A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-14 / 51. szám
Ľ7 Kedd volt. Verőfényes, hó nélküli decemberi nap. És nagyon hideg. A pincékben, bunkerekben elbújt emberek közül néhányan előmerészkedtek. A közelben nem dörögtek fegyverek. Csak a távolabbi Drégelypalánk felől hangzott fel ágyúdübörgés. A német katonák már néhány nappal korábban elhagyták a falut. Egy-egy motoros járőr erejéig azonban még visszavisszajöttek. Azon a keddi napon korán reggel két sebesült SS-legény vonult végig a községen. A koradélelőtti órákban egy dzsippen pedig a Vörös Hadsereg katonái érkeztek a faluba. Bár az emberek korábban már hallották az érkező felszabadító szovjet katonák hírét, mégis előbb meglehetősen félénken fogadták őket. Sok szenvedést átéltek a háborús évek alatt, sok-sok éjszakát töltöttek a pincékben egymás hegyén-hátán, s alig akarták elhinni, hogy mindennek már vége. A katonák a kimerészkedő néhány emberhez fölöttébb kedvesek voltak. Kenyérrel, s egyéb élelemmel kínálták őket, mondták, hívjanak elő mindenkit a rejtekhelyekről. Most már nem kell bujdosniuk, félniük; hogy számukra már véget ért a háború. A faluban most már béke van, s ezentúl béke lesz. Az emberek, főleg a gyerekek, nők és öregek — mert a többiek vagy katonák voltak vagy „elhajtották" őket néhány nappal a szovjet katonák érkezése előtt — lassan ugyan, de egyre nagyobb számban jöttek elő sötét, nyirkos búvóhelyeikről. Mesélik, hirtelenjében alig tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy most már a lakásaikban, ágyban alhatnak, hogy újra, rettegés nélkül dolgozhatnak a földeken. Alig hitték el, hogy rövidesen véget ért a háború, hogy hazavárhatják mindazokat, akik hetekkel, hónapokkal, évekkel korábban elmentek. Hogy elkezdődik egy más élet — fegyverropogás nélkül. És az anyák, feleségek, gyermekek vártak. Hetekig, hónapokig, évekig. Többen hiába. És van, aki még mindig vár valakit. Bár tudja, reménytelen, de vár. A remény élteti, hogy hátha ... Azon a keddi, decemberi napon anyám szíve is megdobbant. Apám három nappal korábban ment vissza a hadtestparancsnokságához. Most már tudja az apám is, ha akkor még vár három napot, ha leveti a mundért, elrejtőzik, nem kellett volna egészen Linzig gyalogolnia. Otthon érte volna őt a béke, a felszabadulás és nem idegenben. Most már tudja, de hát akkor! Most már mi is sok mindent tudunk. Lehet, még mindig nem eleget. Nem eleget ahhoz, hogy világosan érthető legyen „ami volt", így aztán apámmal sokszor elmeséltetem az eseményeket, a kálváriát. Amit ő, ők sohasem felejtenek. Amit én sem akarok felejteni. Azon a keddi napon, s az előtte levő meg főleg az utána következő napokon sok ember szíve megdobbant. Talán most már vége! Most már biztosan vége! Azon a keddi napon ezt hitték az ipolybalogiak (Balog nad Ipľom) és a felszabadító szovjet katonák is. És ... És a visszalopakodó németek kilenc szovjet katonát a falu határában megöltek. Az emberek sírtak. És eloszlott a bizalmatlanságuk. Ez a kilenc ember értük halt meg. Azután amennyire csak módjukban volt, segítették a Vörös Hadsereg katonáit. És azóta minden évben, halottak napján — bár ők kilen-A falut ma 892-en lakják cen már nem fekszenek a balogi temetőben — gyertyák gyúlnak az ismeretlen sírján. A falu emlékszik arra a keddi napra, ezerkilencszáznegyvennégy december tizenkettedikére. Negyven év telt el azóta. Hideg, de verőfényes november végi nap van most is. Boros Jánossal, a helyi nemzeti bizottság elnökével az azóta eltelt évekre, évtizedekre emlékezünk. Boros János tizenkét éve áll a falu élén. A szomszéd községben, Ipolykeszin (Kosihy nad Ipľom) lakik, ám Balog minden gondját szívén viseli. Idegennek nem nevezi őt senki. Tisztelik, becsülik a munkájáért. — A felszabadulás után a falu fejlődése akkor indult meg rohamos léptekkel, amikor 1958-ban megalakult a szövetkezet. A parasztok hamarosan megbékéltek a közösségben végzett munka gondolatával, hiszen a tények meggyőzőek voltak: egyre nagyobb hektárhozamokat tudhattak magukénak, egyre jobb eredményeket a mezőgazdálkodás minden területén. Hamarosan a balogi szövetkezet lett a környék, a járás, sok tekintetben pedig ma már az egész közép-szlovákiai kerület legjobb gazdasága. Ma már hét falut egyesít az ötezer-hétszáz hektáron gazdálkodó szövetkezet. És a szövetkezet fejlődésével végigkísérhető a falu, az emberek fejlődése is. Megváltozott az életvitelük, gondolkodásuk. Új házak épültek, jobban ment mindenkinek a sora, mint korábban. Ma 256 ház áll a községben, ebből mindössze harminchét a régi, még a háború előtt épült lakás, igaz, ezek többségét is átalakították, modernizálták. — Mennyien lakták a falut 1945- ben és hány lelket számlál ma? — Negyven évvel ezelőtt 700 lakosa volt Ipolybalognak, ma pedig 892. A nyolcvanas évek elején kilencszáz felett volt a lakosok száma, ám egy ideig tilos volt az építkezés, így többen elmentek máshová. Ma már ,,Kilenc szovjet katona vesztette életét" nincs építkezési tilalom, minden kérvényt gyorsan ki tudunk elégíteni, így remélhetőleg néhány éven belül ismét kilencszáznál többen leszünk. Most már, úgy érzem, érdemes is maradni. Megvan, vagy rövidesen meglesz mindene a falunak, ami ma már szükséges velejárója a mindennapi életnek. Mindaz, aminek kapcsán elmondhatják az emberek, hogy jó itt élni. Ipolybalog valóban sok mindenre büszke lehet. A járás legdinamikusabban fejlődő községeinek egyike. — Hogy itt tartunk, az elsősorban
