bárminő sajtótájékoztatónál vagy egyéb beszélgetési alkalmaknál hasznosabb mozzanatára a csehszlovákiai fellépéssorozat legutolsó napján, Roscsin darabjának, a „Ne várjatok, segítsetek!" előadásának befejeztét követő rögtönzött baráti találkozón került sor. A színészek a sok taps után láthatóan oldott hangulatban voltak, amikor a kötetlen társalgás közben fölvetődött a kérdés: miért nem hozták el a színház nagy hírű Balalajkin és társai című előadását is. amelyet Szaltyikov-Scsedrin regényéből Szergej Mihalkov irt színpadra?... Noszkov, az együttes igazgatója válaszként széttárta a karját, s mintegy mentegetődzésképpen azt felelte: Pedig a három főszereplőből kettő itt is van! És 1. Kvasa meg V. Gaft mintha csak erre vártak volna — máris kint termettek a helyiség színpaddá avatott középén. Próba, díszlet, jelmez és kommentár nélkül eljátszották a stílusában Gogol müveihez, elsősorban A revizorhoz, illetve Szuhovo-Kobilin nálunk is ismert Tarelkin halálához hasonlítható szatirikus színdarabnak egy két kulcsjelenetét. Úgy, hogy még az oroszul talán kevésbé tudó, ám „színházul" értő szemlélők is felfogták a Szovremennyikben vendégként dolgozó s méltán világhírű Tovsztonogov rendezésének lényegét: ketten ülnek egy lakásban, és mert valakitől valamikor azt a figyelmeztetést kapták, hogy kivárni, hát szinte mozdulni sem mernek, nehogy olyasmit tegyenek vagy mondjanak, amiből bajuk származhat... A félelem szinte abszurditásig túlhajszolt gesztusaival alakító két művész rögtönzése azt sejtette, hogy az előadás valóban a színészet magasiskolája lehet, hiszen a rövidke részletek is színházzá avatták a baráti találkozót. A vendégjáték alkalmából kiadott színlapban az együttes igazgatója mutatja be társulatát, és többek között leszögezi, hogy a moszkvai Szovremennyik (magyarul: kortárs) Színház neveben viseli jelszavát. V. Noszkov utal arra is, hogy a huszonnyolc évvel ezelőtt a Művész Színház stúdiójának végzős osztályából alakult együttes Herzen szavait írta alapító okmányának első oldalára: „A színház költői parlament, ahol a legmagasabb fórumon tárgyalják a kor legfőbb problémáit." A társulat azóta is hüseges ehhez a szellemhez s ahhoz az egyszerű, tiszta színházi nyelvhez, amely előadásainak közös sajátja. Prágában, Brnóban és Bratislavában ezúttal nyolc estén vendégszerepeit a Moszkva színházi térképén is megkülönböztetett helyet elfoglaló, mondhatnám több csillagos együttes. Pillanatnyilag huszonhárom darabot felölelő repertoárjukból kettőt hoztak el hozzánk. És hát bármennyire igaz a Szovremennyik esetében is, hogy egy-egy vendégjáték többnyire csupán általános képet vázolhat társulati törekvésekről, stílusokról vagy profilról; abban mindenképpen jellegzetesnek mondható ez a vendégszereplés, hogy tulajdonképpen pontosan körülhatárolható képet kaptunk a színház főrendezőjének: Galina Volcseknek a realista színészi hagyományokat az egyéni rendezői látásmóddal ötvöző színpadi jelzésrendszerérői és gondolkodásmódjáról. A vendégjáték során látott előadásokat ugyanis ö rendezte. Mind Roscsinnak mai témájú publicisztikai darabját, mind pedig az óriási érdeklődéssel várt Csehovot, a Három nővért is. 10 / Előtérben V. Gaft a Roscsin-darab egyik főszerepében
